Kelet-Magyarország, 2017. január (74. évfolyam, 1-26. szám)

2017-01-02 / 1. szám

2017. JANUÁR 2„ HÉTFŐ KELET Jegyzet Bednárik Mónika Eszik a beteg Az intézményigazgató néhány kórházi vezetővel úgy dön­tött, hogy egy héten át azt a kosztot eszik, amit a betegek­nek felszolgálnak. Hallottak az ízetlen, állagában, tálalásában sem gusztusos étkekről, de úgy lehettek vele, hiszik is, meg nem is, amit az egyéb­ként „mindenre panaszkodó” páciens(ek) állít(anak). Egy hétnyi kóstolgatás után megkövetve a betegeket be­jelentették, megreformálják a kórház étkeztetési szokásait, s nemcsak újítanak az étlapon, amelyen ízletesebb, egészsé­gesebb falatok szerepelnek majd, de a kórteremben fekvők akár este is kérhetnek vacsorát. Mert rájöttek, olyan nincs, hogy mindenki reggel nyolckor, délben, valamint délután 4 órakor legyen éhes. Nem, sajnos ez nem ma­gyarországi, hanem kanadai, ottawai tündérmese. Mi még ott tartunk, hogy a napi nyers­anyagnorma egy beteg eseté­ben nem éri el a 600 forintot, miközben az élelmiszer-, főként a zöldség és gyümölcs­árakra tekintve káprázik a szemünk. Lássuk be, az egy zsemle, egy kockasajt alkotta vacsora látványa (nem öröm) könnyektől teszi homályossá a betegek, a hozzátartozók látását. Ha a döntést hozó, pénzt elosztó hölgyeknek és uraknak legalább egy hétig a kórházi kosztot szolgálnák fel, vajon megértenék, hogy a magyar beteg ettől többet érdemel? monika.bednarik@kelet.hu Jegyzet Bodnár Tibor Kirgiz átok Azt hittem, kirgiz ember annál jobban már nem fog feldühí­teni, mint a gonosz tekintetű kézilabdaedző, Talant Dujse- bajev, aki a magyar férfiváloga­tott szövetségi kapitányaként Európa-bajnoki címet ígért, aztán mindenféle csurgói meg balatonfüredi játékosokkal, az NB I-es tartalékválogatottal égett le az olimpiai kvalifiká­ciós kontinenstornán (azóta persze lengyel kapitányként ő ott van Rióban, meg a Kielce edzőjeként a Veszprémet is megtréfálta a Bajnokok Ligája döntőjében, de ez már másik történet). Szóval hétfő este jött ez a kirgiz birkózóbíró, és kon­cepciózusán megverette a mi Lőrincz Viktorunkat az olim­piai bronzmérkőzésen. Előbb a német ellenfelet intette, majd tudva, hogy döntetlen esetén az utolsó pont dönt, a meccsen egyetlen valódi akcióra képes magyart bün­tette, elvéve tőle az érmet. Az eredményhirdetésnél éppen csak nem vigyorgott a vesztes képébe. Amikor veszélyben volt a birkózás olimpiai jövője, ezeken a hasábokon védtem meg a sportágat, mondván, rá épült az ókori olimpia, helye van a programban. Erre a birkózásra nincs szükség! Az ilyen meccsekre senki nem kíváncsi! Játsszák le nézők nélkül vagy döntsék el sorso­lással! Úgy is igazságosabb lett volna. tibor.bodnar@kele.thu A gyermek az új kutya Sajnos, saját bőrömön tapasztaltam, milyen nehéz jó albérletet találni. A hirde­tésekben szereplő árak eleve elrettentőek, ha mégis baráti­nak bizonyul a „tarifa”, akkor meg a lakás kész romhalmaz. Fokozza a bajt, hogy szinte sehol nem tűrik meg a háziál­latokat, bár van abban logika, hogy kutya, macska panelbe nem való. Az viszont tényleg vérlázító, hogy mostanra a gyermek lett az új spániel, azaz a fizetőképes, de nagy családok éppúgy tiltólistások, mint Bodri és Cirmi. Persze elfogadhatóak a j tulajdonosok ellenérvei is, hiszen elég egy leépítés, máris fizetésképtelenné válik a família, annyira meg szinte senki nem áll jól anyagilag, hogy a saját közeli hozzátar­tozóin kívül még fél tucat idegent is eltartson. Ilyenkor tesz szívességet a jó öreg emberismeret: mivel senki nem ad ki lakást látatlanban, az első találkozás vízválasztó. Ha a család rendezettnek tű­nik, felmutatja az előző havi, rendezett számlákat, netán a kereseti igazolásokat is, nagy az esély arra, hogy dolgos, gyermekeiket gondosan nevelő családdal van dolgunk, nem igénytelen véglényekkel, akiknek egyetlen céljuk, hogy leamortizálják a lakást, és a romokon ülve verjék a tam­tamot a jogaikra hivatkozva. Tőlük tényleg csak kínkeserv­vel lehet megszabadulni, ha egyáltalán elmennek, mielőtt bírósági döntés születne. Ha úgy lenne kiadó lakásom, ahogy nincsen, kétszer meg­gondolnám, kinek engedem át. Egy biztos: soha nem a gyermek lenne az akadálya a szerződés aláírásának. Jobban félnék egy hegedűművészt beköltöztetni, aki napi nyolc órát gyakorol otthon, mert lehet, hogy a színpadon osztatlan sikert arat, de a szomszédok haragja legalább ilyen elsöprő lenne... alexandra.csaki@kelet.hu Jegyzet Dankö Mihály Végső búcsú Távol élő barátom gyakran felhív. „Hogy megy a sorod?”- teszi fel a kérdést. S én beszámolok az egészségemről, j a családomról, és azokról, aki­ket ő is ismer, ahogy azokról is, akik mostanában távoztak el az élők sorából. „Úgy látom, te mindig temetésre jársz”- j egyezte meg nemrégiben. „Nem, nem...” - szabadkoz­tam, de elgondolkodtam. Tényleg, ha az ember elér egy bizonyos kort, s rengeteg az ismerőse, egyre többtől kell végső búcsút vennie. Halál. Nincs ennél fájdal­masabb, borzalmasabb szó. A vég, a visszavonhatatlan elmúlás - rettenetes. Itt hagy­ni a szeretteinket, itt hagyni mindent, ami szép és jó volt. A legszomorúbb ember is talál fényt a múltjában, ha visz- szanéz. Különösen az, aki szeretett, s akit szerettek! Túl a vallásos hiten a tény nem változik. A sír mindent lezár, ami a testhez tartozott. Marad az emlék, a lábunk nyoma, a papírra vetett szavaink, a kimondott gondolataink, elvégzett tetteink. „Csak az hal meg, akit elfelednek” - tartja a mondás. Igen! Tudjuk, hisszük! Bár igazából elég né­hány nemzedék, hogy örökre bezárjon az emlékezés kapuja, ezt is sejtjük. S amíg élünk, ha nem is minden pillanatban, de | legalább ilyenkor, a halottak napjához közeledve lapozzuk fel sorsunk olvasókönyvét! Nézzünk bele, kit gyászol örökké lelkünk, kiért sír vagy sírt egykor szemünk! Nekünk, élőknek kötelességünk rájuk gondolni, gyertyát gyújtani, imát mormolni, mert ránk is csak akkor fognak így emlé­kezni. S nem a sírhant fölé emelt obeliszk vagy kereszt, nem a virágcsokor nagysága, nem a látványos gyertyafüzér szépsége számít. Inkább az, mit hordoz valaki a szívében, az emlékeiben. Mert mi az élet? Küzdelem. Mi a halál? Beteljesedés. Ha közel jutunk a véghez, méltóan lépjünk be a kapun, s adjuk át a lángot, hogy akik utánunk jönnek, azok őrizhessék. mihaly.danko@kelet.hu Máig divat az átverősdi „Ha nem tér meg a pillanaton, a sors szörnyűbbnél ször­nyűbb csapásait hívja ki maga, sőt, egész családja ellen!”- szakadt el a cérna az egyik vallási szektához tartozó térí­tőpáros férfi tagjánál. Pedig semmi más nem tör­tént, csupán az, hogy nem óhajtottam meghallgatni az emberiségre - benne kivált­képp rám - leselkedő apoka­lipszisről szóló tirádát. Sőt, nem kértem a kiadványaikból sem, ami végképp felháborító lehetett a kislányával boldo­gan sétáló apukát a nyíregy­házi belvárosban megszólító páros számára. Azzal, hogy melegebb éghajlatra küldtem a főszert, azért nem voltam elégedett, mert az affér után jó pár percbe tellett megnyugtatnom a kicsi lányom. Azt hiszem, sikerült, mivel soha többé nem hozta föl az esetet. Azt pedig már a vömtől tudom, hogy ma sem csikorgatja a fogát álmában. Ez az emlék jut eszembe, ahányszor csak a második gyermekkorukat élő, idős em­bereket célba vevő tolvajban­dák átveréseiről hallok. Egy dunántúli rokonunkat anno két jómadár fírolta be, késé- lezőknek adva ki magukat. A csípőficama miatt három eme­let lépcsőzést százszor is meg­gondoló öregember a tompa vágóeszközeire gondolt, és naivan megörült a köszörű házhoz jöttének. Gyanútlanul beengedte a két retket, akik aztán szépen kirabolták az előzetesen halálra rémített galambősz özvegyet. A drága mulatsággá váló „ingye­nes”, kamu egészségfeltáró, kütyürásózó szeánszok, meg az „unokázó” csalók korában soha ne feledjük: minden ismeretlen gyanús! bela.galambos@kelet.hu A mesebeli Túr-mente Vannak tájegységek, melyek igazi turisztikai csemegék- lehetnének. Ezek közé tartozik Szatmárnak az a mesébe illő része, ahol a Túr folyó, az Öreg-Túr, meg a Palád, a Sáréger patak, meg még „száz” apró vízfolyás, csatorna szabdalja pocikák- ra az erdőt-mezőt. A minap- a vízügyesek jóvoltából - módom nyílt gyönyörködni az érintetlen természetben, hiszen félszáznál is több kilométert tettünk meg az említett folyók, patakok töltésein. Nemcsak termé­szeti szépségekben, hanem „termékekben” is gazdag e táj, hisz erdőn-mezőn ezen az október végi napon szinte kaszálni lehetett a nagy őzláb­gombát és a mezei csiperkét. Bokrok közelében szökellő őzikék, vágtázó nyuszik is meg-megmutatták magukat, meg néhány méltóságteljesen sikló nagy madár. Persze, mire előkaptam a fotópuskát, mind eltűntek a szemem elől. Emelem kalapom azok előtt, akik ezt a csodás tájat megkísérlik „eladni” a ter­mészetkedvelő (fizetőképes) turistáknak. Mutatós ven­dégházak, panziók készültek az utóbbi években. Például vendégház Sonkád határá­ban, a Kisbukónál. Ott, ahol kettéválik a Túr: egyenesen a Tiszába viszi a vizet az alig száz éve vájt mesterséges me­der, míg az Öreg-Túr kanyarog tovább, hogy egyszer-egyszer még meghajtsa Túristvándi- ban a vízimalmot. A szilárd burkolatú Túr-töltéseken pedig az erdélyi Túrterebestől Tiszabecsig tekerhetnének a bringatúrázók. Csak hát egye­lőre ritkán emelik fel a két országot elválasztó sorompót. De majd ha Románia is schen- geni ország lesz, eltűnik ez a sorompó is. Hanem igen éles a kontraszt az őszi szatmári táj szépsége és az „aprófalvak” mélyszegénységet sugárzó, fájdalmas szürkesége között... laszlo.gyorke@keIet.hu Jegyzet Hoványi Péter Hat nap, nulla utas Látványosan épül-szépül az ország, és ez bizonyára mind­annyiunkat megelégedéssel tölt el. Alkalmanként azonban megfordul a fejekben, hogy a pénzt hatékonyabban is el lehetett volna költeni. Az én fejemben legutóbb akkor for­dult meg ilyesmi, amikor hírét vettem, hogy hat szeptemberi és októberi napon senkit sem csábítottak a felcsúti kisvasút pazarul felújított szerelvényei. A hírről persze rögtön eszembe jutott a megyénkben - éppen hét éve - rozsdásodó kisvasúti sínpár. Az itt élők­nek nem járt az akadálymen­tesítés és a légkondicionálás, de a legfontosabb dolgokra, például a pálya felújítására is alig költöttek. Előfordultak késések, fűtetlen kocsik és sok más probléma, az utasok ennek ellenére is annyian voltak, amennyiről Felcsúton csak álmodozhatnak. Egy kirándulóvasút bizonyosan sokkal több embert csábítana Sóstóra, mint amennyien a miniszterelnöki szerelvé­nyeken utaznak, és mivel építkezni sem kellene, talán a számlán is kevesebb állna 800 milliónál. Bízom benne, hogy egyszer a mi környékünk is ad a hazának egy olyan fontos embert, aki el tudja intézni, hogy a Nyírvidéki Kisvasúiról Felcsútra szállított mozdo­nyok és kocsik hazakerülve újra hasznosak lehessenek. peter.hovanyi@kelet.hu Csúnyát gondol... Piszok jó dolog politikusnak lenni. Ennél már csak egy jobb van: ha rokona valame­lyik nagykutyának az ember. Akkor még annyi felelősség sincs, lehet lapítani a fűben. Mondjuk egy cég igazgatói ta­nácsában megbújni, vagy va­lamelyik alapítvány kuratóriu­mában tagként néma leventét alakítva csendben bólogatni. Persze jó kis dohányért. Ha pedig kibújik a szög a zsákból, ne adj’ isten egészen véletlenül felszínre kerülnek a svihákságok, a főnök majd elboronálja a balhét. A politi­kusok ugyanis ehhez prímán értenek. Mármint ahhoz, mit kell ilyenkor mondani. Illetve semmit nem mondani, legfel­jebb annyit kinyögni: „Nem nyilatkozom”. A másik igazi gyöngyszem: „Nem ismerem az ügyet...” Végső megoldás­ként: „Külföldön voltam, még nem tájékozódtam, keressen később.” Ha már minden kötél szakad, mit ád ég, hát nem éppen akkor szólal meg a telefon, méghozzá rendkí­vül fontos témában, amikor a kínos kérdésekre kell(ene) válaszolni? A lényeg, hogy el lehessen sunnyogni. A többi meg azt gondol, amit akar. Spéciéi csúnyákat gondol, de ki a frászt érdekel? tibor.koncz@kelet.hu Jegyzet Ladányi Tóth Lajos Has: alkoss, gyarapíts! Hófehérke és a hét fő. Vidám kedd-éj. Dobszerda. Szerelem­csütörtök. Szita-szita péntek. Szombat: hej! A vasárnap vásárnap - ha éppen kinyit­nak. Minden egyes napnak van varázsa, amennyiben azzá tesszük. Ez évben először a soros csütörtökre aggatják a kulináris jelzőt a torkos vendégek kielégítésére. Köz­alkalmazotti, diák- és nyug­díjaskedvezmény nélkül is féláron falatozhat az emberfia. Nem lasszózták az éttermeket, jelentkeztek önszántukból. Kiváló marketing arra, hogy feles összeget áldozva az alkoholmentes italokra és az elfogyasztott ételekre a betérők jól érezzék magukat a gyomornegyedben. Fogadni mernék, hogy amint leszáll a gasztroangyal a fogadókba, stílszerűen szívhez szóló szavak is elhangzanak, mint például: „Egyem a szíved!”, „Jaj, megzabállak, életem!”, „Hogy rágjalak meg!”. A pénz­tárcabarát máj szólást immár tizenegyedszer hirdették meg szerte az országban. Az előző esztendőben 6io étkezde harapott rá az akcióra, az idén az újítással - nem kötelező ötvenszázalékos kedvezményt adni az alko­holtartalmú italokra - tovább duzzadt a létszám. Nincs külön étlap vagy alkalmi me­nükártya, viszont a kampány kizárólag a helyben fogyasz­tást kultiválja. Befeszülés helyett jöhet az ellazulás, a jutányos lakmározás. Az élve­zetek habzsolása, a pihegés, a töltekezés és a költekezés közben érdemes a másnapra is gondolni. A torkoskodás, az ízözön után jóízű vezekléssel zárul a táplálkozás templomá­ban: Étkeztem, Uram! ladanyi@kelet.hu Nehogy már szent legyen! Minden hájjal megkent ügyvédje van a nyíregyházi gyilkossággal gyanúsított román férfinek, hiszen etnikai érvekre hivatkozva kéri hazája legfelsőbb bíróságától azt, hogy védence kiadatását uta­sítsa el, mivel Magyarország polgárai általában is ellenér­zéseket táplálnak a románok ellen. Az érvek között még azt is felhozta, hogy a gyanúsított által beismert „sajnálatos” tettével kapcsolatban kifeje­zetten ellenséges közhangulat alakult ki. Nem ismerem ezt a jogászt, de szívesen meg­kérdezném tőle, hogy vajon milyen lenne a környezeté­ben, ott Romániában, akár Kolozsvárott, akár Bukarest­ben a közhangulat, ha éppen az ő családjában történt volna meg ez a tragédia. Még azt is hozzátette az érveihez, hogy védence a kiadatása esetén emberte­len, megalázó bánásmódban részesülne. Vajon, amikor ügyfele bement egy békés és boldog család otthonába pisztollyal a kezében előre megfontolt szándékkal, ő vajon emberséges volt vagy embertelen? A híradásokban az marad csak meg, hogy a pisztolylövéseivel egy ember életét elvette, holott tulajdon­képpen egy egész családot kiirtott: a súlyos sérülése­iből felépülő édesapa és a Jegyzet Györke László Jegyzet Koncz Tibor Jegyzet M. Magyar László Jegyzet Galambos Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents