Kelet-Magyarország, 2016. november (73. évfolyam, 257-281. szám)

2016-11-28 / 279. szám

4 Tolipróba KELET 2016. NOVEMBER 28., HÉTFŐ Találkozás a fény és a sötétség határvonalán tollpróba. - Te mit keresel itt, az én vájatomban? - kér­dezte a vakond a sötét alagút- ban lapító kisegeret.- Bocsáss meg nekem érte, de épp az életemért küzdők - válaszolta az egér. - Odafönt egy kandúr vár reám.- Nekem viszont át kell itt mennem. Útban vagy!- Kérlek, légy némi türe­lemmel! Mint mondtam, az életemről van szó. De mit is tudsz te a veszélyről? Te, aki mindig idelent éltél bizton­ságban, hatalmas alagútrend­szeredben.- Hatalmas? Hahh! - neve­tett a vakond. - Időről idő­re betonfalakba ütközöm, mintha folyton építenének valamit odafönt, ami megveti lábát idelenn is, s létem tere egyre kisebbnek látszik.- Építenek is, de ne akard megismerni a fenti világot! Bár a napsütésnek nincsen párja, a virágos mező andalító élmény, de az ember mindent tönkretesz, ami természe­tes úton jött létre. Pusztítja magát és világát végesteien. Innen csupán rombolásának zajait hallod.- Miket be- H?* szélsz? - me­resztette sö­tét szemeit a vakond. - Nem lehet az olyan romlott világ!- De bizony az, hidd el! Míg te itt jókedved­ben áskálódsz, ők fent ugyan­úgy áskálódnak, csak egymás ellen. De idelent nyu­galom és béke van, amit ők is sejthetnek, hisz elvesztett társaik porát ők is a föld alá helyezik.- Ha olyan rossz az a világ, miért nem költöztök ti is a föld alá? - kérdezte a vakond.- Való igaz, nagyobb itt a biztonság, de mi vágyjuk a napfényt, a füves legelőt, az árnyékos pajtát, az ízletes éléskamrákat. Tudod, több veszéllyel jár mindez, de vala­milyen furcsa módon élvezem is kicsit e nagyszerű kalandot, az életet magát. Az ember megvet, az egér mindenki ellensége. Minél nagyobbak, annál jobban félnek tőlem, s nem értem, miért. De sor­sommal meg kell békélnem, hisz nekem ez jutott. Megyek is; tudom, a vész irányába ro­hanok, de ott színesebb a lét, mint idelent a zárt, ámde biz­tonságos térben. Játszom az életemmel, ahogy az emberek is. Hív a játék szeretete, mely arra késztet, hogy azt az éber, csacska macskát megszédít­sem. Új és új megmenekülé­sem erőt ad nekem... ha apró lettem, I ö n b i z a 1 - mám és hi­tem legyen! - kiáltott az egér, s für­gén elug- rótt a fény gj felé. FECSKE LÁSZLÓ Játékkal és veszélyekkel teli élet a fényben „A férfi felnevetett. A kutya megtorpant és ránézett.” TOLLPRÓBA. A lányon nincs cipő. Se szandál. Minek is, mert mintha nem is a földön járna, hanem lebegne. Tény­leg angyal lesz? A nevetése, a mozgása, egész lénye ezt su­gallta. Ez a nő, aki itt van előt­te, nem lehet a valóság! A férfi állt döbbenten és bámult. A lány ránézett. A husky is. Egy kicsit közelebb jöttek. A lány szeme kék, és persze a hus- kyé is. Kék, mint fenn az ég. Felhők a kék tekintetekben is. Árnyékként. A lány lihegve megállt. A keble, ó, a keble... Ne oda nézz! Nyálad ne csöppenjen! Vagy ha már csöpög, tegyél úgy, mintha orrot fújnál, zsebkendőbe. Úgy, és most nézz fel, próbálj meg, mon­dom, próbálj közömbös len­ni! Menni fog, csak ne nézz a mellére! És ne a szájára, az arcára, semmi esetre se a sze­mébe, a homloka se jó, a lába se! A kutya, az oké. A férfi a kutyára vigyorgott. A lány durcásan megállt. Hódolatot várt, mint az egész világtól, itt meg? A kutyáját nézik.- Szép állat, és okos is - szólt, mintegy csak maga elé a férfi. A husky döbbenten bámult.- Hogy mi? - értetlenkedett a lány. Legalább nemzettár­sak voltak. Megértették egy­mást. Nyelvileg.- A kutyája... - kezdte sután a férfi. Csak eddig juthatott. A lány, a tündér fordult. A me­sékben is csak néha néznek rá a tündérek a szegénylegény­re. (Vagy a tanítónő mama nem mesét olvasott fel vala­ha neki, hanem a Tuileriák ostromát? Abban meg nem voltak tündérek. Ugyanúgy, ahogy az életben sincsenek. Általában.) A lányon tangabugyi. Meg­láthatta a férfi, mert a lány lehajolt. Szép, hegyes feneke volt. Csak ezt mutatta, ez for­dult - mondjuk, érdeklődve - a férfi felé.