Kelet-Magyarország, 2016. november (73. évfolyam, 257-281. szám)
2016-11-28 / 279. szám
4 Tolipróba KELET 2016. NOVEMBER 28., HÉTFŐ Találkozás a fény és a sötétség határvonalán tollpróba. - Te mit keresel itt, az én vájatomban? - kérdezte a vakond a sötét alagút- ban lapító kisegeret.- Bocsáss meg nekem érte, de épp az életemért küzdők - válaszolta az egér. - Odafönt egy kandúr vár reám.- Nekem viszont át kell itt mennem. Útban vagy!- Kérlek, légy némi türelemmel! Mint mondtam, az életemről van szó. De mit is tudsz te a veszélyről? Te, aki mindig idelent éltél biztonságban, hatalmas alagútrendszeredben.- Hatalmas? Hahh! - nevetett a vakond. - Időről időre betonfalakba ütközöm, mintha folyton építenének valamit odafönt, ami megveti lábát idelenn is, s létem tere egyre kisebbnek látszik.- Építenek is, de ne akard megismerni a fenti világot! Bár a napsütésnek nincsen párja, a virágos mező andalító élmény, de az ember mindent tönkretesz, ami természetes úton jött létre. Pusztítja magát és világát végesteien. Innen csupán rombolásának zajait hallod.- Miket be- H?* szélsz? - meresztette sötét szemeit a vakond. - Nem lehet az olyan romlott világ!- De bizony az, hidd el! Míg te itt jókedvedben áskálódsz, ők fent ugyanúgy áskálódnak, csak egymás ellen. De idelent nyugalom és béke van, amit ők is sejthetnek, hisz elvesztett társaik porát ők is a föld alá helyezik.- Ha olyan rossz az a világ, miért nem költöztök ti is a föld alá? - kérdezte a vakond.- Való igaz, nagyobb itt a biztonság, de mi vágyjuk a napfényt, a füves legelőt, az árnyékos pajtát, az ízletes éléskamrákat. Tudod, több veszéllyel jár mindez, de valamilyen furcsa módon élvezem is kicsit e nagyszerű kalandot, az életet magát. Az ember megvet, az egér mindenki ellensége. Minél nagyobbak, annál jobban félnek tőlem, s nem értem, miért. De sorsommal meg kell békélnem, hisz nekem ez jutott. Megyek is; tudom, a vész irányába rohanok, de ott színesebb a lét, mint idelent a zárt, ámde biztonságos térben. Játszom az életemmel, ahogy az emberek is. Hív a játék szeretete, mely arra késztet, hogy azt az éber, csacska macskát megszédítsem. Új és új megmenekülésem erőt ad nekem... ha apró lettem, I ö n b i z a 1 - mám és hitem legyen! - kiáltott az egér, s fürgén elug- rótt a fény gj felé. FECSKE LÁSZLÓ Játékkal és veszélyekkel teli élet a fényben „A férfi felnevetett. A kutya megtorpant és ránézett.” TOLLPRÓBA. A lányon nincs cipő. Se szandál. Minek is, mert mintha nem is a földön járna, hanem lebegne. Tényleg angyal lesz? A nevetése, a mozgása, egész lénye ezt sugallta. Ez a nő, aki itt van előtte, nem lehet a valóság! A férfi állt döbbenten és bámult. A lány ránézett. A husky is. Egy kicsit közelebb jöttek. A lány szeme kék, és persze a hus- kyé is. Kék, mint fenn az ég. Felhők a kék tekintetekben is. Árnyékként. A lány lihegve megállt. A keble, ó, a keble... Ne oda nézz! Nyálad ne csöppenjen! Vagy ha már csöpög, tegyél úgy, mintha orrot fújnál, zsebkendőbe. Úgy, és most nézz fel, próbálj meg, mondom, próbálj közömbös lenni! Menni fog, csak ne nézz a mellére! És ne a szájára, az arcára, semmi esetre se a szemébe, a homloka se jó, a lába se! A kutya, az oké. A férfi a kutyára vigyorgott. A lány durcásan megállt. Hódolatot várt, mint az egész világtól, itt meg? A kutyáját nézik.- Szép állat, és okos is - szólt, mintegy csak maga elé a férfi. A husky döbbenten bámult.- Hogy mi? - értetlenkedett a lány. Legalább nemzettársak voltak. Megértették egymást. Nyelvileg.- A kutyája... - kezdte sután a férfi. Csak eddig juthatott. A lány, a tündér fordult. A mesékben is csak néha néznek rá a tündérek a szegénylegényre. (Vagy a tanítónő mama nem mesét olvasott fel valaha neki, hanem a Tuileriák ostromát? Abban meg nem voltak tündérek. Ugyanúgy, ahogy az életben sincsenek. Általában.) A lányon tangabugyi. Megláthatta a férfi, mert a lány lehajolt. Szép, hegyes feneke volt. Csak ezt mutatta, ez fordult - mondjuk, érdeklődve - a férfi felé.- Gyere Tom! Tom-Tom! A férfi körüllesett. Egy Tom nevű hím is lenne itt? Biztosan százával, ezrével, tízezrével, százezrével tülekednek egy ilyen lány körül! Fickó közel senki, csak ő bámul - valószínűleg jobb, ha nem látja, milyen pofával. A husky kék szemét a férfire vetette, és mintha benne lett volna: „Ez a csaj az enyém, haver, kár erőlködni. Hát nem látod, az ujjam, vagyis a praclim köré lett csavarva. A tenyeremből eszik... izé, én nem eszem az ő tenyeréből!” A husky arrébb szökkent, pedig a szépség kezében egy guszta csokiszelet ragyogott. Aztán a nő - akinek közeledését nem túl sűrűn utasítják vissza, talán csak az ő Tomja- leguggolt, és megpróbálta megsimogatni kutyáját. A husky vakkantott és még távolabb ugrott. Talán hogy jelezze, ki az úr, vagyis a fickó a házban, még ha négylábú is.- Tom! - mérgelődött a nő.- Ha nem kell, megeszem a csokid! Az egyik izmos, mézszín kar nyújtotta a csokit, a másik pedig meg akarta simogatni a kutyát, vagy talán a nyakörvénél elkapni. Ebben a Tom fiúban viszont volt szabadságszeretet. A férfi felnevetett. A kutya megtorpant és ránézett. A lány utánanyúlt, de nagy lendülettel. Térdre esett. (Egy térdre bukott angyal?) A lány kék szeme a férfire villant. Szavak nélkül mondta: mit van itt, nem veszi észre, hogy zavar?! A férfi azonban még egyszer nevetett. Szívből nevetett. Szíve olyan könnyed lett! A nehéz, nagyon nehéz, fájó motor, amely nem is gondolta volna, hogy könnyeden nevetni fog még valaha!- Mi van? - durrant a lányhang.- Ha maga egyszer engem akarna így simogatni, én még a száraz kenyérhéjat is boldogan fogadnám. Majdnem hozzátette, hogy farkcsóválva, de ezt inkább gondosan lenyelte. A lány így is mérgesen pattant fel. Az idő megállt. Lehetett érezni. Ezt megérzi az ember. Most megállt. Ha nem is sokra, csak egy szíwerésnyi időre... petrusák János Szellő hozta érintések... „Éreztelek minden levegővételemben, és ott voltál minden kacér mosolygásomban.” TOLLPRÓBA. Talán épp a mo- satlant válogattam, töröltem szárazra a konyhában, amikor éreztem a fuvallatot az arcomon. Sehol nem voltál, még nem ismertelek. Nyár volt. A konyha hideg kövén álltam, és úgy törölgettem. Pont ekkor érkeztél. Belopóztál a félig nyitott ablakon langyos szellő képében. Először a vál- lamra tetted a kezed, majd a fülembe sóhajtottál és csókot leheltél az arcomra. Emlékszem rá, mert a törlőruha megállt a kezemben, és óvatosan megérintettem csókod helyét. Még nem volt arcod, csak érintésed, még nem volt hangod, csak leheleted. Lábaim földbe gyökereztek, szemeim messzire Tévedtek. Elképzeltelek... Olyan könnyű voltál, hogy nap mint nap boldogan vittelek magammal mindenhova. Volt, hogy egész mélyen cipeltelek, a tüdőmben, mert minden lélegzetvételem halk sóhaj volt. Néha meg kiszakadtál belőlem hangosan, de olyankor örültem a boldog ténynek, hogy vagy, hogy megérkeztél. Még nem volt meg alakod íve, még nem tudtam, milyen színű a hajad, de az ujjaim már végigszántottak benne. És te vidáman borzoltad az enyémet. Nem voltál még sehol, de én már tudtalak. Éreztelek minden levegővételemben, és ott voltál minden kacér mosolygásomban. így vártalak, tündöklő lebbenésben, vidám suhanásban. Míg vártalak, megtanítottál újra szeretni. Már nem féltem semmitől. Jöttödre várva újra megtanultam bízni, hiszen te ott voltál mindenhol és sehol. Elfelejtettem félni. Már nem ijedtem meg, ha az ajtót becsapta a huzat, mert tudtam, te vagy az. Tudtam, jössz. Lassan jössz, mert ami biztos, mint a halál, ami el- múlhatatlan, az lassan is születik. Az készül és érlelődik, néha meg fellángol vad szenvedéllyel... De inkább lassan készül, lassan izzik, sokáig, állhatatosan. Csendben jöttél, halvány, bátortalan mosollyal az arcodon. De te még nem látsz engem. Néha érzel, amikor a tiszta edényt törölgeted a konyhádKomor Zoltán versel Égvarró az írógépben cigarettaként izzik és hamvad el a papír a városban egy nő varrógépet szült amely tollakat tűz a madarakra a madarakat pedig fel az égre hogy az eget végül a szerelmesek leikéhez varrja örökre öngyilkosságot követnek el szavaid ahogy sorra ugranak ki a szádon jelmezek húznak végig az utcán egy meztelen férfit a lándzsahegyen pedig sakkbábuk táncolnak a bolti kirakatban egy koporsó ketyeg közismert hogy a villamoson rendezett temetésekre jegyet kell váltani meghalni egy buszon pedig csak bérlettel lehetséges lestoppolod hát az óra nagy mutatóját és kéred hogy hajtson mint az őrült mert egy kismutató üldöz születésed óta Rulett a fiú minden este belenéz alvó szerelme mellkasába, apró rulettkereket lát a szív helyén. tegyék meg tétjeiket dörren egy hang, a fiú pedig úgy dönt, kockáztat, és megteszi, minden este megteszi ugyanazt a számot. a rulettkerék pörög, a számok hosszú fehér csíkba olvadnak, a fekete és a piros egyetlen színné, amikor megáll a golyó a megtett számon, a fiú mélyet sóhajt, és hozzábújik alvó kedveséhez, gondolatai már a holnap estén járnak, és azon, hogy vajon érvényes lesz-e még holnap is a szerencseszáma. Szeretnéd, ha elolvasnák az írásaidat? NYÍREGYHÁZA. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Eddig nem volt lehetőséged a bemutatkozásra? No, akkor lapunk Tollpróba oldalát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szívesen megmutatnád másoknak is, menynyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, novelláidat (maximum 3500 karakteres terjedelemben) az alexandra. csaki@kelet.hu e-mail-cím- re! Az írásokat nemcsak az újságban, hanem a Kelet-Ma- gyarország online felületén, a www.kelet.hu-n is megjelentetjük. KM „Nem voltál még sehol, de én már tudtalak...” ban, hogy belopózom a nyitott ablakodon, végigsimítok vállad ívén és csókot lehelek az arcodra. Még nem hallod a hangom, még nem érzed, ahogy a hajadba túrok, de már tudod, hogy ott vagyok. Csendesen, halvány, bátortalan mosollyal az arcomon... Megjöttem. vaskó Ilona Kiss Károly Hon-vágy Megszólalt a fülemüle, s a kakukk sem resttel, fóliázzák és kontrázzák a friss, zamatos reggelt. Köszönöm a jó Atyámnak, hogy idehozott végre, a homokbuckás Nyírturára -a kanyar végébe. Az akáclombos utcánk nevét Arany Jánosról kapta, nem véletlen, hogy rímet vet, mit e sorokba raktam. Negyvennyolc a házam száma - nem lehet véletlen, gondolok a jó Atyámra, hogy haza megérkeztem. Hosszú volt az út-járásom... Ötvenöt év pergett le, míg Hazám megtaláltam e nagy szenvedésbe... Arany János az utcám neve! Büszke vagyok rája, hogy a házam, melyben élek az Ő nevét szolgálja. A szakadék szélén, láblógatva „Mi értelme van ennek az egésznek?” - tette fel magának a kérdést. TOLLPRÓBA. A nő a tengerparton sétálgatott, méghozzá egy gyönyörű, sziklás tengerparton. Azért jött ide, hogy átgondoljon mindent. Volt családja, munkája, barátai, de valahogy mégsem érezte magát boldognak. Valami hiányzott az életéből. Leült egy kőre és mélázva figyelte a csapdosó hullámokat. „Meg tudnám szokni, hogy itt élek” - gondolta. Kisvártatva megunta a türkizkék víz bámulását és továbbsétált. Egy hatalmas sziklával találta szemben magát. Felmászott és körbenézett. A naplemente narancsos színe és a tenger szépsége teljesen elbűvölte. Csak állt a távolba révedve. A nap lassan eltűnt a víz kékje mögött. A nő átmászott egy másik sziklára, és akkor megpillantott egy mély szakadékot. Hirtelen sötét gondolatok környékezték meg. „Mi értelme van ennek az egésznek?” - tette fel magának a kérdést. Közelebb ment a meredélyhez és lenézett. Félelem fogta el. Előrelépett még egyet, és a mélységbe lógatva a lábát leült a szakadék szélére.- Egyszerű lenne... - mondta ki hangosan, s szavai visszhangoztak. Hosszas gondolkodás után fejezte be a mondatot: - ...de nem tehetem. Felállt, és határozott léptekkel hazaindult. HADÁSZIDÓRA ....mélázva figyelte a csapdosó hullámokat” Egy szívdobbanácnyi idő „A mesékben is csak néha néznek rá a tündérek a szegénylegényre” illusztrációk: internet
