Kelet-Magyarország, 2016. november (73. évfolyam, 257-281. szám)
2016-11-02 / 257. szám
2016. NOVEMBER 2., SZERDA 19S6 emlékezete 7 Azt kiabalta: sült tök van, de kenyerük nincs Ha nincsenek ezek a pesti srácok, akkor sem rendszerváltoztatás, sem pedig szabadság. NYÍREGYHÁZA. Agárdi László, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett színművész volt a partnere Dózsa Lászlónak október 28- án. A Bohóc vérben és vasban című rendhagyó előadásban nemcsak „végszavazott” az 1956-os forradalom és szabadságharc egykori hősének, de Márai Sándor és Pozsgai Zsolt verseivel s néhány derűs korabeli történettel is színesítette a múltidézést.- Dózsa László, az egykori pesti srác 10 éve szakmai és emberi jó barátom. Sokat dolgoztunk együtt Újpesten, az általa rendezett magyar drámákban Németh László Bod- nárné vagy Gyurkovics Tibor Nagyvizit című darabjaiban. A mostani előadásban az ő életútját kísértük végig, a gyerekkorától. Az édesanyja a népligeti vándorcirkusz egy kiváló artistája volt, gyönyörű nő, aki 1956-ban leküldte a Lehel térre a gyermekét libáért, s az a kisfiú ehelyett fölugrott egy teherautóra, s elment harcolni. „A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd a jövőnek.” - írja Vörösmarty Mihály, s engem is ez vezérel. Ha Jézus Krisztust nagypénteken nem feszítik keresztre, akkor nincs feltámadás rá harmadnapra. Ha az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hős tábornokait október 6-án nem végzik ki, nincs kiegyezés és millennium s ha nincsenek ezek a pesti srácok, akkor toztatás, sem pedig szabadság- beszélt meggyőződéséről a művész, aki elmondta azt is, hogy ezzel az előadással már Svédországot is bejárták. Folyamatosan turnéznak, s időnként Rusz Milán színművész-zenész barátjuk is csatlakozik hozzájuk, mivel kiválóan harmonikázik, s az orosz csasztuskák jól illeszkednek az előadáshoz. Agárdi László elmondott egy saját történetet is. Berontottak az oroszok- A Ratkó korszakban születtem 1953-ban, s a 3 évesen szerzett ’56-os emlékeimet valójában az édesanyámtól tudom. A Tavaszmező utcában laktunk akkor, s a közelben dúltak a harcok. Én „már akkor” egy rongylabdával játszottam - 17 évesen a budapesti válogatott tagja voltam -, s kiabáltam, hogy „hajrá Kinizsi, hajrá Kinizsi!” Ez a csapat volt a Ferencváros elődje. Ekkor berontottak az oroszok. Szegény édesanyám a sparheltben - mivel nem volt kenyerünk - éppen sütőtököt sütött, s a zajra kirohant az udvarra. Az oroszok meg csak kiabáltak. Csak kenyeret akarnak - nyugtatgatott anyám. De az orosz csak mondta a magáét, mire én háromévesen: „Nincs kenyerünk. Nem érted, te hülye? Sült tök az van, de kenyerünk nincs.” KM-MJ Agárdi László Interjú: Dózsa Lászlóval, a Magyar Köztársaság Érdemrendjével kitüntetett érdemes művésszel A forradalmár, aki kikelt a sírból Kétszer járt a halál torkában: meglőtték, csaknem agyonverték, s egy sírásó húzta ki a tömegsírból. nyíregyháza. A Forradalom és Szabadságharc Hőse cím birtokosa, Dózsa László érdemes művész Nyíregyházán mutatta be a Bohóc vérben és vasban című, az 1956- os eseményekre emlékező rendhagyó előadását. Ebben mesélt arról a cirkuszos világban cseperedett fiúról, egykori önmagáról, aki előbb egy oroszlán szájába dugta a fejét a porondon, később 14 évesen kikezdett az orosz medvével is. Szembetűnő, hogy a poklot bemutató előadás plakátjának bohóca egyszerre nevet és sír. Dózsa László: Ennek csodálatos története van, ami a Népligetbe és a cirkusz világába vezet, ahol édesanyám késdobáló artista volt. Dolgozott velük egy fantasztikus művész, a Skoti bohóc. A nagyszerű tréfáival mindig megnevettette a közönséget, s a száma végén elénekelte A vándorcirkusz ócska padján ültem egyszer én kezdetű dalt. Ez egy igazi clown- történetet mesélt el. Amikor elhalkultak a dallamok, mindenki sírva fakadt. Számomra ilyen az igazi bohóc: először nevettet, s azután megrí- katja a hallgatóságát. Persze közben folyton kritizálta a rendszert, ami nagyon szúrta az akkori elvtársak szemét. Nem tudtak vele mit kezdeni, mert egy bohócnak se neve, se arca. A vége az lett, hogy előadás közben berontottak a porondra, s a közönség szeme láttára a