Kelet-Magyarország, 2015. február (72. évfolyam, 27-50. szám)
2015-02-09 / 33. szám
2015. FEBRUÁR 9., HÉTFŐ 4 Tollprólia ntEDEr Nagyapámmal a mezőn „Szeretném veled átélni ezt a pillanatot, s szeretném, ha neked is megmaradna egy szép emléknek” ILLUSZTRÁCIÓK: THINKSTOCK Gut! Ádám: Tovatűnő vágyak „Öreg vagyok már, de ilyenkor az ereimben érzem, hogy még élek.” tollpróba. - Nem szeretem a szelet - mondtam halkan nagyapámnak, s közben kissé előredőlve próbáltam araszolni a púsztában, lépést tartani vele.- Pedig ettől szebb időjárást nem is kívánhatnál magadnak, unokám. Persze, az is szép, amikor kánikulai mélegben pihen a rét, madarak csiripelnek, s te sütkérezel a Nap fényében, mint a gyíkok. Annak is megvan a szépsége, de hidd el, ennek is - mondta szokásos nyugodt hangján, és közben megfogta kérges tenyerével az én finom, puha, kicsi kezemet.- Nagyapa! Mi a jó ebben az időjárásban? Hiszen tombol a szél, néhány esőcsepp is arcon vert már, és tiszta latyak az egész mező.- Nézz fel az égre! Látod a felhőket? Hogy sodorja őket a szél! Tépi, szakítja őket a vihar a magasban. Nem csodálatos?- De. Látványosnak látványos, az biztos - válaszoltam.- Ez, kis unokám, bizony gyönyörű! Nekem is sok időmbe telt, amíg megértettem. Szeretem az ilyen időt! Amikor a természet megmutatja az erejét. Öreg vagyok már, de ilyenkor az ereimben érzem, hogy még élek. Lépnem sem kell, hisz visz a szél. Eső verdesi megfáradt homlokom. Bizony, nincsen ettől kellemesebb érzés, amikor valami tudatja veled, hogy ezen a csodás helyen, a Földön vagy, és együtt létezhetsz az emberekkel és az anyatermészettel. Hirtelen elszaladt előttünk egy őz pár.- Láttad? - mutatott feléjük a nagyapám, s arcát mosolyra húzta.- Igen, láttam őket. Szépek voltak.- Bizony. Ezt a pillanatot csak mi éltük át, mi ketten. Láttunk két aranyos őzet, akik szintén úgy élvezik a természet megmozdulását, ahogy most mi - mondta izgatottan, s szemei csillogtak a boldogságtól.- Vagy csak menekültek egy jó rejtekhelyre.- Hm... igen, az is lehet. Ezt csak ők tudják.- Egyre jobban esik az eső. Nem indulunk még haza? kérdeztem tőle, s összébb húztam a kapucnimat.- Ha szeretnéd, mehetünk. Csak még öt percig maradjunk. A kedvemért. Szeretném veled átélni ezt a pillanatot, s szeretném, ha neked is megmaradna egy szép emléknek, hogy valamikor a nagyapáddal jártad a mezőt, miközben dúlt a vihar, a fákon citerázott a szél, s a patakokban hullámok csaptak össze.- Jó, maradjunk egy kicsit még - mondtam neki, és megszorítottam a kezét, nehogy elszakítson tőle az erősödő széllöket.- Nincs is jobb, mint az esővízben lubickolni, megmosni benne az arcom. Felfrissíti a vérem, mintha tizenéves volnék. Tudod, unokám, egykor én is így sétáltam édesapámmal karöltve a mezőn. Amikor így dalol a vihar, ahogy most is, akkor érzem, hogy itt vannak velem. A lelkűk táncot jár a rét fölött, és kergetőznek édesanyámmal. S közben én, a gyermekük, végignézem e | csodás mulatságot, és örülök. Tudod, gyermekem, ezért is szeretek a természetben járni. Itt érzem magam legközelebb a szeretteimhez. Tudom, hogy itt vannak. ’Érzem minden porcikámban, de legfőképp a lelkemben. Ha majd már én se leszek, néha gyere ki a mezőre, és keress! Ott leszek veled, meglásd! Megtaláljuk egymást... Azóta évtizedek teltek el, de én mindig találkozom velük, a szeretteimmel, mert a „mezőt” járom éltem minden pillanatában. FECSKE LÁSZLÓ Cigarettád lassan hamuvá válik, Kedvesed szíve rád már alig vágyik. Pedig egykor égett hatalmas szerelem, Mely mára már leginkább kínzó gyötrelem. Elszálltak az évek, elemészt a bánat, Gyakrabban tömködöd megbámult pipádat. Visszarévedsz olykor az elmúlott időkre, A régen volt festett vagy festett szeretőkre. Emlékszel a nyárra, a sok nyári estére, Nőszívekből százat kergettél vesztébe... Aztán jött egy leány, és te is elvesztél, TOLLPRÓBA. A minap, amikor a buszon utaztam, óhatatlanul fültanúja voltam két idős hölgy beszélgetésének. Szatyraikkal megpakolva bevásárlásukról lelkendeztek.- Na és te mit vettél - kérdezte egyikük?- Én egy kényelmes cipőt. Jó lesz nekem, ez már elég lesz, míg élek! - szólt a válasz. Közbe akartam szólni, hogy óvatosan a szavakkal, de a busz megállt és lecihelődtek. Még egy darabig láttam őket a fordulóban, majd eltűntek a szemem elől. A busz haladt tovább a hóesésben, és én visszaidéztem anyám szavait. Most is tisztán cseng a fülemben, ahogy elmesélte: Tudod, gyermekem, még fiatal házasok voltunk, már ti is megvoltatok, amikor a vásárEgy reggel jobbodon gyűrűvel ébredtél. Akkor még szerettél, tomboltak a lángok, Aztán szépen lassan meggyűltek a ráncok. Teste régi fénye elhalványult mára, Ránézel, pont oly szép, akárcsak egy bánya... Pedig ő ugyanaz, csak más szemmel látod, Mert elhitted a rosszat, mely átjárja világod. És hogyha ez így van, te vesztettél csatát, S kedvesed joggal nem vágyik már reád. ban egyik alkalommal vettem apátoknak egy pár gojzer varrott, barna félcipőt. Gyönyörű darab volt, máig is a szemem előtt látom. Boldogan vittem haza és adtam át este. Kitettem az asztalra és vártam a hatást. Amikor a papírból kicsomagolta, barna szemébe könnyek szöktek.- Hát ez gyönyörű! - mondta, s azonnal fel is próbálta, lépet benne egyet-kettőt, majd gyorsan lehúzta, hogy még tovább új maradjon.- Köszönöm, kedves! Na, ez elég lesz nekem, míg élek!- Na ne viccelj! - válaszolta anyám. Két hét múlva autóbalesetben életét vesztette. Azóta a családban a szavaknak súlya van, meggondoljuk, hogy mit ejtünk ki a szánkon. VEZSÉNÉGERZON ILONA Történet egy pár gojzer varrott, barna félcipőről # Töröki Papp Erzsébet: Vallomás Nem kérem százszor, ezerszer, Nekem elég egyetlen egyszer. Nem kérem fennhangon kiáltva, Nekem súgd két karodba zárva, Arcoddal arcomhoz simulva, Míg a halál el nem választa. És ha odafenn megkérdenék, Ily sokáig mit cselekedtem, Könnyű szívvel bátran felelném, Hiszik vagy sem: Angyalt szerettem. Az első munkanap a Szuicid Kft.-nél „Miután kezet rázunk, rögtön felakasztja magát egy plafonba fúrt kampóra.” tollpróba. Végső elkeseredésemben úgy döntök, hogy a következő sikertelen állásinterjún öngyilkos leszek. Csőre töltött fegyverrel megyek hát el az újabb beszélgetésre, és magabiztosan bólogatok, amikor egy öltönyös fickó arról kérdez, hazudnék-e a saját édesanyámnak, ha a cég érdeke úgy kívánja. Nyeregben érzem magam, így hát váratlanul ér, amikor a beszélgetés végén a férfi közli velem, hogy sajnálja, amiért rabolta csak az időmet, de az állást már betöltötték. Előkapom hát a pisztolyt, a számba veszem, és meghúzom a ravaszt. A robbanástól riadtan összerezzennek az iroda ablakai, szétrobbanó koponyámból a fehér falra spriccelődik az agyvelő. A következő pillanatban már egy felhőn ülök. Velem szemben, egy asztal mögött egy glóriás fickó, öltönyébe gyűrt szárnyaitól púposnak tűnik, unott képpel lapozgatja az önéletrajzomat, majd megrázza a fejét: - Sajnálom - mondja. - Szívesen alkalmaznánk önt, de jelen pillanatban nincs megüresedett hely a túlvilágon. Esetleg próbálkozzon újra egy hónap múlva.- Akkor most mi lesz? - dadogom hitetlenül. - Továbbra is életben kell maradnom?- Attól tartok. - Biccent az angyal, és visszaadja az önéletrajzom. Az előző irodában térek magamhoz, ahol az öltönyös fickó tátott szájjal bámul rám, az agyvelőm pedig vörös tócsákba csorog a falról. Kellemetlenül feszengek, hirtelen elszégyellem magam, és bocsánatot kérek, amiért felfordulást okoztam. Majd felajánlom, hogy kitakarítom az irodát. De az öltönyös csak ennyit kérdez: - És... Ezt újra meg tudná csinálni? Bizonytalanul a még mindig füstölgő pisztolyra nézek, felidézem magamban az angyal szavait, aztán zavartan bólintok.