Kelet-Magyarország, 2016. november (73. évfolyam, 257-281. szám)

2016-11-04 / 259. szám

2016. NOVEMBER 4., PÉNTEK REUT Interjú 7 Interjú: Kepes András újságíró, íróval „A világot nem lehet megállítani” „Nekem megadatott az, ami keveseknek, hogy sokféle kultúrában éltem” fotó: derencsényi István A plakátkampányról, a kultúrák válságáról, a Népszabadság ügyéről kérdeztük az „utazgató bölcset”. Debrecen. Kepes András sze­rint a népvándorlásokat az ellentétek szításával nem lehet megállítani, és vagy megtanuljuk megérteni egy­más mozgatórugóit, vagy elpusztulunk. Az egyik leg­elismertebb, legkedveltebb televízióst új könyve, a Világ­kép dedikálásán kérdeztük a Libriben. Véletlen, hogy a Világkép most, az európai migrációs válság időszakában született meg? KEPES ANDRÁS: TÍZ évvel ezelőtt egy kiadó a Világ­falu című tévés sorozatom megírására kért fel, de - noha megtisztelő volt az érdeklődés - nem izgatott a feladat. Időközben írtam egy dokumentumregényt, egy regényt, és leforgattam egy 12 részes dokumentumfilm-so- rozatot. Végül két évvel ezelőtt azt mondtam, jó, az életem nagy részét kisgyerek- korom óta különböző kultú­rákban töltöttem, Libanontól Argentínáig, munkám során is rengeteg helyen megfor­dultam, régóta izgatott, mit tanultam más értékrendek­ből, más hitekből, az életünk­re adott másféle válaszokból, és talán érdemes lenne végig­gondolnom, hogy ezek az ismeretek miként alakították a gondolkodásomat. Amikor a migrációs válság beütött, már benne voltam az írásban, de az eseményeket és az em­beri reakciókat nézve azonnal láttam, hogy ez nem az a könyv lesz, mint amit erede­tileg elterveztem. A világ már nem arról szól, hogy milyen érdekes, hogy az amazonaszi esőerdőben még ágyékkötő­ben járnak a bennszülöttek és sült majmot esznek, hanem a jövőnket fogja meghatározni, hogy képesek lesznek-e szót érteni egymással a különböző hitek és kultúrák. Darabokra tört a régi világképünk, nem működnek a régi klisék, a világot - hétköznapi életün­kig bezárólag - újra össze kell raknunk a fejünkben. Erről szól az új könyvem. Mit szólt a népszavazási plakát­kampányhoz? KEPES ANDRÁS; Természetes­nek tartom, hogy a mene­Névjegy Kepes András újságíró, író, egyete­mi tanár ■ 1948. október 11-én született Buda­pesten • általános és középiskolai tanul­mányait három földrészen, három nyelven, kilenc iskolában végezte, Budapesten, Bejrútban (Libanon) és Buenos Airesben (Argentína) ■ legismertebb rádiós-televíziós mun­kái: Láttuk, hallottuk (Magyar Rádió 1977- 80), Gondolatjel (Magyar Rádió 1978- 80), Stúdió (MTV 1980-89), Apropó (MTV 1991-98), Desszert (MTV 1994-98; RTL-Klub, 2005), Oázis (MTV, 2000-2001), Kepes, (TV2,1998), Világfalu (RTL-Klub, 2005-2006), Különös történetek (Ml, 2008-2009) ■ fontosabb művei: Szerencsés útjaim (1986), Kepes Krónika - beszélgetések (1999) , Kepes Krónika - történetek (2000) , Matt a férfiaknak (2008), Tóvispuszta (2011), Világkép (2016) • a Budapesti Metropolitan Egyetem professzora. ■ főbb kitüntetései: Táncsics-díj (1992), Pulitzer-emlékdíj (1994), a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti­keresztje (1998), Prima Díj (2011) kültáradat láttán az emberek szorongani kezdenek; féltik a kultúrájukat, a családjukat, a munkájukat, a