helyszínen agyba-főbe verték. A legtragikusabb, hogy a közönség - azt gondolva, hogy ez is az előadás része - megtapsolta A Forradalom és Szabadságharc Hőse a történteket. Ezért mondom mindig azt, hogy nagyon nagy az írástudók felelőssége, mert a közönséget, a „népet” rendkívül könnyű megtéveszteni. Madách - nem szó szerint idézve - azt írja: a nép a végzet arra ítélt állata, hogy higgyen. Én abban reménykedem, hogy az emberek ma már felvilágosultabbak. Nem hisznek el olyan könnyen mindent, mert a borzalmak megedzették. Ebben látom a demokratizálódás okát szerte a világban, s nem hiszem, hogy a legnagyobb borzalmakra még egyszer sor kerülhet. Meddig kellett rejtegetnie ezt a borzalmas emléket? Hiszen sokáig beszélni sem lehetett minderről. DÓZSA LÁSZLÓ: Hadd mondjam el, a vallatási jegyzőkönyvemben az állt: FOTÓ: PUSZTAI SÁNDOR „nem vallott”, a másnapi dátummal pedig, hogy „eltemetve”. Előtte már voltak olyan borzalmas koncepciós perek, mint' a Tóth Ilonkáé, az ő drámáját éppen most játsszuk a Nemzeti Színházban. De említhetném Mansfeld Péter perét is, akit 1959-ben végeztek ki, miután nagykorúvá vált. Személyesen ismertem őt, egy nagyon vagány srác volt, s amikor vallatták, képes volt „beszólni” a tisztnek. Én is ilyen voltam, azért is vertek majdnem agyon. Később nem vetett volna jó fényt a rendszerre, ha elterjed, hogy egy fiatal forradalmár kikelt a sírból. Azért persze jártattam időnként a számat. Úgy tudom, a szenvedés nyomait máig cipeli magával. DÓZSA LÁSZLÓ: Amikor az életünkre törtek, négycsövű légvédelmi ágyúkkal trancsírozták szét a csapatunkat. A repesz itt hátul (mutatja) még mindig itt van a fejemben. Mégis azt mondom így utólag, boldog vagyok, mert mindkét szilánk, ami bennem maradt, egy szög volt a kommunizmus koporsójába. Egyébként készített velem a német televízió egy filmet, amelyben - többek között - megszólaltatták Gorba- csovot. Neki is előadták a történetemet. S amikor megkérdezték tőle, verték- e már meg valaha a Vörös Hadsereget, annyit mondott rám célozva: „Ennek a pesti srácnak igaza volt. Egyetlen egyszer, 1956 októberében valóban megverték.” A novemberi eseményeket persze nem említette, amikor bezúdult ide 4 ezer tank a nehézlövegekkel. A szenvedéseken átesett kiskamaszban volt gyűlölet? DÓZSA LÁSZLÓ; Gyűlölet? Előtte sem. Ott harcolt velünk egy jó barátom, Klein Robi, egy zsidó gyerek. Annyira egységes volt a nemzet 1956-ban, hogy faji előítélet sem létezett, ezért nem is szeretem, ha zsidóznak vagy cigányoznak. Utálok minden szélsőséget. Azokban a lincselésekben, amelyek akkor történtek, mi forradalmárok nem vettünk részt. Olyan is előfordult, hogy sérült orosz katonát szállítottunk Tóth Ilonkához, s amikor a csőcselék megtudta, meg akarták lincselni. Eléjük léptem a „davajgitárom- mal” (a szerk: így hívták a dobtáras orosz gépfegyvert), s figyelmeztettem őket, ha még egy lépéssel közelebb jönnek, ők kerülnek a hordágyra. Ez a forradalom - a szándék, a megvalósítás és az eszme - gyönyörű és tiszta volt. MATYASOVSZKI JÓZSEF iozsef.matyasovszki@kelet.hu Édesapa nélkül felnőni A kocsikerékből két sín lett, amit talpfára állítottak az Északi temetőben fotó: km-archIv Már nem is apja után ment, hanem minden elhurcolt magyar után. NYÍREGYHÁZA. Irigykedve hallgatta társait, mikor azok apjukról meséltek. Neki semmilyen emléke nem maradt édesapjáról. Kővári Árpád vasutas apját 1944-ben romeltakarításra behívták munkahelyére. Sohasem tért haza. Ő 3 hónapos volt, amikor édesanyja 4 gyerekkel özvegységre jutott. A nagyobbak 17, 15 és 14 évesek voltak akkor. Az édesapáról évekig nem, vagy alig beszéltek, mert nem mertek. Azokban az időkben a vasutas Kővári János, mint ahogy az összes elhurcolt, háborús bűnösnek számított. Foksányban tették ki így a ma már hetvenes éveiben járó Kővári Árpád szinte semmilyen emléket nem őriz Nyíregyháza akkori lakosságának 15 százalékát, mintegy 2300 embert hurcoltak el Nyíregyházáról szovjet kényszermunkatáborokba 1944-ben. Főként postásokat és vasutasokat. Mindössze 5 százalékuk tért haza. Az ő emlékük méltó megőrzését, a történelmi események objekapjáról. Bár a rendszerváltás után nyíltan lehetett volna beszélni a történtekről, neki nemigen volt kivel. Édesanyja meghalt, és korán elvesztette idősebb testvéreit is. A 3 évig Bölcben fogságban tartott volt vasutas, Berczédi Árpád elmondása és a bátyjai- tól korábban hallottak alapján igyekezett összerakni a történelem cserepeit, édesapja halálának körülményeit. Kővári János vasutast több munkatársával együtt rendélték be aznap romot takarítani a lebombázott vasútállomásra. Az oroszok vagonokba terelték, de nemcsak őket, hanem a szolgálatban lévő vasutasokat is. Azt mondták nekik, egy kis munkára viszik őket. „Má- lenkij robot”-ra. A nagykállói születésű, vékony testalkatú, 4 gyermekes családapa hajlamos volt a tüdőgyulladásra. Az elviselhetetlen moldáviai tél, a tív feltárását és bemutatását tűzte célul TEMI Móricz Zsig- mond Művelődési és Ifjúsági Ház Alapítványa, a „Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve” keretében, a GU- LÁG Emlékbizottság támogatásával. Ez a történet is az alapítvány felhívására érkezett. hideg és az éhezés már az úton kikezdte az egészségét, súlyos beteg lett. A rabokkal a gulágra tartó vonat időnként megállt. Ilyenkor az orosz katonák végigjárták a kocsikat, kérdezték, vannak-e halottak. Ha voltak, a testeket kitették a sínek mellé, majd haladtak tovább. Kővári Árpád az apja egy nagykállói sorstársától tudta meg, hogy Foksányban tették ki Kővári János holttestét. Méltó emléket állítani Kővári Árpád - aki utóbb azt is megtudta, volt olyan vasúti tiszt, aki annak ellenére rendelte be társait romeltakarításra, hogy tudta, el fogják hurcolni őket - elhatározta, újra felkeresi azt a helyet, ahol vélhetően édesapja holtteste is nyugszik. Mikor Foksányt elhagyta, és tovább indult Bölcbe, már nem is apja után ment, hanem minden elhurcolt magyar után. S Bölcben megtalálta azt a helyet, ahová annak idején a halottakat hordták. Az apa nélkül felnőtt férfi ekkor határozta el, hogy addig nem nyugszik, míg az elhurcol- taknak méltó emléket nem állítanak Nyíregyházán. Az volt a terve, hogy egy, a bölci temetőben nyugvó holttestet exhumáltatnak, majd Nyíregyházára szállítanak. Hogy célját mielőbb elérje, felvette a kapcsolatot a Hadtörténeti Intézettel. Kedvező volt a fogadtatás, a legtöbb segítséget azonban Szekrényes Andrástól, a megyei temetkezési vállalat igazgatójától kapta. Neki köszönhetően a vállalat állta a költségeket. Az Északi temetőben előbb az emlékhely készült el, majd két év múlva sikerült az exhumálás és az újratemetés is. Hogy mit érzett Kővári Árpád, amikor ezt elvégezte? Megnyugvást és bánatot egyszerre. El sem lehet mondani, mit éreztem, amikor a társaim gyerekkoromban arról meséltek, „apától ezt láttam”, „apától ezt tanultam” - mondta a férfi, majd hozzátette: később, már felnőtt fejjel jön rá az ember, milyen sok mindenből kimaradt. A mi családunk is meg volt bélyegezve. Nekem nem lehetett kimondanom, hogy „apámat elvitték az oroszok. „Hol a sok árva?” Pedig több mint 2300 embert vittek el Nyíregyházáról. Majdnem minden családban maradt 3-4-6-8 gyerek, aki apa nélkül nőtt fel. Hol az a sok árva? - kérdezte Kővári Árpád, akinek az fáj a legjobban, hogy mégse csatlakozott az ügyéhez senki. Pedig elhatározta, az ördöggel is cimborái, hogy terve valóra váljon. De egyedül kellett megvívnia a harcát. Az emlékhely? Először csak nézte, és nem értette, mit ábrázol a három, földbe állított vas. Úgy érezte, méltatlan az elhunytakhoz. így aztán megint csak elindult, ezúttal a nyíregyházi vasútállomásra. Bekopogott az állomásfőnökhöz, és elmondta a bánatát. Kérte, adjanak egy kocsikereket, hadd vigye el az emlékhelyre. A kocsikerékből két sín lett, amit talpfára állítottak, és erre jött a kerék... Emiatt már nyugodt volt Kővári Árpád, de nagy bánata, hogy a 70. évfordulón alig voltak résztvevők a nyíregyházi megemlékezésen. Pedig Trianon után szerinte ez a magyarság legnagyobb tragédiája. így érzik ezt Beregszászon, ahol a 70. évfordulóra háromnapos nemzetközi rendezvényt szerveztek. Békemenet indult Beregszászról a szojvai emlékhelyre, ahol közel húszezer áldozat közös sírban nyugszik. A menetben ott volt Kővári Árpád is. Sötét napok, fekete évek KELET
