Kelet-Magyarország, 2017. június (74. évfolyam, 126-150. szám)

2017-06-28 / 148. szám

2017. JÚNIUS 28., SZERDA KELET „A zenében éltem és élek a mai napig is” Weszely Ernő: Azt teszem, amit szeretek, lehetőség szerint úgy, hogy ne zavarjak vele senkit fotó: Gálos mihály samu Úgy érzi, hogy egy csomó haszontalan dologtól megkímélte a vakság. operafesztivál. Csak én tu­dom, meg a zongora, hogy honnan visz az út hova... - énekli slágerében Weszely Ernő harmonikaművész, aki lassan két évtizede ikonikus alakja a Bartók Plusz Opera- fesztiválnak. Az idén is a Dé- ryné-kertben várja minden este a közönségét, harmoni­káján felcsendülnek az örök­zöldek, és némi öniróniával teszi szóvá, nem látja a keze­ket. Nem, mert születése óta vak. Erről is, a harmonikáról is, és arról a bizonyos hon­nan hova útról is kérdeztük Weszely Ernőt. Hogyan került kapcsolatba a zenével? WESZELY ERNŐ: A zenével? Ezt nem tudom megmondani, mert amióta az eszemet tudom, én mindig lemezeket, zenét hallgattam, otthon is. Kisgyerekként is megszállott voltam. Ha valakinél láttam egy hangszert, azonnal ki akartam próbálni. Ilyen em­lékeim vannak. Én a zenében éltem és élek a mai napig is. És miért pont a harmonika? WESZELY ERNŐ: Hatévesen a vakok iskolájába kerültem, ahol zongorázni tanultam, elég eredményesen. Majd n éves koromban karácsonyra édesapámtól kaptam egy harmonikát, onnantól kezdve harmonikázom, de a mai napig játszom zongorán is. Melyik a kedvenc? weszely ERNŐ: Ilyen nincs, mindkettőt szeretem. Ha zongorázott, miért harmoni­kát kapott? WESZELY ERNŐ: Szerintem az lehetett az oka, hogy hár­man voltunk testvérek, de a lakásunk ahhoz képest kicsi volt, hogy még egy zongora is elférjen. Gyakorlatilag praktikus okai voltak? WESZELY ERNŐ: Igen. A harmo­nikával leültem egy székre, és jól elvoltam. Miután meg­kaptam, rá három napra már repertoárom volt. Ez azóta mennyivel bővült? WESZELY ERNŐ: Jaj, nem is tudom én azt megmondani. Emlékezetből legalább 3000 dalt tudok, ezeket bármikor eljátszom. Szöveggel együtt? WESZELY ERNŐ: Nem, a harmo­nika énekel, ez egy impulzív hangszer. Meg én csak azokat a számokat szeretem eléne­kelni, amiket imádok. Olyan nincs, hogy azért énekeljek el egy dalt, mert azt sokan szeretik. Valahogy kibuliz­tam magamnak az életben, hogy engem hallgassanak, ne én hallgassam, amit mások szeretnek. Mi az, amit szeret? WESZELY ERNŐ: Ray Chariest, a mindenem az a pali. Soha életében nem látott? weszely ERNŐ: Vakon szü­lettem, de hároméves koromban megoperálták a jobb szememet, azzal láttam valamennyit. De tízévesen glaukómás rohamot kaptam, és két nap alatt megvakul­tam. Mi az, ami ebből az időből megmaradt mint látvány, mire emlékszik? weszely ERNŐ: A Balaton... a Balaton..., amikor az ember utazott a Balaton-parton vonattal haza, főleg ilyenkor nyáron, azok az emlékeim megmaradtak, azok szépek. A vonat úgy fél négykor ért Balatonalmádira. Erre emlékszem. Onnantól kezdve figyeltem a Balatont, láttam, ahogy alkonyodott. Végig tudtam követni, mivel akko­riban lassú gőzmozdonyok húzták a szerelvényt. Pont úgy alakult, hogy este fél nyolckor hagytuk el a Bala­tont, akkor értünk Tapolcára, addig figyeltem. Ez a kép örökre bevésődött. Miben gátolja a vakság? WESZELY ERNŐ: Hogy felis­merjem, kiben mi lakik. Mostanában érzem, hogy a kommunikáció hiányos. Kez­dek kétségbeesni attól, hogy nem látom az emberek arcát. Ez hiányzik. Sok felületes emberrel vagyok kénytelen érintkezni, és nem tudom, ki mikor őszinte. Ez régen nem volt gond? WESZELY ERNŐ: Nem törődtem vele, mostanában pedig igen. Ráuntam arra, hogy örökké veregették a vállamat... Csalódott? WESZELY ERNŐ: Egy kicsit igen. Nem szeretem ezt a feelinget, ami most van. Az embe­rekből hiányolom az igaz érzéseket. Régen ezzel nem volt probléma, mert mások voltunk, talán mert nem döntötte ránk a média ezt a sok szemetet. Manapság az emberek nem őszinték. Úgy gondolja, ha látná az arcokat, akkor el tudná kerülni a csalódásokat? WESZELY ERNŐ: Úgy gondolom, tudnék védekezni. Úgy tűnik, az elmúlt időszakban komoly csalódás érte. WESZELY ERNŐ: Igen... de ez nem az én gyengeségem, csak így hozta a sors. Elmeséli, mi volt ez? WESZELY ERNŐ: Hát, végül is... annak a hatása alatt vagyok, bár már kezdek kijönni belőle... Április 23-án reggel fél hatkor úgy ébredt a feleségem, hogy azt mond­ta, ő most innen elmegy. Ez rosszulesett, azért is, mert semmi előzménye nem volt. Ő az, aki annak idején Ameri­kából jött haza, hogy önhöz menjen feleségül? weszely ERNŐ: Nem, ő sajnos meghalt szívrohamban. Ővele nagyon jó volt együtt lenni, vidám, őszinte ember volt. Megviselt a halála... Miért ment el a mostani párja? WESZELY ERNŐ: Nem tudom, valószínűleg nem jött be a számítása. Hogy mi volt a szá­mítása, azt meg nem tudom. Kivel van most a fesztiválon? WESZELY ERNŐ: Egyedül, és most már úgy is szándéko­zom az életemet tovább élni. Két éve egyedül járok ide, jól érzem magam, csupa ara­nyos, segítőkész ember van itt. Az egyik színészlakásban lakom, eltöltők itt tíz napot úgy, mintha egy nagycsalád­ban lennék. 17 éve járok ide, azon gondolkodom, jó lenne a 20-at megcsinálni... Ikonikus alakja a fesztiválnak, várják, ismerik. weszely ERNŐ: Persze. Ez a második otthonom, tulaj­donképpen úgy fogom fel, mint egy nyaralást. Este játszom, napközben meg szabad vagyok. Szeretem ezt, j ha akarok, könyvet olvasok, ha akarok, üldögélek. Azt teszem, amit szeretek, lehe­tőség szerint úgy, hogy ne zavarjak vele senkit. Beszélt arról, mi hiányzik a vakság miatt, de mi az a plusz, amit annak köszönhet, hogy nem lát? WESZELY ERNŐ: Először is a muzsika, annál remekebb dolgot, mint hogy muzsiká­lok, nem tudok elképzelni az életemben. Abból élek, amit szeretek, és ez nagyszerű. Azt nem tudom, hogy a vakság okán, de van egy belső vilá­gom, ami öngyógyító hatással van a lelkemre. A képzelőerő nagy ajándék, meg az is, hogy elfoglaltságban, érdeklő­désben abszolút kielégült vagyok. Zenét hallgatok, könyvet olvasok. Úgy érzem, hogy egy csomó haszonta­lan dologtól megkímélt a vakság. Mondok egy egyszerű dolgot: egy dunántúli faluban születtem, Csabrendeken. Sümeg mellett van, szép hely. De ahogy akkoriban megfigyeltem a falubelieket, I leginkább a bányászatban, mezőgazdaságban tudtak el­helyezkedni. Ha nem vagyok vak, nem kerülök Budapestre a vakok iskolájába, akkor én, | mondjuk, sofőr lettem volna. Elkezdtem volna egy beskatu­lyázott életet élni. Valószínű, olyan lehetőségeim lettek volna, mint a többieknek a 70-es évek elején. De a vakok iskolájának köszönhetően megváltozott az érdeklődési köröm, hatalmas könyvtára volt az intézménynek, sokat olvashattunk, és 31 zongora is volt, ezeken lehetett gya­korolni. Az én látásmódom szerint sokkal gazdagabb életet adott az a körülmény, hogy nem látok. Bejártam a világot, rengeteg helyen