Kelet Magyarország, 2017. augusztus (74. évfolyam, 177-203. szám)
2017-08-10 / 185. szám
2017. AUGUSZTUS 10., CSÜTÖRTÖK KELET Interjú Nagy Sándor színművésszel „Az itt és most színjátszásban hiszek” Szerette az Adagio együttest, de megsűrűsödtek színházi teendői fotó: magánarchIvum Alig egy hét múlva az Ügyes kis hazugságok című darab debreceni előadásában láthatjuk. Az, hogy középiskolás korában csatlakozott a kisvárdai amatőr társulathoz, a Doktorockhoz, a színészi pályáját egyértelműen meghatározta. Egy helyütt azt olvastam, hogy még mindig tagja ennek a formációnak. Ez igaz-e, s ha igen, milyen feladatai vannak most ott? NAGY SÁNDOR: Igen, a mai napig tagja vagyok annak a csapatnak, amely immár több mint negyedszázada működik „szűkebb pátriámban”, Kisvárdán, s amit - ahogy azt a neve is mutatja - annak idején, 1991-ben orvosok és jogászok részvételével a sajnos azóta már elhunyt, közülünk nagyon fiatalon távozott dr. Péter Csaba orvos alapított. A kezdetben csak saját maguk szórakoztatására, illetve egy-egy este erejéig összeálló csapat mára nagy hagyományokkal rendelkezik, valóban, én is itt kezdtem bontogatni „szárnyaimat”. A mai napig töretlen vonzalmamat a prózai színházhoz egyértelműen meghatározta, hogy Miklós Tibor rendezésében 1998-ban és 1999-ben itt az Anna Ka- reninában játszhattam, ahol Karenin alakját formálhattam meg. De arra is volt már példa, hogy én alkalmaztam színpadra a kisvárdaiakkal egy produkciót: az eredetileg a Szente Vajk rendezte Tied a világ! című darabot 2015-ben. Az idei nyári doktorockos produkcióban, a Puskás Tivadar rendezte Anconai szerelmesekben most csak amiatt nem veszek részt, mert öt bemutatóm volt az idén a Madách Színházban, s egyszerűen nem lett volna időm Kisvárdán próbálni, de természetesen az augusztus 18-ai premierjükre hazamegyek, megnézem őket. Az köztudott önről, hogy a középiskolai évektől datálható pályáján számtalan nagy mestertől tanulhatott. Gondolok itt Toldy Máriára, akihez Budapestre kerülvén a Musical Stúdióban tanult, az énektanárára, Kővári Juditra, vagy épp az előbb említett Miklós Tiborra, akivel a kisvárdai találkozás után Budapesten a Piccolo Színházban folytatta a munkát. Az operett-musical szakon pedig Kerényi Imre osztályába járt, aki, ha jól tudom, egyszer azt mondta önnek, hogy a „vanást” kell megtanulnia. Mit érthetett ezalatt a tanára? NAGY SÁNDOR: Amikor ezt tanár úr először megfogalmazta, én sem értettem, hogy mit is szeretne tőlem látni a színpadon. Ezt követően viszont abban a csodálatos osztályban, amit a főiskolára felvételemkor Kerényi Imre összeállított - Tompos Kátyával, Holecskó Orsolyával, Dolhai Attilával, s itt tulajdonképpen mind a tizenhat osztálytársamat felsorolhatnám, hisz közülük azóta is mindenkinek töretlen a pályája -, folyamatosan, a tanulás és a próbák során döbbentünk rá ennek a „vanásnak” a lényegére: arra, hogy a színész nem úgy csinál, mintha színész lenne, hanem azzá válik. A számtalan próbafolyamat alatt kipróbálhat sok mindent, amiből aztán majd - jó esetben - reflexszerben, mint Pavlov kutyájánál, előjöhetnek „fogások”, amelyek „itt és most”, az adott szefepnél, jelenetnél alkalmazhatók. Tehát nem a külsőség a lényeg egy színésznél, de még csak önmagában nem is a szöveg, hanem az - ahogyan azt nekem egyszer Bagó Bertalan megfogalmazta -, hogy a szituáció történjen meg. Vagyis én is minden alkalommal arra törekszem, hogy az adott szituációban amögött, amit kimondok, legyen még legalább kettő-három kimondatlan, de érezhető, odaérthető gondolat. S akkor „vagyok” jelen, „vagyok” ott az adott szerepben. Ha már a „vanás”, sokáig párhuzamos jelenlétről beszélhettünk a művészi életében: színészként és - főleg az Adagio formáció miatt - énekesként is jegyezték a nevét. Megosztaná az olvasókkal, hogy miért hagyott fel az énekesi karrierjével, vagy esetleg miért szünetelteti azt? NAGY SÁNDOR: Olyan értelemben nem szüneteltetem, hogy a Madách Színházban ma is számtalan zenés darabban játszom. Gondolok itt a Nyomorultakra, a Poligamy- ra, a Csoportterápiára, vagy arra a Meseautóra, amelynek tavaly nyáron épp a debreceni Nagyerdei Színpadon volt az ősbemutatója. Ami az együttesünket, az Adagiót illeti: öt évig voltam a tagja, s meg kell mondjam, nagyon szerettem ebben is részt venni, csakhogy egy idő után annyira besűrűsödött nálam a színház, szerencsére annyira sok színészi feladat talált meg, hogy az együttesnek miattam kellett lemondania fellépéseket. Ezt nem akartam „eljátszani” a fiúkkal. A színpadot választottam, ahol a fent említett zenés darabok mellett - Szirtes Tamás tanár úrnak köszönhetően - a Madách Színházban beindult egy nagyon erős prózai vonal is, amelyben nem csak jobbnál jobb szerepek találnak meg, hanem számtalan kiváló kollégával találkozha- tom és dolgozhatom együtt, ami azon kívül, hogy emberileg is nagyszerű, a szakmai fejlődésem szempontjából is meghatározó. Most például rendkívül örülök annak, hogy jövő tavasszal Rudolf Péterrel és Nagy-Kálózy Eszterrel játszhatom majd együtt a Szomorú vasárnapban. Ha jól tudom, most júniusban egy szakmai szempontból ismét meghatározó darabot mutattak be a Madáchban: a Szerelmes Shakespeare-t. Mesélne arról, hogy hogyan érzi magát ebben a produkcióban? NAGYSÁNDOR: Az előző véleményemet ez az előadás is alátámasztja: a Szerelmes Shakespeare kapcsán is olyan kollégákkal lehetek együtt a színen - Csákányi Eszterrel, Adorjáni Bálinttal, Kerekes Évával vagy épp Petrik Andreával -, akik nemcsak szakmailag kiválóak, de emberként is csodálatosak. Kerekes Évával például az Ügyes kis hazugságokban is együtt játszhatom, s nagyon büszke vagyok arra, hogy a próbák során nem csak kiváló kollegiális, hanem jó baráti viszony alakulhatott ki közöttünk. Ugyanakkor, mivel a premier a Szerelmünk, Shakespeare fesztivál keretében volt, olyan emberekkel futhattam össze, mint például Zsótér Sándor vagy Nagy Zsolt. Az, hogy ilyen kvalitású emberek voltak ott a rendezvényen, talán abban is segít, hogy a zenés színházról - sajnos - mind a mai napig meglévő előítélet végre feloldódhasson: azaz attól még, hogy valaki a Madáchban játszik, prózai szerepekben is remekelhet. Miért is ne remekelhetne? Mi eredményezi ezt a - véleményem szerint indokolatlan és igazságtalan - előítéletet? NAGYSÁNDOR: Talán az, hogy zenés darabokba Magyarországon a különböző tehetségkutatókból is bekerülhetnek emberek, és ez vagy jól, vagy kevésbé jól szokott elsülni. De épp erre is jók az ilyesfajta fesztiválok, találkozók: hogy az arra érdemes művészek többféle arcukat meg tudják mutatni, s ezáltal akár a szakmán belül is tompulhassanak bizonyos előítéletek, váljanak okafogyottá „skatulyák”. Debrecenben szerencsére az idén nyáron is sűrűn vendég, és a Nagyerdőn tényleg minden műfajban találkozhatunk önnel: a Szabadtéri Színpad műsorsorozatán belül a Ben Húrban, majd a Primadonnákban láthattuk, most pedig augusztus közepén az Ügyes kis hazugságokkal érkezik, s a darab főszerepét, az első látásra minden szempontból sikeresnek tűnő amerikai fiatalembert, Billyt fogja játszani. A produkcióban a feleségét alakító Bállá Eszter úgy nyilatkozott, hogy egy párkapcsolati