Kelet-Magyarország, 2015. február (72. évfolyam, 27-50. szám)
2015-02-23 / 45. szám
2015. FEBRUÁR 23., HÉTFŐ REIH Tollprőba 7 A „törpe veszedelem” „Valahogy különc volt. Nem akart az lenni, de úgy sikerült. Talán, mert csalódott az emberekben?” tqllpróba. Sziporkázó téli este volt. Az égbolt vakítóan tiszta, mindenütt ragyogtak a csillagok. A hideg arcul csapta az embereket, s valami olyan dolgot juttatott eszükbe, amire csak józan fejjel gondolhattak. Bent a szobában tompa fényt árasztott a tévé. Minden homályba burkolódzott. Az a két ember is, akik ott ültek a meleg, kényelmes szobában. Ezen az estén nagyon távol voltak egymástól, gondolataik messze elkalandoztak. Úgy ültek ott, mintha idegenek lennének, pedig lassan két évtizede, hogy elkötelezték magukat egymás iránt. A tévé azonban könyörtelenül befészkelte magát az otthonokba, elrabolva egymástól az összetartozó embereket: feleséget a férjétől, gyermeket az anyától. Igen, a gyermeket. De hisz’ ki érti most mindezt? Pedig érthető mindenkinek, akinek gyermeke van, vagy egyáltalán szereti azokat. Ilyenforma gondolatok járhattak az asszony fejében, amikor saját magát, a tanárnőt látta megelevenedni a képernyőn. Hiszen ez volt a hivatása. Soha nem tudott volna mást tenni, mint tanítani. Hívták máshová, de még jobb fizetésért sem volt képes megválni a pedagógus pályától. Nem is pedagógusi, hanem tanári. Ő tanár. Mégpedig olyan, aki imádja a gyerekeket, s egész életét rájuk áldozza. S most a képernyőn a hősnő alakját mintha csak róla mintázták volna. Kalandos képzelete mindjárt felidézi az évtizeddel ezelőtti diákéveket.Ott látja magát a gyakorló iskolában, s újra hallja a kecsegtető szavakat:- Bárcsak mindig ez a „kis- tanárnéni” jönne be órára! Úgy tud kérdezni, hogy mindenki feleim akar rá. Ekkor érezte először, hogy egy életre elkötelezte magát. A filmbeli nő pedig szakasztott ilyen volt. Nem törte le a kudarc, nem ismert lehetetlent. Törékeny alakja, csillogó szeme a legrakoncátlanabb diákot is kezesbáránnyá tette. S a tanárnő emlékezett. Látja magát, amint belép az osztályba, elcsendesedik minden. Ragyogó szempárok néznek az asztal felé, ahol ő áll. Ő egyedül, nyílt tekintettel, szemben a gyerekekkel. Soha sem tudta megmagyarázni, miért kedvelik. Nem tartotta mágát különösebbnek a többi embernél, mégis jobban észrevették másoknál. Valahogy különc volt. Nem akart az lenni, de úgy sikerült. Talán, mert csalódott az emberekben? Vagy csak éppen egyben? Válasz nem volt. Az azonban eszébe ötlött, hogy a gyerekeknek mindent meg tud bocsátani. De nem így a felnőtteknek! Az egyik kollégájának soha sem tudta elfelejtem azt a kijelentését, hogy túlságosan magabiztos. Pedig az volt! Mindig. Csak egyszer nem... Pár méterrel arrébb a férje is a tévét nézte. Mindketten ugyanarra gondoltak: a férj a feleségére, az asszony pedig önmagára. A film a vége felé közeledett. Egész eddigi élete, a felbukkanó emlékek önkéntelenül mondatták ki vele:- Pont ilyen vagyok!- Igen, te törpe veszedelem! - mondta a férje. Benne volt ebben a néhány szóban minden: rajongás és csodálat, szeretet és vágy. De az asszony arcán könnyek folytak végig. A film tovább pergett, de már nem a képernyőn. A saját életét látta maga előtt. Százötvenöt centiméteres termetét soha sem érezte törpének, csak egyszer, egyetlenegyszer... Akkor, amikor egy forró júliusi napon ott ült a bizottság előtt, és azt kérte, vegyék el a gyermekét. Azét, aki egész életét a gyermekeknek kötelezte el. Törpe volt, rettentően törpe. S törpe is maradt lélekben... mindörökre. LEKKAMARI @ Sepsi Sándor: Fut a szekér Megy a szekér, fut a szekér élőre. Talán jobb'esz, lehet jobb lesz jövőre. Nem nézek hátra, csak bízom, hogy hátha sikerül. Egyszer a rossz