mu­zsikáltam. Ezek az élmények megvannak, nem veheti el senki. Ha egészséges, látó em­berként kezdtem volna élni az életemet, hajlamos lettem volna arra, hogy kövessem a tucatemberek tucatéletmód­ját. Ha így nézzük, kiváltságot kaptam a vaksággal. Említette a képzelőerőt. Ho­gyan képzeli el a fesztivált? WESZELY ERNŐ: A17 év alatt azt tapasztaltam, évről évre fejlődik a város, legalábbis ez a környék biztosan. Annak idején a nagy ipari városnak, a rocker Miskolcnak hozott valamit a fesztivál, mind J szellemileg, mind erkölcsi­leg. Abszolút pozitív képet látok ebben. 2001-től itt vagyok, ez már a történelem részévé vált bennem. A mu­zsika, a művészet jótékony hatása Miskolcon nagyon is megmutatkozott. Emlékek a fesztiválról? WESZELY ERNŐ: Évekkel ezelőtt itt üldögéltem a Déryné-kert- ben, a büfében, és nem tudtam, ki ül mellettem, de gondoltam, igyunk egy sört. Majd egyszer csak bemutat­kozott: Al Di Meola. A gitár- virtuóz volt, és akkor kész... De mivel kollégák vagyunk, úgy tettem, mintha nem lepődtem volna meg, és pont ez tetszett neki, örült, hogy nem úgy reagáltam a bemu­tatkozásnál, ahogy szoktak. De miért is, ő is koncertezett a fesztiválon, én is... Persze nem mondom, hogy nem lepődtem meg, de igyekez­tem elnyomni ezt az érzést. Mert itt bármi megtörténhet, ha művészek találkoznak. De előfordult, hogy egy olasz operakórus beszédült ide sörözni, és az én zenei kíséretemmel elénekelték a Nabuccóból a Rabszolgák kó­rusát. Ezek olyan pillanatok, amiért tényleg sokat illik és kell is szenvedni, hogy elérje az ember... De volt, hogy az egyik szervező szólt, hogy leült az egyik asztalhoz Jev- genyij Nyesztyerenko opera­énekes. Azt is mondta, ennek az embernek egy mosoly nincs az arcán, csináljak már valamit. Addig játszottam, amíg megjött a mosoly, de ehhez elő kellett vennem az orosz népdalrepertoáromat. Külföldi élmények? WESZELY ERNŐ: Amszterdam­ban zongoráztam egy koncert előtt, amíg megérkeztek a vendégek. És akkor Ray Charles öt méterre ment el előttem. Oda akartam menni hozzá, de végül nem tettem, viszont ingyen végighall­gathattam a koncertjét, ami nagy dolog. Honnan az önirónia, veleszüle­tett, vagy egyfajta védekezés? WESZELY ERNŐ: Az öniróniával szeretném az embereknek tolmácsolni azt, hogy attól, hogy nem látok, nem kell megdöbbenni. A magam ironikus módján próbálom az emberek tudtára adni, hogy ezt jól élem meg. Mert jól élem meg. Addig, amíg az emberekben a segítőkészség, a jóindulat megvan, addig nekem nincs okom panaszra. Csinálni kell a dolgokat, és kész. Azzal, ha elkezdem magam sajnáltatni, és nem csinálok semmit, azzal ma­gamnak ártok egyedül. Nemcsak harmonikázik, de zenét is szerez. WESZELY ERNŐ: Igen, dalszerző is vagyok. A legtöbb pénzt az Én és a zongora című számom hozta idáig. Többen is énekelték már. Zenészkol­légák nagyon szeretnek ezért a dalért. Volt egy kazincbar­cikai fellépésem, ott találkoz­tam egy muzsikus gyerekkel, aki nagyon készséges volt, bepakolta a hangszerem az autóba, segített nekem. Kér­deztem, minek köszönhetem ezt a nagy kollegialitást, mire azt mondta: Édes jó Istenem, aki ilyen zenét tud írni, mint az Én és a zongorám, annak öröm, hogy segíthetek... Ez van, szóval nincs igazi gond. N. SZÁNTÓ RITA rita.szanto@eszak.hu Amióta az eszemet tu­dom, mindig lemezt, zenét hallgattam. I WESZELY ERNŐ lllltsíjll /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents