Kelet Magyarország, 2016. június (73. évfolyam, 127-152. szám)
2016-06-20 / 143. szám
2016. JÚNIUS 20., HÉTFŐ KELET Tollpröba A lélek összedőli kártyavára az asszony lelke többé nem várt semmit...” ILLUSZTRÁCIÓK: THINKSTOCK „Még felhívta a testvérét, hogy jó éjszakát kívánjanak...” toupróba. A buszmegállóban ült az asszony, ölében kis, fekete, lapos táskája, kezében összecsukott esernyőt szorongatott. Várt. Talán a buszra, mint mindenki más azon a helyen, de mégis más volt. Nem nézett az órájára, számolva a perceket, nem az utat figyelte. Egyszerűen csak várt. A szemközti fákat fürkészte, ahogy a gyenge szellő meg-meglengeti ágaikat. Fejében gondolatok kavarogtak segítségért kiáltva, ám hangtalanul, némán hullottak visz- sza a magányba. Az asszony szeme árulkodott csupán a dúló viharról, tekintete fátyolos ködbe burkolózott. Sok minden nyugszik egy asszony vállán. A család, a gyerekek, munka, háztartás - váltakozó sorrendben. Ám ha csak egy is kiesik a sorból, összedől, mint egy kártyavár. Meglehet halkan, észrevétlen, hisz annyiszor újraépült már. S az asszony csak várt. Talán már nem is a buszra, talán valami jelre, megoldásra, egy biztató szóra. Talán elég lett volna egy érintés is, hogy sikító gondolatai megnyugodjanak, s újra tisztán lássa a világot, az utat, a megoldást. Az emberek ügyet sem vetettek rá, mindenki sietett a saját járatával haza vagy munkába, esetleg a gyerekekért az iskolába. Csak az asszony ült ott révetegen, s várt. Mint amikor a férje kilépett az ajtón utoljára, maga mögött hagyva az eltelt éveket, érzéseket, két gyermek sze- retetét egy új életért. Emlékszik, sokáig ült az asztalnál, meredten nézte a csukott ajtót, várva, hogy talán csak egy rossz álom az egész, de tévedett. Azon az ajtón többé nem lépett be a férfi. Lányai köré kuporodtak, mint kis- csibék a tyúkanyó köré, s ő könnyed hangon nyugtatgatta őket, hogy nem lesz semmi baj. Ám lelke kártyavárából ekkor csusszant ki egy lap; a vár érezhetően megremegett, de még állva maradt. Az élet ment tovább, ám a hazafelé tartó út hosszabb lett. A magány várta otthon, ahogy lefektette a lányait, s a buszmegállóban ülve gyűjtött erőt, hogy fájdalmát titkolni tudja. Várta a pillanatot, mikor megrepedt szíve ösz- szeforr, és igyekezett minden szabad percet a gyermekeivel tölteni, hogy ne érezzék azt a hiányt, amit ő érez. Nehéz feladat egy csonka családban egészet adni. Ki elmegy, hátra sem néz, talán sosem fogja megtudni, milyen az űr csillagok nélkül. Aztán csődbe ment a munkahely, a vár pedig összedőlt. így aznap bőven volt ideje a buszmegállóban ülve gondolatban a lehetőségeket kutatni. Ekkor jött rá, az esernyőt szorongatva, hogy nincs jövő. Ha nincs állása, nem tudja a lakást fizetni, ha nincs otthona, elveszik tőle a gyerekeket, és ha nincsenek a lányai mellette, nincs értelme az életének sem. Rájött, hogy hiába vár. Mintha az égiek sírtak volna helyette, s az angyalok könnyei egyszerre hullottak volna a földre, sűrű függönyt alkottak a vízcseppek. Hangosan kopogtak az esernyő nyelén, az asszony kézfején, táskáján, kabátján. Végigcsorogtak az arcán, összemosódva a fájdalom könnyeivel. Elképzelte, milyen lenne a lányai nélkül, vagy a kicsik mit éreznének, ha ő sem lenne. Mindkét gondolat fájdalommal töltötte el a szívét. A telefon csörgése rázta fel rejtett zaklatottságából.- Mindjárt ott vagyok - suttogta a készülékbe. Azzal felállt, elment a gyerekekért az iskolába, hazavitte őket, vacsorát adott nekik és lefektette mindkettőt maga mellé. Még felhívta testvérét, hogy jó éjszakát kívánjanak, azután elaludtak. Békésen, csendben, és az asszony lelke többé nem várt semmit. Minden kincse ott volt karjaiban, csak erre volt szüksége a boldogsághoz. Rendőrök rúgták be az ajtót az éjszaka közepén, a mentősök követték őket. Csak a szerencsén múlott, hogy még életben találták mindannyijukat.- Honnan tudta? - kérdezte az egyik rendőr az asszony testvérét.- Felhívott, és azt mondta, mennek aludni mindannyian - válaszolta halkan.- De hisz este volt! - csodálkozott a rendőr.- Tizenöt éve nem telefonált - zokogta a nő, és beszállt a testvére mellé a mentőautóba. A rendőr ott maradt az utcán. Az éjszaka közepén elintézett egy régóta halogatott hívást, amíg még nem késő. TÖRÖKIPAPP ERZSÉBET Hadászi Dóra Várlak Látok egy képet, én vagyok rajta, ki a kertben lépeget csendesen, s hallgatja a természet hangjait. A színeket elnyeli az éj, sasötét végigvonul. Szívemet egy nagyon mély, kusza érzés tartja foglyul, s nyugodni nem hagy már: Hogy„Ő” mikor jön el, akire szívem vár? Ki a bajban megölel, egyszer majd rám talál? Mert én várok rád... Mert én itt várok rád rendíthetetlenül, s figyelem lépteid zaját, melytől az éj felderül. Várlak... Nagyon várlak... Tavaszi szél Kertek alatt, fák felett érezzük a friss szelet, mint egy finom lehelet, és amint felismered, hátrafordulsz, megöleled, édes csókkal illeted, a fülébe suttogsz egy nevet; az övét, és csak nevet. Lágy kacaját hallgatod, s közben illatát szagolod, az illatot, melytől felfogod, hogy a Nap is jobban ragyog, és ajkad is csak dadog, reszket a szíved, de hagyod, hisz ő a te őrangyalod, s ha bajban vagy, ő nem hagy ott. Kvfzmegfejtés Római katolikus temploma 1222-ben épült, 1787-ben leégett. Harminc évvel később Kállay Ignác, a falu akkori földesura helyreállíttatta. b) Nyírbéltek A Bem József Általános Iskola megyei rímfaragó versenyének alkotásai Emlékeim Voltam villám, hirtelen, voltam szellő, nesztelen, voltam már támasz, kérdésekre óvatos válasz. Voltam tenger, égbolt, vakító napfény, elhagyott utcákon eldugott ösvény. Emlékszem szépre, kedvesre, emlékszem jóra, emlékszem megható, olykor üres szóra. Emlékszem barátra, társra, ellenségre, emlékszem csalóra, árulóra, hű testvérre. A madarak csiripelnek, a kis gólyák kelepelnek. Kismókusok gyűjtögetnek, hangyarajok menetelnek. Közben fúj a bús őszi szél, minden fácska víg dalra kél. A fűszálak hajlonganak, tavaszhívó táncot ropnak. Voltam biztonságban, olykor veszélyben, voltam már könny sokaknak szemében. Voltam kérdőjel furcsa mondat végén, voltam kőtél mély szakadék szélén. Az avarnak legmélyében süni fészkel oly’ szerényen. Alussza a téli álmát; mit álmodhat szegény páránk? Emlékszem kétségre, hűségre szavakban, emlékszem némaságra a megterhelt falakban. Emlékszem őrjítő, remegő, tékozló hangokra, emlékszem nyugodt, féltő, ölelő karokra. Levegőben, fent az égen Szállongnak a szürke gémek. Köröznek és vitorláznak, kis patakhoz le-leszállnak. Emlékeim furcsa képek, álmok, foltok, néha nem fednek igazat, valóságot. Bizonytalan, homályos, fakó foltok, olykor szép és máskor szomorú érzést fontok. Aradi Vivien Napsugár, Mátészalkai Képes Géza Általános Iskola, 8. osztály Erdei séta Csodás tájon, tisztás előtt, falu szélén van egy erdő. Az erdőben sok kis állat, ünnepelget, muzsikálgat. Patak partján sás lengedez, benn a vízben kis hal evez. Egy-két kavics összezörren, veszekednek, öldökölnek. Mindezt én pont akkor láttam, mikor az erdőben jártam. Amit néztem, amit láttam, elmondom az iskolában. Péter Nóra, tlszaszalkai Hétvezér Baptista Általános Iskola, Óvoda és Alapfokú Művészeti Iskola, 7. osztály © Szívesen tettek egyet, s vettek egyet Az idei Ünnepi Könyvhéten is népszerű volt a Nyíregyháza szívében felállított Tegyél egyet, vegyél egyet! könyvespolc. Az akcióhoz csatlakoztak a fiatalok is. fotó: sipeki Péter Szeretnéd, ha elolvasnák az írásaidat? nyíregyháza. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Eddig nem volt lehetőséged a bemutatkozásra? No, akkor lapunk Tollpróba-olda- lát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szívesen megmutatnád másoknak is, mennyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, rövid novelláidat (maximum 3000 karakteres terjedelemben) az alexandra. csaki@kelet.hu e-mail címre! Az írásokat nemcsak az újságban, hanem a Kelet-Ma- gyarország online felületén, a www.kelet.hu-n is megjelentetjük. KM C http://www.szon.hu Hírek. A régió és a világ hírei. Gyapjúpulóver a szekrényben „Mindig is volt egy meséje magának, ami megnyugtatta...” „Tudta, lépnie kell, mennie - de nem így. Észre sem vette, hogy közben beesteledett.” toupróba. Liza épp mosogatott. Egyszer csak megállt a kezében a szivacs. Meredten bámult ki a parkosított kertbe. Hirtelen csapott bele a felismerés, csak egy pillanat, mégis elég erős volt a gondolat ahhoz, hogy egész testét átjárja az érzés, a tudat, hogy nincs jó helyen. Önhipnózisba esett. Végre! Tudta, hogy valami jó következik! Mindig is volt egy jó meséje magának, ami megnyugtatta, erőt adott, feltöltötte a nehéz napokon. Félbehagyta a mosogatást, és még révülten dobta el a szivacsot. Rohant a szobába a szekrényhez, elővette az utazótáskáját és kapkodva dobálta be ruháit, legfontosabb papírjait. Érezte: indulnia kell. Fejében kattogott a tenni akarás. „Most nincsenek kész terveim, azok a körberágott, jól megfontolt stratégiai haditervek. Üresen állok az eddig megélt éveim összes tapasztalatával, és csak vártam eddig az én isteni jelemre.” Több gondolat is átfutott Liza agyán, több hang többféle tanáccsal próbálta ellátni: „Rohanj! Fuss el, vissza se nézz! Emelt fővel, rombolj, tombolj, mutasd meg milyen erőd van!” Éppen a kedvenc pulóverét tuszkolta a táskába, amikor kezei egy pillanatra végigsimítottak a finom gyapjún. Eszébejutott, hogy kitől kapta. A nagyapjával vették egy záporverte napon, amikor elfelejtett meleg ruhát vinni magával. Kezei ernyedten roskadtak a teste mellé, kivette a pulóvert, és visszasimogatta a helyére. Tudta, lépnie kell, mennie - de nem így. Észre sem vette, hogy közben beesteledett. Kényszeredetten hálóingre vetkőzött, és befeküdt a már alvó párja mellé. Nem jött álom a szemére, cikáztak a gondolati. Csak feküdt az ágy szélére húzódva, és megvető pillantással nézte a mellette alvó férfi hátát. Férfit? Gúnyos mosoly szaladt át az arcán. Túlzásnak érezte a megnevezést. Harag volt benne, de különös módon nem a másik emberre, hanem önmagára haragudott. Önmegvetést érzett. Lassan felkel a nap, reggelre talán megbocsájt. Magának. BOGÁR VIKTÓRIA Komor Zoltán Hamvasztókamra olykor zárlatos lesz a szív és kiég benne a villanykörte persze hiába is cseréled az újban is rögtön szétpukkan az izzószál egyedül a gondolatok fénylenek rendületlenül a sötét szobákban és ahogy hamvadnak a padlóra potyog az ember füléből a hamu az alvajárók talpa mélyen a szőnyegbe keni fekete lábnyomaik az ablakig vezetnek és vissza néha arra ébredsz, hogy dörömböl valaki belülről a homlokodon menekülne a kigyulladt koponyádból de nem tudsz neki segíteni hagyod beleégni azagytekervénye- idbe elalszol füst száll ki a füleden rád pergeti az éj az álmok szürke porát Tomku Kinga Néha semmi se kell úgy tud fájni néha a létezés, az önmagukkal harcoló gondolatok, a már megtörtént. a néma dac, a konok, makacs látszatharc. a keserű belenyugvás, néha semmi se kell, csak az, hogy még egy kicsit, csak egy kicsit tegnap legyen Semmi Kifejezni azt, amit nem lehet. Elmondani azt, amit képtelenség. Mert mi az, ami bennem tombol? Ugyan mi is az, a mindenséghez képest?
