Kelet Magyarország, 2015. október (72. évfolyam, 230-255. szám)

2015-10-05 / 233. szám

2015. OKTÓBER 5., HÉTFŐ KEIJET Vengrtnyák János Csak mennék feléd Olykor botladozó léptekkel mennék, mennék feléd... olykor bomlott idegekkel csak kapaszkodnék beléd. Tudom, hogy senki nem érti, talán nem érted te sem, nem bánom, hogy büszkeségem sérti, ami már köztünk történelem. A lényeget keressük életünkben, én folyton zavarban vagyok! Mert minél több sebből vérzem, annál hosszabbak a napok. Akár az éteren keresztül, tagióz, mint villámcsapás. Testem pőrén belegörbül. Mért’ az élet ily felemás...? Azért, hogy rácson belül vagyok, még a lelkem zihál, vacog. Jöjj, szerelem! Bontsd le a rácsot! Akkor már nem leszek halott... Rengeteg dolgom van a lelkemmel, hisz meg sem mutattam magam, Ne csak álmaimban bűvölj, mert széttapos az élet, maga. Főiszaggatott sebeim véreznek! Festem a ketrecem vele... Nem segítenek kóbor szerelmek. Igaz szerelem gyere, gyere! Gyere! Tóth Nándor Mosoly Derű, napfény, harmónia, béke, szeretet, szelídség, köszönet és hála. Tavasz, virág, lágy kedvesség, a májusi éjben újhold, akácillat, remény. Édes csábítás: add tovább! Csak nem lett könnyebb a lelked? Kell ennél több talán? A lelked tükre szép szemed. Harmóniája: mosolyod megszentelt éneke. Messze ível az aranyhíd lélektől tenger-dallamig: eltűnnek a szakadékok mosolytól mosolyig, széjjelmaró civakodást elűz egy kézfogás. A ráncaidban lakozik e bűverőd, e nagy varázs, kitárja szárnyait, míg végig ballagsz utadon. S a tükörből mi kacsint rád? Őszinte mosolyod. Kőródi László Limerícket Emlékszem, egy zenés esten kegyetlenül beléd estem. Nem járok már zenés estre, negyven éve enyém teste. Azóta is táncol lelkem! Kispiricsi falu végen legényke ül kinn a réten. Szénaboglya hűs tövébe lányka liheg az ölébe! Mit kaphatott ő a héten?! A kiskakas sosem henyélt, éjjel-nappal, mindig petéit! Bámulták is a rokonok, féltek tőle a tyúkok. Pörkölthöz lett finom metélt... Vers mindenkinek, de elsőként nekünk nyíregyháza. Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, nagy bánata van a tollpróbás firkásznak. Szeretne tördelni, verset olvasgatni, de az al­kotások nem akarnak jönni. Kapkod fühöz-fához, fűzfa­poétához, szól az íróhoz, kez­dő rímbányászhoz: túrjanak mélyen az asztalfiókba, hátha akad ottan használható pró­za! Ne legyenek restek, küldjék csak el bátran, ígérjük, nem végzi egy sem a kukában! Villámpostaládánk éhezik a szépre, ímélezzék el a követ­kező címre: alexandra.csaki@ kelet.hu. Mint azt már tudjuk, rég fontos a mérték, a kevesebb néha több - évszázados érték. Gondoljanak arra, ez „csak” újság, nem regény, a tömör­ség itt a legnagyobb erény. Számolják meg jól, mennyi a leütés, háromezer-ötszáz a maximális, és (!) innentől kezdve nincsenek szabályok, írjanak nekünk fiúk, cserfes lányok, reszkető kezű, ked­ves nagymamák, s erős szívű, bátor, mosolygós nagypapák. KM Aljas vagy, Mózes! ILLUSZTRÁCIÓK: THINKSTOCK „Ha Istent keresed, ott belül meg­találod, hol a szívedet sejted.” TOLLPRÓBA. A férfi erősen markolta a hegyorom kemény szikláit. Végül ő is felért a csúcsra. Zi­hálva nézett szét. A közelben tompa ka­lapálás hallatszott. Miután kifújta ma­gát, elindult a zaj irá­nyába. Egy kopasz fa mögött térdelt a ke­resett férfi. Szakálla őszes volt, kezében egy kisebb hegyes és egy nagyobb tom­pa szikladarab volt, amellyel nagyokat ütött az előtte heverő, arány­lag sima kőtáblára.- Mózes! - szólította meg a még mindig levegő után kapkodó ember a nagydarab, térdelő alakot. - Mit művelsz? Mózes ijedten vetette hátra fagyos tekintetét.- Ehud! Neked nem volna szabad itt lenned! - mondta méreggel a hangjában, s fel­állt. A közel két méter magas Mózes erősnek, határozott­nak bizonyult. Olyannak, mint akit a gyengébb ember példaképének tekinthet, s mint áld mellett biztonság­ban érezheti magát. Vezető alkat volt.- Látta valaki, hogy utánam jöttél, Ehud?- Nem. Mind lepihentek odalent. Nagyon fáradtak már. Várják Isten parancsát, ahogy ígérted. De itt... én nem látom őt, csak egy csalót, ki megvezetni készül népét!- Ne mondd ezt, Ehud! Én csak jobbá akarom tenni a világot. Oktalan még e nép, mint a születő gyermek.- Ááá, és te talán olyan okos vagy? A te fejedből pat­tantak ki eme parancsolatok, mondd? Mert úgy tűnik.- Meghallgatják szavaim. S követnek bárhová. De hidd el, nem a pokol bugyraiba ve­zetem őket. Nagy ez a világ. Tanítani kell az embert, hogy tisztességesen éljen benne, hogy megbecsülje.- És te akarod tanítani? Ki vagy te? Hol van Isten?- Nincs Isten! - dörögte Mó­zes, és szavai együtt dörren- tek az ég villámaival. Ehud a földre rogyott meg­lepetésében.- Mi?! Hogy nincs? Azt mondod? Pont te? Te, aki az életedet példaképként tárod elénk? Te, aki azzal áltattál bennünket, hogy oly’ sok­szor találkoztál már vele? Ha nincs Isten, mondd, kiben bizzunk, Mózes? Kiben higy- gyünk? Mózes a földre nézett, s hosszasan hallgatott.- Higgy magadban, Ehud! - mondta végül. - Ha Istent ke­resed, ott belül megtalálod, hol a szívedet sejted.- És azok ott lent? Mit mon­dasz majd nekik? Hazudni fogsz tovább?- Hidd el, a jobb jövendőért teszem. Irányítás nélkül szét­széled a nyáj is.- Hazugsággal teszel a jobb jövendőért?- Hazugságom hitet ad ne­kik. Hitet, amelytől erőseb­bek lesznek. Ne hidd, hogy ez oly nagy bűn.- Hát persze, hisz ki is bün­tetne, ha Isten is csak álom­kép immár.- A jövő tele lesz hazugság­gal, kiirtani e világról nem le­het. Ez az én bűnöm, beisme­rem, de a jó ügyért küzdők, hát nem veszed észre?! Az éle­temet áldoztam rá. I» - Hogy meg- vezess min­ket? Aljas vagy. Mózes! I S teszek ar- ról, hogy ezt ők is meg­tudják.- Mit be­szélsz, te konok, hitvány ember? Tudod te, mit művel­nél ezzel? Örök időkre j döntenéd j romba a hit világát! Nem érdekel. Az igazság mindenekelőtt!- Nincs igazság, nincs sem­mi, csak mi vagyunk! - kiál­totta Mózes.- Igen... csak mi. Ha már semmink nincs, legalább tisz­ta fejjel éljünk egy igaz világ­ban - mondta Ehud, s hátat fordítva elindult visszafelé.- Megállj, te hitvány féreg! - ordította Mózes, s rávetet­te magát a védtelen férfira. Vad dühében a szikladarabot keresztüldöfte rajta. Ehud azonnal kilehelte a lelkét.- Bocsáss meg nekem! Az emberiség jövőjéért tettem. Hidd el, lesz még ember, ki meghal sokakért, hogy ezzel váltsa meg a világot - súgta Ehud fülébe halkan, majd felállt, visszaballagott a kő­táblához, és vöröslő szem­mel, egy új világ építésének tudatában véste fel a kőtáb­lára az ötödik parancsolatot: „Ne ölj!” FECSKE LÁSZLÓ Juhász P. Annabella Ars poetica Nem vagyok poéta, s nem is akarok. De mikor minden szó a fejemben kavarog, akkor gyorsan tollat ragadok. Papírra vetem, míg el nem feledem. S talán nincs benne értelem, de annál több érzelem. Mikor az érzelem kavarog, akkor abból rímet faragok. Táncra perdülnek a szavak, s mindjárt jobban érzem magamat. Botrágyi Mária Férjem emlékére Ha a naplemente szépségét nézem, ahogy rózsaszín homály terül el az égen, ábrándozva gondolok a múltra, s arcodat felidézem újra és újra. Te voltál a társ, az élet, tíz éve már nélküled. Hiányod nagyon fáj, nincs nyugtom, nem találom helyem, mert nem mosolyogsz rám, s nem fogod kezem. Az éjszaka tüskés, forgó-morgó és fújtató vendége Riadt kopogás, sut­togás ébresztette az éjszakai portást. tollpróba. - Főnök úr! Főnök úr, ébredjen! Segítenie kell! Hallja, főnök úr? Az ébresztés megtette a ha­tását, az idős férfi kinyitotta az ajtót. Éber tekintettel né­zett az ajtóban álló, szorongó emberre, aki hirtelen nem tudta, miként is mondja el a problémáját.- Jó estét! - köszönt illen­dően. - Nem akartam feléb­reszteni, de valami van a szobánkban, és fuj, mo­rog. Úgy vélem, egy sündisznó lehet.- Egy sündisz­nó - ismételte az öreg, s már kezd­te sajnálni, hogy ajtót nyitott.- Igen, igen - bólogatott a férfi „-, és jó lenne, ha segítene elkapni, y mert nem tudunk tőle aludni. Az éjszakai portás csak sóhajtott egyet, s ta­lán el is mosolyodott volna, ha nem éjjel kettőkor ébresz­tik fel.- Szóval egy sündisznó. A második emeleten - morogta magában. Látta, hogy a férfi nem vic­cel, ezért becsukta maga mö­gött az ajtót, s a pult alá nyúlt a szemeteslapátért.- Az kevés lesz! - szólt a vendég előzékenyen. A portás hitte is, nem is a dolgot. Találkozott ő már sündisz­nóval. Az egyik akkora volt, hogy lelógott a kétágú vasvil­láról. Termetesre nőtt a sok megdézsmált tojáson, mit az asszony tyúkjaitól szerzett, de az még kint volt a tanyán, nem itt bent, a városban. Ám, hogy a vendéget megnyug­tassa, egy nagy szemetes edényt is megfogott.- Ez elég nagy lesz elkapni?- Igen - bólogatott a másik, és elindultak fel, a második emeletre. A szobából halk za­jok szűrődtek ki. Amikor benyi­tottak, egy asszony ölel­te magához hatéves kisfiát, csendes sza­vakkal nyugtat­gatva. A gyermek azonban, mikor meglátta a portást, az apjához futott, s könyörgő hangon kérlelte.- Ne öljétek meg! Ugye, nem fogja bántani? Ugye, nem? Papa! Nem hagyhatod! A férfi megsimogatta a fiú fejét, s őszinte mosollyal biz­tosította, nem lesz a süninek semmi baja.- És hol van a fenevad? - kérdezte a portás. Az asszony a tévés szek­rény mögé mutatott. A férfi­ak óvatosan megmozdították a bútort, de csak egy kicsit. Morgás, fujás hallatszott ki mögüle. Azután az öreg meg­látta a hatalmas sündisznót. Akkora volt, mint egy focilab­da, s igencsak mérgesnek tűnt, amiért nem hagyják pihenni. Tüskéit felborzolta, minden mozdulatra támadóan reagált.- Ugye, most már elhiszi? - mondta a vendég diadalma­san, hogy nem ő túlzott.- Hát ez tényleg nagy! - mo­rogta a portás, és azon gon­dolkodott, hogyan tereljék be az állatot szemetesbe.- Talán le kéne tenni elé, és pár percet várni, hogy meg­nyugodjon - tanácsolta a férfi. A portásnak is hasonló jár­hatott a fejében, mert a sze­metest éppen elé rakta nyitott szájával, hátha belemászik. A lapátot pedig óvatosan mögé, hogy a tüskék meg ne szúrják, de a süni se tudjon hátrébb menni. így aztán egyre kö­zelebb tolták felé az edényt, míg a sündisznó végül magá­tól belemászott. Ekkor felfor­dították, s kihozták a tévés szekrény mögül. Az öreg csak hümmögött, hisz a sündisznó­nak nem csekély súlya volt.- Téged aztán igencsak jól tartottak valahol, ha így meg tudtál hízni! - mondta elisme­rően a tüskés gombócnak. A szemetes félig megtelt vele.- Na, főnök úr! Ugye, hogy kellett a nagy edény? De va­jon hogy került a szobába?- Az a gyanúm - vakarta meg fejét a portás -, hogy mivel nappal kiszellőztették a szobákat, kihasználva a késő őszi napsütést, egysze­rűen felmászott téli helyet keresni.- És most mi lesz vele? - kí­váncsiskodott a kisfiú. Az öreg ránézett a gyer­mekre, aggódó tekintetén el­mosolyodott.- Tudod, nekem is van unokám, tőled egy kicsit fia­talabb. Holnap együtt elme­gyünk kirándulni, ki a város határán túlra, ahol nincs sok ember, csak gyönyörű erdő. Ott keresünk neki új otthont, így jó lesz?. A gyermek elgondolkodott. Látszott rajta, hogy mérlegeli a hallottakat, s fürkészte az előt­te álló embert, higgyen-e neki.- így jó lesz-mondta végül határozottan. Még egy utolsó pillantást vetett a fáradtság­tól elszundikált sündisznóra, majd ő is lefeküdt. A portás pedig állta a szavát, másnap valóban elmentek új otthont keresni az állatnak. Két hét is eltelt, mikor a szomszédasszony megláto­gatta őket egy kis csevegésre két tucat tojással a kezében. Örömmel mesélte, hogy a tyúkjai szinte megtáltosod­tak. Több hónapja alig adtak tojást, és még azt is össze­törték a fészekben. Az utóbbi hetekben pedig hirtelen mind elkezdett tojni, mindennap. A háziak összenéztek, majd az asszonyra mosolyogtak.- Akkor nálad hízott meg ak­korára az a sündisznó! TÖRÖKIPAPP ERZSÉBET

Next

/
Thumbnails
Contents