hazájukat. Én is így vagyok ezzel. A könyvemben is írok arról, mi az oka annak, hogy egy ilyen kritikus helyzet egyesekből együttérzést, másokból inkább gyűlöletet vált ki. Az is természetes, hogy minden ország védi a határait, és törvényekkel szabályozza a bevándorlást. De a vilá­got nem lehet megállítani, miközben rajtunk múlik, merre fordul. Az emberek félelmére rájátszani tisz­tességtelen, veszélyes és értelmetlen, mert nem visz közelebb a megoldáshoz. Én úgy látom, ha nem akarunk világháborút, a megértésre, a helyzet higgadt elemzésére kell törekednünk, bármily nehéz is. Gondoljunk bele, 2011 és 2013 között Szíriában az aszály következtében el­pusztult a háziállat-állomány 80 százaléka, a vízhiány, az élelmiszerárak drasztikus emelkedése csupán az utolsó csepp volt a pohárban, ami elindította az „arab tavaszt”, aminek - ezt ne felejtsük el - a nagyhatalmak politikai manipulációi ágyaztak meg. Kíváncsi lennék, ha valaki átélné mindezt a borzalmat, ráadásul a pusztító háborút, az Iszlám Állam rémtetteit, a kilátástalanságot, és féltené a családja jövőjét, milyen más megoldást választana, mint a menekülést? És vajon mit szólna ahhoz, ha nem fogadnák együttérzéssel? De ha azokra tekintünk, akik nem háborús területekről, hanem a nyomor elől vágtak neki az útnak, Afganisztán­ból, Pakisztánból, akkor meg gondoljunk arra az 59 millió európai kivándorlóra, köztük hárommillió honfitársunkra, akik a 19. század második és a 20. század első felében ke­vésbé nyomorúságos körül­mények közül vándoroltak ki a tengeren túlra egy jobb jövő reményében. Az emberiség történelme népvándorlások története is. Az ellenségeik, a katasztrófák elől menekülő, elkeseredett tömegeket ke­rítéssel, gyűlölködéssel még sosem sikerült megállítani. Mennyit számít az, ha egy problémát csak a televízióból ismerünk vagy személyes kö­zünk, élményünk van róla? KEPES ANDRÁS: Nekem meg­adatott az, ami keveseknek, hogy sokféle kultúrában éltem, sokfelé jártam, más perspektívából nézem a dolgokat, mint akik nem voltak ilyen szerencsések. Ez nem jogosít fel engem az okoskodásra, nem is teszem, de ha figyelmesen körülnézünk akárcsak a saját városunkban, láthatjuk, hogy kollégánknak görög, német vagy szláv neve van, a kórházban esetleg kedves etióp orvos vizsgál bennün­ket, a sarkon jóban vagyunk az arab gíroszossal, szívesen megyünk indiai, kínai vagy thai vendéglőbe, a gyere­künknek vietnami és afrikai származású barátai vannak, világzenét hallgatunk, több nemzet filmjén szórakozunk, és mindezt természetes­nek tartjuk. Látjuk, hogy ettől csak gazdagodott a kultúránk. Számos hazánkba költözött embert ismerek, köztük azokat, akik a Világ­falu forgatása idején elvittek saját egykori hazájukba - indiai üzletembert, perui történészt, mongol állator­vost, marokkói zenészt - akik közben állampolgárok lettek, és március 15-én kitűzik a ko­kárdát. És most félnek, hogy lemigránsozzák őket abban az országban, amit eddig a vendégszeretete és a kultú­rája miatt tiszteltek. Szégyel­lem magam honfitársaim helyett is. Hosszú távon nem látok más megoldást, mint világméretekben rendezni közös dolgainkat. Nemrég úgy nyilatkozott, „min­den kultúra a saját válságával küzd”. Hogy érti ezt? KEPES ANDRÁS: Szemben azokkal az elméletekkel, amelyek azt vallják, hogy a ' civilizációk, az iszlám és a kereszténység csatája zajlik, én úgy látom, hogy minden kultúra a saját válságával küzd, és ezt vetíti ki agresz- szív módon a többiekre. Egyrészt nincsenek már egységes civilizációk. Hiszen miként lehetne egységesnek nevezni az 1,6 milliárd hívőt számláló, a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig terjedő, számtalan nyelv, etnikum, történelmi háttér által meg­határozott, szunnita és a síita ágakra, valamint kétszáz, kisebb-nagyobb egymással háborúzó szektára bomlott iszlámot, amelynek egyéb­ként is csak kicsiny töredéke radikális. Miként lehetne egységes civilizációnak ne­vezni a kelet- és nyugat-eu­rópai, észak- és dél-amerikai, afrikai és ázsiai keresztény hívőket, köztük a katoliku­sokat, akik saját pápájukkal is vitában állnak? És ugyanez érvényes a többi, önmagá­val viaskodó hitvilágra és kultúrára is. Az úgynevezett nyugati világban - amely eredetileg a szolidaritásra, a nyitottságra, a bizalomra, az emberi jogokra épült - a spiritualitás helyét lassan­ként átveszi a képmutató ájtatosság, eltűnt a tények, a szerződések tisztelete, az erkölcsi értékrendet a jogi csűrés-csavarás, a politikát a hatalmi technikák helyette­sítik, botladoznak az emberi kapcsolatok. A tradicionális kultúrákban nincs külön jog és morál. Nem is értik, miről beszélünk, amikor elvárjuk a kultúránk iránti tiszteletet. Hogyan fogunk kikeveredni abból a csapdahelyzetből, hogy az európai elit, nevezzük akár „Brüsszelnek”, morális, elvi sí­kon próbálja kezelni a migráns- kérdést, ám ez a szándék eleve szétporlad a társadalmakon? Egyúttal a szélsőséges erőknek kedvez. kepes ANDRÁS: Ez egy borzasz­tóan nehéz kérdés. Magam is azt vallom, hogy minden országnak joga és kötelessége megvédeni a saját érték­rendjét, határait, kultúráját. Viszont a klasszikus európai értékrend feladása az én sze­memben maga az öngyilkos­ság. Csak ez adhat számunk­ra viszonyítási pontokat és önbecsülést. Számtalan példát láthatunk a világban, ahol az integrációt nem keverik össze az asszimilá­cióval. És mindez működik. Kevés konzervatívabb állam van a britnél. De Londonban mindenki tudomásul veszi, hogy mondjuk a taxisofőr pa­kisztáni, a ruhatisztító kínai, a villanyszerelő lengyel, a boltos arab, az orvos magyar, mi több, a londoni polgárok iszlámhitű főpolgármestert Egy társada­lom szellemi szegénysége az, amikor nem kon­szenzus alapján akarja megoldani a problémáit, hanem erőből. KEPES ANDRÁS választottak. Ezek az em­berek integrálódtak, vagyis beépültek a társadalomba, miközben nem asszimilálód­tak, vagyis megtartották a saját kultúrájukat. És ez nem ment a brit kultúra rovására. Persze ez sem ment konflik­tusok és türelem nélkül. Működőképes ez? Már Angela Merkel német kancellár is meg­állapította, hogy a „multikulti megbukott”. Az európai iszlám közösségeknek már az integrá­lódásával is hatalmas problé­mák vannak. KEPES ANDRÁS: Nem tudom, mire gondolhatott a kancel­lár, ha valóban ezt mondta. Berlin Kreuzberg negyede egykor az iszlám hitű török vendégmunkások gettója volt. Ma is sokan élnek ott közülük, miközben német és más európai fiatalok költöztek be, a városrész művésznegyeddé vált, jó hangulatú kocsmákkal, egymásra nyitott