is, minden gonosz is elkerül. A múltat elhagyom, a gondot itt hagyom másnak. Rám a szép napok, talán szebb napok várnak. Vágföldi Júlia A világ szégyene Mert nem szégyen a kétkezi munka, mégis pironkodom, hogy utcaseprésre adom fejem, szégyennek gondolom... Nem az enyém, a világé, mely nem becsüli a tudást, és más földre kényszeríti azt a sok hazánkfiát. Mert itthon mi van? Oszd be a semmit, forgasd a csekkeket! Végrehajtó okirata lebeg sajgó fejed felett, Hitelből hitelbe mászol, míg a munkahelyed megvan, nyögve fizeted havonta az egyikből a másikat. Aztán, ha becsap a mennykő, örülsz a közmunkának is, a beomlott törlesztődért, bank bácsi a házad viszi. Pagonyi Szabó János: Farsangolás Tavaszelő, télutó, Farsangolni jaj, de jó! Búcsúztatni a tetet Csak maskarában lehet. Ahogy telik már a fejem, Ördögtáncom el is kezdem. Agyam sunyin azon forog: Maskarámon változtatok. Köszönteni a tavaszt Jelmezt öltök, egy ravaszt. Előre is röhögöm. Kisördögnek öltözöm. Mulatságunk vége felé A parketták ördögévé Neveznek ki mindahányan, Más szavazat hiányában. Nem ismer fel így a párom Mikor a parkettre rántom. Ördögűző zenét rendel: A kedvem is ettől ment el. Jövőre is farsangolok: Ördögi terveket forralok. Angyalbőrt húzok magamra, így várok az új tavaszra. A büfébe menekülök, Egy bárszékre lecsücsülök. Whiskyt kérek - hármat, négyet: Pohár fenekére nézek. Meglepődik majd a párom: Fehér szárnyakkal hátamon Körözünk a parkett felett. S elűzzük a fagyos telet. Születés: sötétségből az éltető napfényre Fáradt vagyok. Lassan nyitom ki szemeimet, és mozdulatlanná válók Ijedtemben. TQLLPRÓBA, Hol vagyok? Ki vagyok? Mi vagyok? Sötétség vesz körül. Nem bírok mozdulni, mintha még sohasem mozdultam volna... de valami emlékeztet erre. Semmit nem tudok, de azt érzem, hogy az idő haladtával egyre többet értek meg abból, amin most keresztülmegyek. De hová tartok? Ez lenne a célállomás? Létem piciny értelme ez a sötét burok, amit magam körül érzek? Érzés. Még csak most ismerem meg e szót igazán. Felfogom már. Érzem, hogy szűkölködöm helyemen... hogy gyenge vagyok... de egyre erősebb. Pihentem. Most, hogy tudatomra , ébredtem, azon tűnődöm így mozdulatlan, hogy mi volt azelőtt? Semmire nem emlékszem. Vol- tam-e egyáltalán valahol? S ha voltam, mi voltam? Milyen lénybe élt ez a tudat, mi most bennem ébredez? Megmozdultam. Tudom mozgatni eddig soha nem használt tagjaimat. Hihetetlen nagy örömet okoz ez most nekem! Megszületett az első örömöm. De vajon én... én megszülettem-e már? Ez lenne létrejöttem tágas tere? Ez a szűk hely, melyet mindjárt kiszakítok megszülető dühömben? Kezdem unni. Csak telik, telik az idő, s nekem ez a tér egyre kisebbnek tűnik. Mennem kell! El innen! Jól érzem itt magam... biztonságban vagyok. De már túl unalmas itt egyedül. Valamit észrevettem. Fény csillan át kemény védőburkomon. Melegség és kíváncsiság árasztja el lelkemet. Ezt meg kell néznem, meg kell tapasztalnom, oda kell mennem! Mozgolódni kezdek izgalmamban. Szakítok, tépek, karmolok, míg végül meghasad védővilágom erős fala. Rángatózok, már félig kint vagyok, aztán... elém tárul a nagy fény. Kellemes otthonom hirtelen börtönnek tűnik immár. Szabad vagyok! Hideg szellő csapja meg új külsőmet. Megrázom magam, ismerős mozdulatokkal valahogy fel- tápászkodom és végigtekintek vonalaimon. Már emlékszem. Ismerős a táj, ismerős a lágy levegő zamata, melyet szomjazva lé- legzem be. Minden ismerős, csak én nem. De emlékszem egykori magamra is. Örömöm most határtalan, hisz pillangó lettem. FECSKE LÁSZLÓ Demeter Sándor Nyírségöléből... Váci Mihályról Nyírség öléből jöttem... arany... Porából, de el nem vágyik lelkem, ez Arany... Porától. Egyből vagyunk; Ő meg Én, aranypor és csillogásból, s a lelkem rejlő mélyén, Isten - váró álmokból... Nyírség Porából lettem, meg tán az Égi sugarakból? De tudd: a Por volt egykor bölcsőm, s az Ég lesz tán „jussom” valahol. S ahogy összetartozik örökké a Porból lett bölcső... úgy állít minket együvé a bölcs, Örök Teremtő, hogy egyek legyenek itt napjaim és Égre törő, hatalmas Vágyaim. Felhívás Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Ha úgy érzed, hogy szívesen megmutatnád másoknak is, mennyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, rövid novelláidat (maximum 3000 karakteres terjedelemben) az alexandra.csaki@kelet.hu e-mail címre, és lapunkban megjelentetjük azokat. Napon száradó bíbortetvek, avagy pamlag sebekből „Régi ütések nyomai borítják arcát, forradások sehová sem vezető térképe...” tollpróba. Utoljára hagytam magam rábeszélni bármiféle bútorvásárlásra, ez egészen biztos. Persze belátom, hogy szükségünk van kanapéra. És viszonylag hamar - egy nap alatt - megegyeztünk a feleségemmel abban is, hogy a műbőr szóba sem jöhet - mivel könnyen kopik. A kárpit, bár praktikus, túl átlagos. Marad tehát a bőr. A méret sem volt sokáig vita tárgya, miután lemértük a falat, amihez állítani fogjuk, egyszerűen felírtuk az adatokat. A szin kiválasztása viszont már kemény diónak bizonyult. A feleségem most a bíbor és a mályva között őrlődik, de a piros minden számomra eddig ismeretlen árnyalata szóba került. Három hete csak erről beszél. Két hete nem szeretkeztünk. A múlt héten pedig le akarta ráncigálni a ruhát egy kislányról a buszon, miután felfedezni vélte az áhított árnyalatot a gyerekpóló színében. Miközben a rendőrök felírták az adatait, sírva azt motyogta, hogy hibát követett el, a busz gyér belső világítása zavarhatta össze. A napfényben elnézve már elég közönségesnek tűnik az a piros, és borzalmasan mutatna a nappaliban. Mozi, ebéd és séta helyett bútorboltokba járunk, én pedig kezdem gyanítani, hogy nem is létezik az a szín, amit a feleségem keres.- Csak még egy utolsóba menjünk el! - könyörög. Belépünk hát egy újabb lakberendezési boltba, ahol egy pálinka szagú bajszos férfi méreget minket véreres szemével. A kirakat azt hirdeti, „Itt aztán mindenféle árnyalatot megtalál”. Miután a párom előadja a szokásos trillát a napon száradó, kissé bebarnult bí- bortetvekről, a fickó egy ideig hümmög, majd hátra kurjant „Mozi, ebéd és séta helyett bútorboltokba járunk..." a feleségének. Egy beesett tekintetű, madárcsontú asz- szony lép elő az irodából. Akár az Amnesty International reklámmodellje is lehetne - régi ütések nyomai borítják arcát, forradások sehová sem vezető térképe. A bútorboltos ráordít, hogy „Vetkőzz, te kurva!”, majd amikor lekerül róla a blúz, és megfordul, a hátán friss sebek sora tűnik elő a melltartó pánt körül - vörösek, kékek, lilák. A nejem közelebb hajol, és a zsengébb ütésnyomokra kon- rál. Végül rábök az egyikre: - Ez majdnem jó - mondja. - De nem elég élénk. Az eladó erre biccent, s a türelmünket kéri. Bezárkózik a feleségével az irodába, ahonnan kiabálás és tenyér- csattanások hangja szűrődik ki. Unottan nézek az órámra. Amikor végre kijönnek, az asszony arca vörösen ég, szemeiből csak úgy potyognak a könnyek.- Ez... Ez szörnyű - motyogja a feleségem, végignőt. - Ennél azért világosabbra gondoltam. A bútorboltos egy ideig győzködi. Végül feladja, és elindulunk haza. A gondolatainkba merülve sétálunk, kéz a kézben, de mintha egy idegen tenyerét markolásznám. Egy képzeletbeli kanapé, mint valami paraván, közénk áll. A nejem otthon szól csak hozzám: - Szörnyű, milyen erőszakos volt az ürge, nem? - panaszkodik. - Majdnem ránk sózta azt a vacak pipacs színt. KOMOR ZOLTÁN Bárcsak mindig ez a „kistanárnéni” jönne be órára!” ILLUSZTRÁCIÓK: THINKSTOC