- Gyere Tom! Tom-Tom! A férfi körüllesett. Egy Tom nevű hím is lenne itt? Bizto­san százával, ezrével, tízez­rével, százezrével tülekednek egy ilyen lány körül! Fickó kö­zel senki, csak ő bámul - va­lószínűleg jobb, ha nem látja, milyen pofával. A husky kék szemét a férfire vetette, és mintha benne lett volna: „Ez a csaj az enyém, haver, kár erőlködni. Hát nem látod, az ujjam, vagyis a praclim köré lett csavarva. A tenyeremből eszik... izé, én nem eszem az ő tenyeréből!” A husky arrébb szökkent, pedig a szépség kezében egy guszta csokiszelet ragyogott. Aztán a nő - akinek közele­dését nem túl sűrűn utasítják vissza, talán csak az ő Tomja- leguggolt, és megpróbálta megsimogatni kutyáját. A husky vakkantott és még tá­volabb ugrott. Talán hogy je­lezze, ki az úr, vagyis a fickó a házban, még ha négylábú is.- Tom! - mérgelődött a nő.- Ha nem kell, megeszem a csokid! Az egyik izmos, mézszín kar nyújtotta a csokit, a másik pedig meg akarta simogatni a kutyát, vagy talán a nyakör­vénél elkapni. Ebben a Tom fiúban viszont volt szabadság­szeretet. A férfi felnevetett. A kutya megtorpant és ránézett. A lány utánanyúlt, de nagy lendülettel. Térdre esett. (Egy térdre bukott angyal?) A lány kék szeme a férfire villant. Szavak nélkül mondta: mit van itt, nem veszi észre, hogy zavar?! A férfi azonban még egyszer nevetett. Szívből nevetett. Szíve olyan könnyed lett! A nehéz, nagyon nehéz, fájó motor, amely nem is gon­dolta volna, hogy könnyeden nevetni fog még valaha!- Mi van? - durrant a lány­hang.- Ha maga egyszer engem akarna így simogatni, én még a száraz kenyérhéjat is boldo­gan fogadnám. Majdnem hoz­zátette, hogy farkcsóválva, de ezt inkább gondosan lenyelte. A lány így is mérgesen pat­tant fel. Az idő megállt. Le­hetett érezni. Ezt megérzi az ember. Most megállt. Ha nem is sokra, csak egy szíwerésnyi időre... petrusák János Szellő hozta érintések... „Éreztelek minden levegővételemben, és ott voltál minden kacér mosolygásomban.” TOLLPRÓBA. Talán épp a mo- satlant válogattam, töröltem szárazra a konyhában, amikor éreztem a fuvallatot az arco­mon. Sehol nem voltál, még nem ismertelek. Nyár volt. A konyha hideg kövén álltam, és úgy törölgettem. Pont ek­kor érkeztél. Belopóztál a félig nyitott ablakon langyos szellő képében. Először a vál- lamra tetted a kezed, majd a fülembe sóhajtottál és csókot leheltél az arcomra. Emlékszem rá, mert a tör­lőruha megállt a kezemben, és óvatosan megérintettem csókod helyét. Még nem volt arcod, csak érintésed, még nem volt hangod, csak lehele­ted. Lábaim földbe gyökerez­tek, szemeim messzire Téved­tek. Elképzeltelek... Olyan könnyű voltál, hogy nap mint nap boldogan vit­telek magammal mindenho­va. Volt, hogy egész mélyen cipeltelek, a tüdőmben, mert minden lélegzetvételem halk sóhaj volt. Néha meg kisza­kadtál belőlem hangosan, de olyankor örültem a boldog ténynek, hogy vagy, hogy megérkeztél. Még nem volt meg alakod íve, még nem tudtam, milyen színű a hajad, de az ujjaim már végigszántottak benne. És te vidáman borzoltad az enyémet. Nem voltál még sehol, de én már tudtalak. Éreztelek minden levegővételemben, és ott voltál minden kacér mosolygásomban. így várta­lak, tündöklő lebbenésben, vidám suhanásban. Míg vártalak, megtanítottál újra szeretni. Már nem féltem semmitől. Jöttödre várva újra megtanultam bízni, hiszen te ott voltál mindenhol és sehol. Elfelejtettem félni. Már nem ijedtem meg, ha az aj­tót becsapta a huzat, mert tudtam, te vagy az. Tudtam, jössz. Lassan jössz, mert ami biztos, mint a halál, ami el- múlhatatlan, az lassan is szü­letik. Az készül és érlelődik, néha meg fellángol vad szen­vedéllyel... De inkább lassan készül, lassan izzik, sokáig, állhatatosan. Csendben jöttél, halvány, bátortalan mosollyal az arco­don. De te még nem látsz engem. Néha érzel, amikor a tiszta edényt törölgeted a konyhád­Komor Zoltán versel Égvarró az írógépben cigarettaként izzik és hamvad el a papír a városban egy nő varrógépet szült amely tollakat tűz a madarakra a madarakat pedig fel az égre hogy az eget végül a szerelmesek leikéhez varrja örökre öngyilkosságot követnek el szavaid ahogy sorra ugranak ki a szádon jelmezek húznak végig az utcán egy meztelen férfit a lándzsahegyen pedig sakkbábuk táncolnak a bolti kirakatban egy koporsó ketyeg közismert hogy a villamoson rendezett temetésekre jegyet kell váltani meghalni egy buszon pedig csak bérlettel lehetséges lestoppolod hát az óra nagy mutatóját és kéred hogy hajtson mint az őrült mert egy kismutató üldöz születésed óta Rulett a fiú minden este belenéz alvó szerel­me mellkasába, apró rulettkereket lát a szív helyén. tegyék meg tétjeiket dörren egy hang, a fiú pedig úgy dönt, kockáztat, és megteszi, minden este megteszi ugyanazt a számot. a rulettkerék pörög, a számok hosszú fehér csíkba olvad­nak, a fekete és a piros egyetlen színné, amikor megáll a golyó a megtett számon, a fiú mélyet sóhajt, és hozzábújik alvó kedveséhez, gondolatai már a holnap estén járnak, és azon, hogy vajon érvényes lesz-e még holnap is a szerencseszáma. Szeretnéd, ha elolvasnák az írásaidat? NYÍREGYHÁZA. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Eddig nem volt lehető­séged a bemutatkozásra? No, akkor lapunk Tollpróba olda­lát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szívesen megmu­tatnád másoknak is, meny­nyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, novelláidat (maximum 3500 karakteres terjedelemben) az alexandra. csaki@kelet.hu e-mail-cím- re! Az írásokat nemcsak az újságban, hanem a Kelet-Ma- gyarország online felületén, a www.kelet.hu-n is megjelen­tetjük. KM „Nem voltál még sehol, de én már tudtalak...” ban, hogy belopózom a nyi­tott ablakodon, végigsimítok vállad ívén és csókot lehelek az arcodra. Még nem hallod a hangom, még nem érzed, ahogy a hajadba túrok, de már tudod, hogy ott vagyok. Csendesen, halvány, bátorta­lan mosollyal az arcomon... Megjöttem. vaskó Ilona Kiss Károly Hon-vágy Megszólalt a fülemüle, s a kakukk sem resttel, fóliázzák és kontrázzák a friss, zamatos reggelt. Köszönöm a jó Atyámnak, hogy idehozott végre, a homokbuckás Nyírturára -a kanyar végébe. Az akáclombos utcánk nevét Arany Jánosról kapta, nem véletlen, hogy rímet vet, mit e sorokba raktam. Negyvennyolc a házam száma - nem lehet véletlen, gondolok a jó Atyámra, hogy haza megérkeztem. Hosszú volt az út-járásom... Ötvenöt év pergett le, míg Hazám megtaláltam e nagy szenvedésbe... Arany János az utcám neve! Büszke vagyok rája, hogy a házam, melyben élek az Ő nevét szolgálja. A szakadék szélén, láblógatva „Mi értelme van ennek az egésznek?” - tette fel magának a kérdést. TOLLPRÓBA. A nő a tengerpar­ton sétálgatott, méghozzá egy gyönyörű, sziklás tenger­parton. Azért jött ide, hogy átgondoljon mindent. Volt családja, munkája, barátai, de valahogy mégsem érezte ma­gát boldognak. Valami hiány­zott az életéből. Leült egy kőre és mélázva figyelte a csapdosó hullámo­kat. „Meg tudnám szokni, hogy itt élek” - gondolta. Kis­vártatva megunta a türkizkék víz bámulását és továbbsétált. Egy hatalmas sziklával találta szemben magát. Felmászott és körbenézett. A naplemen­te narancsos színe és a tenger szépsége teljesen elbűvölte. Csak állt a távolba révedve. A nap lassan eltűnt a víz kékje mögött. A nő átmászott egy másik sziklára, és akkor meg­pillantott egy mély szakadé­kot. Hirtelen sötét gondolatok környékezték meg. „Mi értel­me van ennek az egésznek?” - tette fel magának a kérdést. Közelebb ment a meredély­hez és lenézett. Félelem fogta el. Előrelépett még egyet, és a mélységbe lógatva a lábát le­ült a szakadék szélére.- Egyszerű lenne... - mondta ki hangosan, s szavai visszhan­goztak. Hosszas gondolkodás után fejezte be a mondatot: - ...de nem tehetem. Felállt, és határozott léptekkel hazain­dult. HADÁSZIDÓRA ....mélázva figyelte a csapdosó hullámokat” Egy szívdobbanácnyi idő „A mesékben is csak néha néznek rá a tündérek a szegénylegényre” illusztrációk: internet

Next

/
Thumbnails
Contents