Kelet Magyarország, 2015. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)
2015-08-24 / 197. szám
2015. AUGUSZTUS 24., HÉTFŐ Az öreg diófa szekrény A szekrény csak sóhajtott nap nap után, búsan... illusztráció: thinkstock „Ahogy a nap feljebb ballagott az égen, a tavasz illatos mámorával a madárcsicsergés is felébredt” tollpróba. Egy napsütéses reggelen a tavasz illata lengte körül a padlást. Semmi előjel, csak úgy, mint egy zsenge kislány, ki egy szál pongyolában szalad ki a kertbe. Őszintén, tisztán, frissen. Egyszer csak elmúlt a tél, kipattogtak a rügyek, és mielőtt bárki észrevette volna, virágok illata szállt fel mindenfelől. S ez a kusza illatfelhő, mint valami huncut gyermek, incselkedett a pókhálóval a sarokban, a porcicákkal a szekrény alatt, megcsiklandozta a kopott falovacska orrát. Még a csorba kancSóba is belebújt. Szinte minden életre kelt a padláson, csak a diófa szekrény nyögdécselt fáradtan. Ám a reggel első sugaraival más is bekukucskált a padlásra. Egy kismadár volt. Körbe- cikázott minden sarkot, sietősen, kapkodva. Pár pillanat volt az egész, és már röppent is tovább.- Fiatalság - nyögte sóhajtva az öreg szekrény. Az idő vasfoga edzette ajtaját, oldalát, erezetét. Faragott, gondosan kimunkált díszei megkopva, csorbítva, itt-ott megrepedve próbálták még visszaadni utolsó leheletükkel is régi fényét a szekrénynek, mikor még virágkorát élte szépséges rózsamotívumaival. S a szekrény gsak sóhajtott nap nap után, búsan, hogy szinte még hallgatni is fájt. Kis idő teltével a madárka visszatért, ám nem egyedül. Ketten röppentek be a padlásra, egyenesen abba a sarokba, ahol az öreg diófa szekrény rejtőzött. Oda még a napsugarak is csak sokára, hosszas keresgélés után jutottak el, de a két kismadár mintha már nem keresett volna semmit. Körbecikázták az öreg diófa szekrényt közelebbről, távolabbról is, majd kiröppentek a padlás kicsiny ablakán, mintha ott sem lettek volna. Az öreg diófa szekrény csak sóhajtozott rosszallóan zsörtölődve.- Fiatalság, no hiszen... - hallatszott mély, dörmögő hangja a sötét sarokból. A többiek a padláson fel sem vették zsörtölődését, megszokták már a hosszú évek alatt. A görbe ruhafogas nagyokat nyújtózott a tavaszi napsütésben, a copfos baba is kisimította ruhája gyűrődéseit, hogy illőképpen köszöntse a tavaszi napsugarakat. Még a csorba kancsó is lerázta magáról a por egy részét. S ahogy a nap feljebb ballagott az égen, a tavasz illatos mámorával a madárcsicsergés is felébredt. Mintha hirtelen rengeteg mondanivalójuk támadt volna, hangos csivitelésük egybefüggő ricsajjá erősödött. A két kismadár is vissza-vissza- tért a padlásra, csőrükben hol egy gallyacskát, hol sárgombócot, vagy éppen egy kóbor tollpihét hoztak. Lehullott cérnafoszlányokat, szőlőről csent kötözőzsinórt, leveleket hordtak össze, s míg az egyik fészeknek valót keresett, a másik rendezgetett. Igazgatta tapasztotta, formálta a fészket, míg kellőképpen kényelmesnek nem találta. Azután csak ült, s a párja tovább cikázott mindenféle kukaccal, bogárral, magvakkal, egyebekkel. Áz öreg szekrény csak mor- gott, nyöszörgött. '- Minden szeméttel telehordanak! Hát már semmit sem tisztel .a mai ifjúság?! Gyönyörű faragásaimat nem elég, hogy a szél befedi porral, de még ezek is mindennel összemocskolják! De bizony hiába is zsörtölődött, morgolódott, a madárkák nem költöztek el. Teltek a napok, s egyik hét a másikat kergette sietős kíváncsisággal, hogy a természet csodáját végre újra megtalálja. S akkor láss csodát, a tavasz ricsaja költözött a padlásra. A kismadarak egymás szavába vágva követelőztek a szüleiken, akik türelmesen, szorgalmasan gondozták, nevelgették csemetéiket. Az öreg diófa szekrény lassan megszokta az állandó csivitelést, s már egyáltalán nem zavarta a madarak jelenléte. Sőt, mintha egy régi érzés ébredt volna benne, amit már-már majdnem elfeledett. Ahogy otthont adott a madaraknak, s látta őket felcseperedni, ahogy az ő faragott tetődíszéről tették meg az első próbálkozást a repülésre, hasznosnak érezte magát, úgy, mint régen. De ez mégis más volt, hisz most nem ruhákat őrzött portól, napfénytől, hanem menedéket adott egy új élet kezdetéhez. Többet nem zsörtölődött, nem morgott, nem nyögdécselt. Faragásai fel-felfénylettek a por alól a bekukucskáló napsütésben. Ahogy eltelt a nyár, s az ősz fáradt lehelete rezegtette meg a pókhálókat a padlás minden zegzugában, a madarak egy utolsó, csodás énekkel búcsút intve útra keltek. Teltek a napok a hirtelen jött csendben. Mintha ott sem lettek volna. Az öreg diófa szekrény azonban már nem volt többet szomorú. Örömmel, büszkeséggel és reményekkel teli lélekkel várta újra a tavaszt, napsütést, az új kezdetet. TÖRŐKIPAPP ERZSÉBET Pezsgős poharak a szilveszteri tálcákon | TOLLPRÓBA. Fehér karácsonyt adott a jó Isten. A friss ha- ! vat kihasználva hódoltunk a tél örömeinek. Sokat szán- I koztunk, hóembert építet- i tünk, hócsatáztunk. Minden percünket a szabadban töltöttük. Sokszor kimelegedtünk, de a gyerekek fáradhatatla- | nők voltak. A nagy játékban még a havat is megkóstolták, aminek a következménye is meglett. Az elkövetkező napokban a borogatások és a hűtőfürdők váltották egymást. [ Ápolással teltek a napok és J már az újév is az ajtóban volt. j A boltba járást is a mamára bíztam. Ő úgyis tudta, hogy mi hiányzik a háztartásból.- Anyukám, a pezsgőről se j tessék elfeledkezni!- Jó-jó lányom, meglesz! - volt a válasz. A gyerekek lábadoztak, i minden a régi kerékvágásban ment. Készülődtünk a szilveszterre. Emlékszem a bőrös malac illatára, amit sörrel locsolgattunk, szalonnával kenegettünk. Jó ropogós bőre a család minden tagjának ízlett. A vidám szilvesztert családi körben töltöttük. Éjfélt ünnepelni még a szomszédok is átjöttek. A pezsgős poharak a tálcán várakoztak, és én minden lehető helyet átkutattam a belevalóért, de mindhiába.- Anyukám, hová tetted a pezsgőt, amit vettél?- A helyére lányom, a kre- denc kis fiókjába. Két csomaggal is hoztam! Mindnyájan összenéztünk és jót nevetve, a szódabikarbónára gondolva köszöntöttük az új évet. VEZSÉNÉ GERZON ILONA ® http://www.szon.hu Hírek. A régió és a világ hírei. Pagony! Szabó János: Vágják egyre Péter és Pál kalapálgat, Hírül adják a világnak: Beérett a vetett élet, Vághatnák a kaszaélek. De azok mind botra kapva, A tél alatt rozsda marta. Fenkő jár-kél: oda-vissza Tülök-tokja vizét issza. Kaszapenge ha már éles, Búzát vágni elég éhes, Táblába áll Péter Pállal, Versenyeznek a Halállal. Vágásra kész a kaszája...! Alig várja, hogy használja! Életet vesz.., kaján alak, Egész évben végig arat! Amikor kell suhint egyet... Egyre vágja a sok rendet. Biztosra megy, biztos kézzel, Konokul vág, rideg képpel. Péter Pállal teszi dolgát, Learatják a sok búzát. Zsákba kerülhet az élet... Kaszás arat fennkölt létet! Amíg Pálék rendet vágnak, A Halál is rendre vághat. Egyik éltet, másik hullat... Napfény vidít, ég borulhat. Míg az élet életet ád, Dölyfös kaszás életbe vág! Péter meg Pál kenyérrel vár, Szomorúsággal a Haláír Vágják rendre mindahányan: Erre, arra dőlnek rendre, S elhullanak valahányan, Áldás kell minden keresztre! Majd az élet életet szül... Gyermek sír fel, búza zsendül. Napunk fényén sorra érnek, S újabb aratáshoz érnek! Körforgásunk örök marad... Ha csak az ég le nem szakad! De ha mégis, akkor vége: Kettétörhet kasza éle! KóródJ László Nyírség Homok lepte utcák, homok fújta házak, homok őriz múltat, beszélő csontvázat. Ha megindul a szél, itt nem törnek hullámok, szemembe fújt homokszemek, tőlük sírva látok! Egyedül az akác az, mi megálljt parancsol, nem tűri a homoknak, hogy mindent harácsol! Jöhet a forró július, vagy a hideg november, konok karokkal várja őket a nyírségi ember. Nem tudom miért, nem tudom, de szeretem! Ideköt a múltam, mindenem, mit neked köszönhetek, Istenem! Egy soha meg nem kapott, el „Szíven lőtték. Ott, ahol a családját és engem őrzött, ott érte a találat.” TOLLPRÓBA, Egyesült Államok, 1945. október 13. A hidegháború tönkretette a családomat.- Kedvesem! ígérem, egy hónap múlva ismét arcodat csókolom! Lassan bólintottam, de még mindig nem hittem el, hogy ezt megtehetik. És hogy a mi családunkkal teszik meg.- Nem szeretném, hogy elmenj! De ha már így történik, akkor minden szerencsét és minden jót kívánok számodra, szerelmem. Kérlek; könyörgöm, térj haza! Mindent megteszek, hogy visszatérjek hozzád és Blairhez - két forró tenyerét az arcomra simította, hüvelykujjaival lecirógatta krokodilkönnyeimet. El kellett neki mondanom. Tudnia kellett. így talán lesz miért hazatérnie.- Gyermeket várok - zöld szemei már nem csak a köny- nyektől csillogtak, hanem a boldogságtól is.- Tényleg? - kérdezgette. A kezei azonnal még nem látszódó pocakomra hulltak, és odahajolt, hogy egy apró csókkal jutalmazza a lakóját. Majd visszahajolt hozzám, s most a fiatal anyukát jutalmazta édes, gyengéd csókjaival.- Nagyon szeretlek, kedvesem! Hazajövök, mindent megteszek, hogy hazatérjek hozzátok - az ajkai az enyémet érintették, tenyere ismét az arcomon pihent, kezem a csuklóját markolta. Bárcsak ne ért volna véget ez a pillanat!- Travis, jöjjön! - kiabálták a nevét többször is. A hang mindkettőnket visszaránga1945. október első vasárnapján jött a telegram... illusztráció: thinkstock nem olvasott levél tott a kegyetlen valóságba, amelyben én most a háborúba engedem életem szerelmét. Utolsó csókot lehelt az ajkamra. Ez nem búcsú volt. Ez egy köszönés volt a következő alkalomig, amíg ismét látjuk egymást. 1945- október első vasárnapján jött a telegram. „Travis Graham a hazáját védte, s ebben a hősies csatában elesett. Őszinte részvétét nyilvánítja az Amerikai Egyesült Államok Graham (katona) családja számára.” Csak hetekkel később, Travis temetésén tudtam meg az igazi okot. Szíven lőtték. Ott, ahol a családját és engem őrzött, ott érte a találat. így mindnyájan megsérültünk. S főleg a gyermek, aki még anyja méhében pihent, nem ismerve a világ kegyetlenségét, nem ismerve az ellenséget. Szegény, ártatlan kisbabám! Ő nem tehetett semmiről! Édesanyám' mindenben a segítségemre sietett, hogy meg ne erőltessem magam. De ez sem változtatott a tényen, hogy ő már soha többé nem tér haza szeretteihez. Blair nem fogja ismerni őt. Még csak egyéves, és a másik gyermeke sem ismeri majd, csak mint hőst. „Oh, kedvesem, miért nem mondhattad, hogy neked a család fontosabb, mint a hazád? Miért nem szöktünk meg és éltünk bujkálva, nem pedig így, nélküled? Gyötrel- mes fájdalom tört rám temetéseden, és Isten bocsásson meg, hogy nem vigyáztam jobban gyermekünkre. A fejfád felett állva éreztem, hogy a kicsi lassan távozik, a korai hó a lábaim alatt vércseppe- ket őrizett. Mekkora fájdalmat bír még ki a te apró feleséged? Elvesztettelek téged, majd őt. De kérlek, vigyázz reá! Vigyázd útját karjaidba, s óvd őt, míg én is nem csókolhatom puha homlokát. Kedvesed, Katerina”. BERÉNYI BARBARA Egy gondolatnyi béke az „ébredés kapujában” „Az új kor embere majd okosabb lesz, megfontoltabban fog élni...” TOLLPRÓBA. Végre csend van. Megrendítő nyugalom. Minden aljasság, minden bűn, mi rossz és förtelmes, megszűnt létezni. Kiélvezem ezt a rövid pillanatot. Vajh’ hányszor próbálta már a Teremtő eltakarítani mesterművének színhelyéről a nem kívánatos mocskot? Na, de eztán tökéletes világ vár reánk. Vagy mégsem? Egy belső hang azt súgja, hogy nem tart soká a harmónia. Nem tarthat! E világ ellentétekből létezik az idők kezdete óta, s azokból is él tovább. Talán az egyensúly miatt kell ez a nyugalmat sosem hozó folyamat. Jő majd egy új gonosz, ki hatalmat követel, hisz’ a béke melegágyában fészkel legjobban a gazság, s a születés csak pillanatok műve. A gonosztól én nem félek, csak el ne fajuljon világméretűvé, mert akkor létünk színhelyét ismét nagy veszélybe sodorja. De miért is aggódom? Az új kor embere majd okosabb lesz, s a Földet vigyázva, megfontoltabban fognak élni, hisz mi másért küzdenének majd, mint a nyugalomért? A múltból tanulva bizonyára féltőn óvják majd azt, mi nekünk a legfontosabb: az anyaföldet - gondolta Noé, majd kitárta a bárka kapuit az ébredő állatok előtt. FECSKE LÁSZLÓ Az új kor embere majd okosabb lesz... ILLUSZTRÁCIÓ: INTERNET