- Remek! - Csapja össze a tenyerét a férfi. - Van egy részlegünk pont a magához hasonló jelentkezők számára! Üdv a cégnél! Aláírjuk a szerződést. A feladat egyszerű: naponta legalább négyszer fejbe kell lőnöm magam. Bejelentett munkahely, fizetik a TB-t, sőt a golyókat is. Kapok egy asztalt, az irodán egy nálam pár évvel idősebb nővel osztozunk. Bertaként mutatkozik be, lebarnult arcán mintha valaminek az árnyékát cipelné. Miután kezet rázunk, rögtön felakasztja magát egy plafonba fúrt kampóra. Miközben hallgatom a himbálózó kötél recsegését, a törött nyakcsont ropogását, s figyelem kapálózó lábait, arra gondolok, biztosan jól kifogunk jönni. KOMOR ZOLTÁN Meglátni és megszeretni: találkozás a parancsoló Főnökkel é „A pléd egyszerre mozogni kezdett. Előbukkant egy fekete orr...” tollpróba. Krisztina a nagyit megelőzve szaladt a kapuhoz Andris bácsi elé. - Hadd lássalak! - állította maga elé a lányt. Tetőtől talpig végigmérte.- Jól van - mondta elégedetten -, megint nőttél egy centit.- Ha mindig nőnék egy centit, ahányszor te mondod, már ülve is elérném a Holdat- nyelvelt a lány.- Hogy kiokosodott valaki!- tette csípőre Andris a kezeit.- A nyelved is feljebb lett vágva, kisasszony!- Egyedül jöttél? - kérdezte Krisztina a vendég válla mellett kilesve az autóra. Nem mintha annyira kedvelte volna a Bezerédi utódokat, de mindig örült, ha társasága akadt.- Nem vagyok egyedül - felelte a férfi, aki közben a régi tanárát köszöntötte. Krisztina közelebb lépett az autóhoz, de nem látott senkit odabent.-Nagyon vicces! - fordult vissza Andrishoz.- Csitt! Halkan! - intette a nyomozó. - Még megsértődik, hogy észre sem vetted.- Ki? - nézett be megint a szélvédőn a lány. Élt benne a gyanú, hogy a férfi a bolondját járatja vele. Az utastér üresnek tűnt, ember sehol. Az első ülésen egy teli táska, tetején két kis fém tányér. Hátul egy üres kartondoboz feküdt egy ösz- szegubancolódott pléd társaságában. A pléd egyszerre mozogni kezdett. Előbukkant egy fekete orr, két kíváncsi gombszem és két oldalra konyuló fülecske. A jövevény megrázta a fejét és éleset vak- kantott.- Róla beszéltem - mutatott rá a férfi. - Nem akárki ám! Igazi rendőrkutya-csemete. Kihalászta a híres nyomozóősökkel rendelkező apróságot. A lány ölébe tette, mire a pedigrés fiatalúr nyálas puszit nyomott a lány arcára.- Nekem hoztad? - csillantak fel a barna szemek.- Utónévnapi ajándék - felelte Andris bácsi. - Becsüld meg, mert sokat harcoltam érte a nagyiddal!- Megtarthatom? - fordult a lány Erzsi mamához, de máris úgy szorította magához a kapálózó jószágot, hogy csak komoly küzdelem árán lehetett volna kivenni a kezéből.- Ez a betyár addig rágta a fülemet, hogy beleegyeztem - morogta az asszony. Valójában nem is tartott soká meggyőzni, hogy a ku- tyus jó helyen lesz az unokájánál. A kazánházban rendezték be az új családtag ideiglenes szállását. Mire kitavaszodik, készen lesz az állandó kutyalak, Andris szentül megígérte. Főnök precízen végigszaglászta birodalmát, fülével port törölt, farkával pókhálózott.- Érdekes névválasztás - jegyezte meg Andris ebéd közben.- Ez a név illik hozzá - mondta Krisztina. - Értelmes és okos a tekintete, és parancsoló, mintha ő lenne itt a főnök.- Ez tetszene az én főnökömnek is, ha hallaná - kuncogott a férfi két harapás fánk között. - A parancsoló tekintet nála is stimmel, de a többi...? Mielőtt elment még kivette az első ülésen csücsülő sza- tyornyi kutyaeledelt. Előkerült egy póráz nyakörvvel, és egy „Hogyan neveld a kutyád?” című könyv is. Kriszti- náék pár nap alatt felismerték, hogy a név- választás tökéletesen találó lett. A lány már-már hajlott azt hinni, hogy Főnök csomagjában lapult valahol egy „Hogyan neveld a gazdidat?” kötet is, amit a kutya betűről betűre bema„A kazánházban rendezték be az új családtag ideiglenes szállását”