krimit fogunk látni. Hogyan értelmezi ön ezt a szókapcsolatot? NAGY SÁNDOR: Tiszteletben tartva Eszter meghatározását, nekem nem feltétlenül a krimi jelző jutna eszembe az Ügyes kis hazugságok kapcsán. Mert az igaz, hogy a darab szerves részét képezi a párkapcsolati nyomozás, a titkok utáni kutakodás, azok feltárása iránti vágy, de én sokkal fontosabbnak tartom mindenféle jelző mellett, vagy annak ellenére a darab mondanivalóját: azt, hogy mi négyen - Kerekes Éva és Szerednyey Béla, akik a szüléimét játsszák, valamint Bállá Eszter és én, akik egy fiatal házaspárt alakítunk- egytől egyig bejövünk valamilyen emberként a színpadra, s teljesen más emberként távozunk onnan. Tehát a történet minden egyes szereplője jellemfejlőI désen megy keresztül azok miatt a konfliktushelyzetek, feltáruló titkok, megoldatlan és kibeszéletlen problémák miatt, amelyek a darabot meghatározzák. Tehát ez a mű az életről szól: arról, hogy milyen egy házasság, milyen az, amikor egy fiatal pár mindennapjaiba megérI kezik a gyerek, s alapvetően formálja át a párkapcsolatban addig vitt „szerepeket”, mi az a titok, amit megoszthatok a párommal, s mi az, amiről- legalábbis úgy tűnik-, jobb, ha mélyen hallgatok. Ugyanakkor nagyon tanulságos a tudatosság hiánya, amely a szereplőknél megfigyelhető, s ami okán nem vesznek észre bizonyos jeleket, olyanokat, amelyek negatív irányba befolyásolják a kapcsolatukat párjukkal. Amely jelek észlelése esetén esetleg Arra törekszem, hogy amögött, amit kimondok, legyen még legalább kettő-három kimondatlan, de érezhető gondolat. NAGYSÁNDOR megelőzhető lenne egy-egy konfliktus, vagy nem alakulna ki a másik fél számára fájó élethelyzet. Szintén az egyik nyilatkozatában olvastam, hogy szereti megérteni, mi is az igazsága egy-egy ön által megformált karakternek. Véleménye szerint ebben a darabban Billynek mi az igazsága a többiekkel - a feleségével, a szüleivel - szemben, vagy a többiekhez képest? nagy SÁNDOR; Az ő igazsága a mama-papa-baba hármasság kapcsán keresendő: azt mutatja meg, hogy egy fiatalember - jelzem, a történetben részt vevőkre jellemző tudatosság hiánya miatt - a gyermeke születésekor új élethelyzetbe kerülve, amely a magáról, a feleségéről és a kapcsolatukról alkotott addigi képét tökéletesen átformálja, milyen „neki járó” dolgokat enged meg, vagy épp nem enged meg magának. Hagyja-e, hogy létrejöjjön ebben a hármasságban szerinte háttérbe szorított helyzetében egy „rés a pajzson”, amibe belefér, beleférhet már egy másik nő, egy másik kapcsolat is, vagy sem. Azt, hogy Billy ebben az esetben hogyan dönt, nyilván nem árulhatjuk el a nézőknek. Viszont azt igen, hogy a látottak után senki sem fog úgy távozni az előadásról, hogy ne akarná végiggondolni a saját családjában vagy párkapcsolatában betöltött szerepét. Ebből a szempontból egyértelműen katalizátornak vélem az előadást. NAGYSÁNDOR: Nagyon remélem, hogy valóban ilyesfajta hatással tudunk lenni a nézőkre egy olyan előadással, amelyben a főhős igazából csak sodródik, s az emiatt kialakult szituációkban nem, vagy csak későn méri fel, hogy valójában milyen helyzetbe hozta például a szüleit vagy élete párját. Ha az ő „igazságát” látva megpróbálunk kevésbé sodródni, jobban belegondolni abba, hogy a tetteinknek mindig következményei vannak, már megérte színre vinni és eljátszani ezt a darabot. GYÜRKY KATALIN naplo@naplo.hu A Primadonnákban Szente Vajkkal fotó: molnár Péter A Meseautóban Magyar Attilával fotó: derencsényi i. A Csoportterápia című, lélekre ható vígjáték a tavaly nyári színházi esték része volt fotó: m. p.