emberek­kel. Egyáltalán nem hiszem, hogy a „multikulti” meg tud bukni. Ez a fogalom ugyanis az egész mai világot áthatja a világgazdaságtól, a tömeg- kultúrán, a divatvilágon, a sporton és az interneten át a munkaerő-vándorlásig. Akár akarjuk, akár nem, integrá­lódnunk kell a világban, de nem asszimilálódni. Meg kell őrizni a saját kultúránkat és értékeinket. Vagy képesek vagyunk ezzel megbarátkoz­ni, és megtanulunk együtt élni, vagy lehúzhatjuk a rolót; az emberiség elpusztul. Az a tapasztalat, hogy a leg­nyitottabb társadalmak lettek a legfejlettebbek: az Egye­sült Államok, Németország, Nagy-Britannia, Franciaor­szág, Kanada, Ausztrália, Brazília - mind gazdagabbá váltak ezáltal. Előbb-utóbb a jómódú államok kénytele­nek lesznek ráébredni, hogy nem kizsákmányolni, hanem segíteniük kell a feltörekvő országokat, hogy azok a tömegek a saját kulturális környezetükben boldogul­janak, és ne jusson eszükbe családostul nyakukba venni a világot, mert ezzel ők is, mi is jobban járunk. RATÁÚCS LÁSZLÓ laszlo.ratalics@naplo.hu Kritika nélkül a hatalom és magunk is elhülyülünk Kepes Andrástól azt is meg­kérdeztük, hogy mit szól a Népszabadság megszünte­téséhez. - Akkor hiszem el, hogy ez alapvetően gazdasági kérdés, ha felfüggesztik a Ma­gyar Televízió számos csator­náját, amelyek 80 milliárdos állami támogatással együtt nézhetetlenek. Ha megmu­tatják, hogy miként válik megtérülővé a Magyar Idők és az összes többi kormány­média az állami hirdetések nélkül. Vagy a TV2, amelyik a sokmilliárdos „belepakolt” ál­lami hitellel együtt fuldoklik a tehetségtelenségében. Nem voltam a Népszabadság olva­sója, de a bulvárt leszámítva mégiscsak a legnagyobb pél­dányszámú országos napilap volt. Ha a Népszabadság nem tudott megélni az előfizetői és reklámbevételéből, akkor a többi hogyan tudna?! - tette fel a költői kérdést.- A gazdasági cenzúra ugyanolyan erős, mint a po­litikai. Akkor különösen nagy a baj, ha a kettő összefonódik. De ez nem magyar sajátosság, csak nálunk kiméletlenebbül, ha úgy tetszik, arcátlanabbul csinálják. Nyugatabbra vi­szont létezik az az erős polgá­ri réteg, amelyik eltartja a füg­getlen napilapokat - folytatta, hangsúlyozva: az ő médiaide­álja a pártoktól, politikai cso­portosulásoktól egyforma tá­volságot tartó, a mindenkori hatalommal szemben kritikus és tisztességes sajtó. Amiről persze tudja, hogy nagyon nehéz megvalósítani, hiszen mindenkinek van valamiféle értékrendje.- Ami nálunk zajlik, az olyan, mint egy bokszmeccs: a piros és a zöld sarok is azt üvölti a saját versenyzőjének, hogy üsd ki, üsd ki. Ebből va­jon létrejöhet kulturált közös­ség?- Azért kellene tudni eltar­tani független lapokat, mert a társadalomnak szüksége van a kontrollra. Miként egy kormánynak, és a politikának is, különben elhülyül. Ahogy reflexió híján a hétköznapi ember is elbutul, aki pedig buta, az önreflexióval sem bír. Ebben a folyamatban az ellenzék is felelős, hiszen nem kell automatikusan, zsi- gerből elutasítani mindent, amit a kormány tesz, azt is, ami megfontolandó; elfogad­ható. Egy társadalom szelle­mi szegénysége az, amikor nem konszenzus alapján akarja megoldani a problé­máit, hanem erőből. És ez minden félre igaz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents