Kelet-Magyarország, 2017. február (74. évfolyam, 27-50. szám)
2017-02-06 / 31. szám
KELET Aunt Sallyre, az ártatlan áldozatra várva „Most álmodozol, vagy tenni is akarsz valamit, hogy az a senkifi lekopjon, de végérvénnyel ám a barátnődről?” tollpróba. Ülnek. Várnak. Hallgatnak. És amikor már túl sokat hallgattak, az egyikőjük megszólal. A másik felel, de érződik, mind a ketten belső monológjukat folytatják.- Ezt mégis kicsinálom. Nem lehet másként!- Annyit kapsz érte, mint egy rendes emberért... Egyébként hogy gondolod?- Itt a fegyver, „teljesen tiszta”, tudod, amit attól a kis korcstól vettünk el. Éppen ilyen célra lenne jó.- Odamész, oszt pukk, bele a burába, mi? Csend. Bent csend és langy- meleg, kint már hidegre váltó szél kergeti az őszt.- Kérdeztem valamit! Hány éve vagy te rendőr, mi?- Akkor, akkor mégis engedjem, hogy a barátnőmmel...- Tudod, hogy nem ezt mondtam, de értsd meg, haver, társak vagyunk, nem engedhetem, hogy valami baromságot csinálj! Még ilyet - széles és hosszú fejcsóva -, akár egy rossz krimi istenverte amatőrje, akit még az a Miss Akárki vénasszony is könnyedén leleplez. Itt, mindenki előtt odamennél, aztán elő a stukkert, piff-puff, majd beülnél, mint aki jól végezte napi feladatát, ide, mellém? Ennyi lenne a terved? Akit kérdeztek, az ölébe néz. Ott lehetett valami titok, mert sokáig kutatta.- Legalább - szól a társ - úgy akarnád csinálni, ahogy a profik... Megvárod, míg egyedül lesz, nem kell nála, legjobb a nyílt utca. A kocsit besározzuk, a rendszámot is, odahajtunk mellé, te meg közvetlen közelről, ne sajnáld akkor! Aztán, mint a nyíl, elhajtunk, természetesen arra vigyázunk, hogy a saját körzetünkben maradjunk.- Vesszük a riadót, de persze nem megyünk egyből a helyszínre, előbb nálunk a kocsit leslagozzuk, két slag is van, neked is kell segíteni, majd fényt forgatva-vijjogtatva, akár a filmeken, elsőnek érkezhetünk a „szörnyű bűntény” helyszínére. így gondoltad? A másiktól csend a válasz.- Azt ne mondd, hogy ez nem frankó!- Hát a fegyver, azzal mi lesz?- Ember! Itt élsz te, ezen a bolygón, ebben a városban? Nyugatra mocsár, keletre a tenger, melyiket választod? Bárhol örökre eltűnik egy fegyver.- És ha felismernek?- Olyan helyre megyünk, ahol csak mi leszünk, meg ő...- És ha ma nem megy arra?- Ne bosszants! Akkor addig megyünk a nyomában, annyi napon át... Nevetés a válasz, gúnyos:- Akkor meg előbb-utóbb tényleg szemet szúrunk valakinek.- Oké! - horkan az ötletelő. - Neked mi a terved? Hiszen ez a te projekted! Most erre maga mellett az ablakot kezdi el nézni a másik. De az üveg mögött nem a nyugodt utcát, kopár fákat, zörgő bokrokat látja, nem is a mögülük kikacsintgató szürke-kopott épületet, a középiskolát, hanem valahová nagyon messzire néz.- Na? Most álmodozol, vagy tenni is akarsz valamit, hogy az a senkifi lekopjon, de végérvénnyel ám a barátnődről? Elfordul az ablaktól a férfi.- Nem lövünk, az túl zajos, csak agyaljuk meg.- Hát, haver! Mint az ovisok: ránéztél a dömperemre, na ezért kapsz, megállj!- Akkor?- A te csajod, te ismered, de ahogy én ismerem a nőket, egyből a sebesült ápolgatására sietne, és akkor éppen te rúgtad be sarokkal magad mögött a kaput. Hosszan hallgatnak. Az épület, vagyis a kapurésze megmozdul, és az első diákok rontanak ki rajta. Már mindjárt a tanároknak is kell jönni, ha ez volt az utolsó óra.- A csajom észrevesz - nyög fel a férfi.- Menj oda - ajánlja a társ - és beszéld meg vele a dolgot.- Á, őt aztán nem tudnám bántani!- Akkor?- Hagyj már!- Beszari vagy, ha hagyod, hogy egy tanárka elszeresse a nőd! Na, erről ennyit! - a férfi a slusszkulcshoz nyúl.- Az a gond, hogy nem is tudom, hogy néz ki - nyögi a másik. Felmorog az autó, de vele együtt a férfi is:- Szép! Mégis, hogyan gondoltad: odamész valakihez, megkérded nevét, aztán te is bemutatkozol, jó hangosan, hogy más is hallja, majd lelövöd az ürgét?- Nem tudom, nem tudok semmit...- Nekem viszont van egy ötletem! Van egy haverom a CIA-nél, ő felteszi a „te ürgéd” nevét a listára.- Miféle listára?- Hát - gyöngyözőn kacag a kérdezett - a terroristákéra. Aztán amikor a „barátod” elfogják, és Guantánamóra viszik, ott tíz másodperc alatt mindent, mit nem is tett, bevall az ilyen, nem hogy hat év alatt, amíg vallatják! Ha elő is kerül, esetleg, valamikor, roncs lesz...- Jó, de amerikai állampolgárt nem lehet oda vinni.- Haverkám! Ki mondta, hogy az a senki amerikai polgár? Meddig tart szerinted törölni? Csak egy gombnyomás! Összenevetnek. Meglett a terv. Már csak az Aunt Sallyt, az Ártatlan Áldozatot kell megvárni. petrusák János A könyvek lehetőségek. Menekülési utak. Választást kínálnak, amikor nincs választásod. Mindegyik otthont nyújthat egy otthontalan elmének. illusztráció: sipeki Péter Szeretnéd, ha elolvasnák az írásaidat? szabolcs-szatmár-bereg. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Eddig nem volt lehetőséged a bemutatkozásra? No, akkor lapunk Tolipróba oldalát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szívesen megmutatnád másoknak is, mennyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, novelláidat (maximum 3500 karakteres terjedelemben) az alexandra.csaki@kelet. hu e-mail-címre! Az írásokat nemcsak az újságban, hanem a Kelet-Magyarország online felületén, a www.kelet.hu-n is megjelentetjük. S> http://www.szon.hu Hírek. A régió és a világ hírei. Földesi Sándor: Hűség Földeken a vitorlázó, irigy varjúhad, Méltatlanul veszekszenek minduntalan. Élelmet már nem talál, ágál e siserehad, Azt hajtja, hogy kár-kár, ételt, italt ide már! Röpködnek a hó-fagyok, hova lett a nyár? Szárnyuk ki van tárva, énekük kozmás. Dió, bogyó, mogyoró a földek tarisznyája, De jó, hogy idebenn melegít a kályha! Ropogós pólya-ködben ember halad, Páncélos hó harsan a súlya alatt. Szakadozó a fátyol, hegytetőre ér, Nap villogtatja bükk-cserjén a dért. Gallyak hó-barlangjába cinke száll, S dermedt rügy-csapat fázós kórusa Csipkerózsikák között nyafogja: Nyitni fog, nyitni fog, nyitni fog! Az oldalban ropogó csizmatalp felett Azúrkék szajkótoll csillan, kéregét, Rikoltozva, rebbenő madár csirreget. Rebbenve leverte rá a cifra bükk havát, Hókristályos lett kalap és kabát, s amerre járt, Hegyek ontották rá az olvasztó napsugárt, Hó-szikra kápráztatja, s élő milliárd. Dermedt rügy a Csipkerózsikák felett, Lopakodik a tavasz, öltözik a kikelet. Még a nap villogtatja bükk-cserjén a dért, A csillogós káprázat a völgybe is betér. Ugyan még fázik a kis veréb nyaka, lába, Szükség van még jó meleg cipőre, sálra. Legalábbis üdvözlő nyitnikékes dalra, A madárhangok is be vannak még fagyva. Ó, szilvát, s szőlőfürtöt érlelő, nyári nap, Gyönyörűséges, fényes őszelő, imádlak! Eged vén szívből is kedvet csihol! Várlak! Már napok óta nem láttam sehol páromat. Egy cigarettafüstnyi felleget, záporokat, Csak ezt a makulátlan csudakéket. Áztathat: Rengetegek legszebb szajkóiból kinézett Valaki, s minden kék tollat kitépett az égre, Bekárpitozta velük a mindenséget végre. És újra ősz. És újra hivsz, fújsz indulót, Tavaszból ősz, hívnak vidám kirándulók. De öreg szív e remény-magasban mit keres? Deres a fű, s a bajszom, hajam is deres. Nyáron ostromolva járj az erdőn! Őszre várj, Télen, mikor fel nem verik turista-szók, S a magasból énekel egy pompás pirók. S újfent arany ruhába öltözik a táj. Megdolgozott földeken a varjúhad Fekete szmokingban méltatlanul ágál. Veri az asztalt, élelmet már nem talál, Énekelve azt hajtja, hogy kár-kár; Hullám-felhő szárnyuk ki van tárva, De jó, hogy idebenn melegít a kályha! Szél jár feletted, hosszú sóhajú ember. Vágyó, bágyadt sugár becézi vén szíved, S a bölcső-bronz erdő, az a Tizian-hajú, Ifjuló füledbe súgja: Most vagyok tied. Nap villogtatta bükk-cserjén a dért. Gallyak hó-barlangjába cinke szállt, Fény szédítette, s egy napos titok: Örökké maradok imádott, hű párod. Kóródi László Kőbevésve Jó tudod, hogy nem vagyok eretnek, kőbe véstem százszor, hogy szeretlek. Kőbe véstem sokszor a bánatom, a kő hallgat, szavaim ráhagyom. Hallgattam kérését férfinak és nőnek, ittam a szavakat, hol szép virágok nőnek. Láttam sok könnycsepptől itatott arcot, szerető lelket, mely vívta a harcot. Lábat, mely bánatát szélfútta homokba írta, pottyanó könnycseppet, mely tovább nem bírta. Ki nem jött jajszó, mely félhangon múlott, közben a kottája a porba lehullott. Láttam a kezeket arcokba mászni, megfáradt öklöket fájóan rázni. Kereszthez térdelve bánatot sírni, Istenem, hogy lehet mindezt kibírni?! A hátam mögött lehet, hogy nevetnek, de kőbe vésem százszor, hogy szeretlek, írásom mellett majd sok ember elhalad, de a kőbe vésett mondatom örökre megmarad. Anyaszagú kabátba burkolózva ölelem magam „Minden, ami anya volt, a földre szórva terül szét körülöttem.” tollpróba. Anyátlan ürességemben a konyha kövén zokogtam. Árvaságom ténye úgy forgatott be a magány borzalmas rejtelmeibe, hogy féltem, soha nem tudok onnan kitalálni. Anyám piros takáróját ölelve üvöltöttem a hiánytól, a félelemtől. A „nincsenek többé” kezdetű mondatok záporoztak zavaros elmémben. Nem látta senki, mert nem láthatta. „Ha egyedül maradsz, a terheidet is egyedül kell cipelni, nincs választásod. Aztán valahogy mégis megnyugszol. Annyi embert veszítettél már el, hogy gyakorlott gyászolónak számítasz” - gondoltam magamban, ott a földön. Az az átkozott humor és hozzá tartozó humorérzék. Ez jutott eszembe. Hogy miért így neveltek? Miért nevették át az életet és csináltak min- minden helyzetre volt egy dig viccet a halálból? Hogy groteszk poénjuk... Nekem most gyászolnom kell. Ezt várja a külvilág. Szomorúan, karikás szemmel, összetörtén kellene néznem a világba. De az az átkozott humor vagy az a mindig örülni tudás megint átrendez mindent az arcomon. De ott, legbelül, mélyen, amikor senki nem lát, amikor egyedül vagyok otthon, akkor anyaszagú kabátba burkolózva ölelem magam. Senki nem láthatja szánalmas vergődésem. Az én fájdalmam, az én nyomorúságom. Az én anyám szerencsés volt, ő nem is tudja, milyen elveszíteni az édesanyját. Ő nem lett árva. Betegségében és halálában is szelíd türelemmel kísérte a nagyanyám. Az én anyám nem tanította meg, milyen árvának lenni. Mindenre megtaníthatott, felkészíthetett, de az árvaságra nem. Ő nem ült a konyha kövén, ruhákat válogatva, hogy melyek azok, amiket örökre megtart magának. De én igen. Minden, ami anya volt, a földre szórva terül szét körülöttem. Kabátját a szobainasra akasztottam, hogy ha felnézek a földről, azt hihessem, ő van ott. De hazudok magamnak, mert anya nem engedné, hogy a földön üljek órákig, és azt sem engedné, hogy rendetlenség legyen körülöttem. De lehet, ez sem igaz, mert ha látná ijedt magányomat, akkor odakuporodna mellém, megölelne, és én zokogva kapaszkodhatnék bele, míg meg nem nyugszom. De most csak az anyaszagú kabátok ölelése vár rám, és a piros takarója, amit a születésnapjára kapott tavaly. Gyakorlott gyászolóként már tudom, hogy az anyaszag is el fog múlni, eljön majd az a nap, amikor már a takarónak öblítőillata lesz. De valamiért mégis tudom, hogy az ölelését benne hagyta nekem. Kapaszkodom belé. VASKÓ ILONA 2017. FEBRUÁR 6„ HÉTFŐ „Az épület, vagyis a kapurész megmozdul, és az első diákok rontanak ki rajta” ILLUSZTRÁCIÓK: THINKSTOCK <§> Matt Haig angol író gondolata „Anyám piros takaróját ölelve üvöltöttem a hiánytól, a félelemtől.”
