Kelet-Magyarország, 2015. január (72. évfolyam, 1-25. szám)

2015-01-14 / 11. szám

2015. JANUÁR 14., SZERDA KEIET Az újságból tanult meg szépen olvasni A Kelet arcképcsarnoka Pctraskó Zoltán ny. igazgató, „arany” okleveles tanár Ahogy teltek-múltak az évek, évtizedek, már nemcsak olvastam, de írtam is a Keletbe különböző cikkeket. NYÍREGYHÁZA. Kapcsolatom a Kelet-Magyarországgal évti­zedekre nyúlik vissza. Még a ’40-es évek elején kezdődött, amikor az olvasás tudomá­nyát sajátítottam el. Emlék­szem, édesapám elővette a Nyírvidék lapszámait, és ab­ból olvastatott velem, tehát olvasni a Kelet-Magyarország elődjéből tanultam meg. Teltek-múltak az évek, évti­zedek, s már nemcsak olvas­tam, de írtam is a Keletbe kü­lönböző cikkeket. Első írásom Az évek, évtizedek alatt több mint száz írásom jelent mega' megyei lapban. PETRASKÓ ZOLTÁN a ’60-as évek egyik nyarán je­lent meg Könyvtár, film, film­színész Rózsás tanyán címmel, mivel akkor a megyei könyvtár dolgozójaként jártam a kiste­lepüléseket, és filmeket vetí­tettem, ismeretterjesztő előa­dásokat tartottam - többek között Rózsás tanyán is. Nagy meglepetést okozott egy fiatalember, aki odajött hozzám és így mutatkozott be: „Kozák András vagyok, most érettségiztem a Nyíregy­házi Kossuth Lajos Gimnázi­umban. Színész akarok lenni, a jövő héten megyek a Buda­Egy nagyívű életpálya örömteli állomásai pesti Színművészeti Főiskolá­ra felvételizni. Egy Vörösmar- ty-verset kell elszavalnom, tessék már segíteni, hogy jól mondom e, mert úgy tudom, hogy magyar irdalom szakos tanár tetszik lenni”. Sikeres­nek bizonyultak az instruk­cióim, mert egyből felvették a fiút, sőt, azonnal küldték a filmgyárba, mert éppen a Pes­ti Háztetők című filmet for­gatták, amiben lényeges sze­repet kapott, és többek között a nyíregyházi Pécsi Ildikóval szerepelhetett együtt! Dicsérendő, hogy Kozák András Kossuth- és Jászai Ma­ri-díjas filmművészünk a köz­igazgatásilag Gávavencsellő- höz tartozó Rózsás tanyáról küzdötte fel magát. Ahogyan azt Ady Endre írta: „...mert a világ csodája: Valaki az Értől indul el, S befut a szent nagy Óceánba...” Évekig járta a megyét mint a kultúra köve­te, majd kinevezték a megyei művelődési központ igazgatójává. nyíregyháza. Már gyermekko­rában sem volt kérdés, mi lesz, ha nagy lesz”, hiszen a család­fája hetedíziglen 15 pedagó­gust tart számon. Apja testne­velő tanár volt Nyíregyházán, Petraskó Zoltán is itt született a négy gyermek legkisebbje­ként, most tapossa a 80. évét.- Az elemi iskola befejezése után a jó hírű Kossuth gimná­ziumban érettségiztem, ennek pont hatvan éve! Egerben jár­tam főiskolára, ahol magyar szakos tanári oídevelet szerez­tem - meséli. Csakhogy akkortájt Petras­kó Zoltán életútja sem simára volt kikövezve: hiába vágyott vissza a „szőke” szülővárosba, Egerből Csengersimára helyez­ték, osztatlan iskolába, ahon­nan egy év után Porcsalmára irányították a görögkatolikus elemi iskolába, Ott szolgálati lakást kapott, abban a szobá­ban lakott, ahol az édesapja született, s abban a tanterem­ben tanított, ahol a nagyapja 40 évig oktatta a gyerekeket! Tanítás vagy utazás? A szíve egyre erősebben visz- szahúzta Nyíregyházára, de előbb még Ópályiban kellett helytállnia a katedrán, s mivel Mátészalka a szomszédban volt, bekapcsolódhatott az ot­tani kulturális életbe: a színját­szó csoporttal az Aranyembert tanította be, s azzal járták a környező falvakat. Veres Krisztina Mártának udvarolt, aki a megyei épí­tőipari vállalatnál dolgozott. 1958-ban összeházasodtak. Az adminisztratív szigor az ifjú párt Kótajba irányította, s bár István fiuk 1959. nyarán meg­született, mégsem nyílt meg az út a megyeszékhely felé. 1961- ben érdekes ajánlatot kapott: akkoriban a megyei könyvtá­rak egy-egy művelődési au­tóval a környező kistelepülé­sekre, tanyabokrokba vitték a kölcsönözhető könyveket, folyóiratokat, ismeretterjesztő előadásokat is tartottak. Petraskó Zoltánnak tetszett a felkínált lehetőség, s bár imádta a tanítást, élt az alka­lommal. Hét évig járta a me­gyét mint a kultúra követe, eközben figyeltek fel rá a „me­gyénél”, s kinevezték a Ko­rona épületében lévő megyei művelődési központ igazgató­jává. Itt sem vallott szégyent s Beláttam, hogy lassí­tanom kell az élet­tempómon. PSYR&Sííé ZOLTÁN miután a pesti illetékesek is ér­tékelték sokoldalú tevékeny­ségét, a Nyíregyházán nyíló Benczúr Gyula Bemutatóte­rem vezetője lett. Sok művészbarát vette körül- Akkor már épült az művelő­dési központ, de én elfogad­tam az újabb kihívást. Egy ideig egyszerre voltam a régi művelődési központ igazga­tója, s a bemutatóterem veze­tője. Sőt, teljesítettem a Bes­senyei Tanárképző Főiskola főigazgatójának kérését is: népművelést tanítottam. Legalább 150 kiállítást ren­dezett a Benczúrban, sok művészbarátot ismert meg, s hűséges munkása lett a mű­vészeti alkotások közvetítésé­nek. Számos kitüntetés jelzi sikeres életútját és az „arany” okleveles tanári címet. Csakhogy a szervezete til­takozni kezdett a két végén égő gyertya miatt: súlyos in­farktussal kór­házba került. Felgyógyulása után belátta, hogy lassítania kell a tempón. Nyugdíjba nult, de nult teljesen háttérbe. Fel- kesztőbizottságának, adatot vállal a Nyíregyházi szeres tudósítója a meL Városvédő Egyesületben, tag- városi lapnak, ja a Nyugdíjasok Lapja szer- angyal SA Az évek, évtizedek alatt több mint száz írásom jelent meg a megyei lapban, és ki­váló kapcsolatom alakult ki Kopka János főszerkesztővel, illetve munkatársaival (Sip­kái Barna, Galambos Lajos, Mester Attila, Pál Géza, Ba- raksó Erzsébet, Cservenyák Katalin). A ma is aktív újság­író-szerkesztők közül Dan- kó Mihályt, Száraz Ancsát és a csapat egyik legfiata­labb tagját, Csáki Alexand­rát emelném ki, akik sokat bábáskodtak egy-egy írásom megjelentetése fölött. Dr. Angyal Sándor nyugal­mazott főszerkesztő pár éve rólam írt a A Kelet arcképcsar­noka című portrésorozatban. A fényképes cikk Egy nagyívű életpálya örömteli állomásai címmel jelent meg a megyei napilap 2013. szeptember 29- ei számában, amelyet azóta is nagy becsben tartva őrzök. „Ugye, magáról szól ez az írás?” Hosszú beszélgetés előzte meg a publikálást az életpályámról, terjedelmi okok miatt azonban az elmondottaknak szinte csak a fele jelent meg, de ez is ha­tásos volt, úton-útfélen meg­állítottak az ismerőseim, volt kollégáim, tanítványaim, hogy gratuláljanak. Egyik alkalom­mal egy ismeretlen hajléktalan szólított meg az utcán, reszke­tő kezével kabátja belső zse­bében kotorászva elővett egy összehajtogatott újságlapot. Megmutatta, majd így szólt: „Ugye, magáról szól ez az írás? A fényképről magára ismer­tem, kivágtam és eltettem. Ilyen emberekből kellene mi­nél több ebbe az országba, az Isten áldja meg magát!”. PETRASKÓ ZOLTÁN Kincset kaptam: a Nyírvidék születésemkor megjelent példányát Az évtizedek múlásával nem­régiben elérkezett a 80. szü­letésnapom. Ebből az alka­lomból a fiam és a menyem egy csodálatos rendezvényt szerveztek a Korona Szálló nagytermében, összehívva családunk apraját-nagyját, s megannyi kedves barátot, ro­kont, ismerőst. Jelen volt körünkben Pre- gitzer Fruzsina színművész- nő is, aki szavalatával emelte az ünnepség fényét. Szeretteim azért válasz­tották ezt a helyet, mert eb­ben az épületben működött korábban a Megyei Művelő­dési Központ, a Képcsarnok Benczúr Gyula terme. Ezek annak idején a kultúra, a kép­ző- és iparművészet „felleg­várai” voltak, ebben az épü­letben dolgoztam közel 25 évet mint igazgató, és innen mentem nyugdíjba. „Génius loci”, vagyis a hely szelleme áthatotta a több év­tizedes munkám minden pil­lanatát. A legnagyobb meglepe­tés akkor ért, amikor fiam kérésére a megyei könyvtár igazgatónője elkészítette és átadta nekem díszes ki­adásban megyei lapunk, a Kelet-Magyarország elődje, vagyis a Nyírvidék szabolcsi hírlap 1934. augusztus 8-ai, születésnapomon megjelent számát! Féltve őrzött kincs ez számomra, nem hiszem, hogy bárki más rendelkezne ilyen becses dokumentum­mal. Fejedelmi vacsorában volt részünk, s nem maradt el a halk zenére, lassan „bekú­szó”, emeletes születésnapi torta sem. A legnagyobbak is elismerően szólnak róla nyíregyháza. Kedves hagyo­mány, hogy a Kelet-Magyar­ország szerkesztősége min­den év végén egy valamennyi dolgozóról készített cso­portképpel kíván kellemes ünnepeket az olvasók népes táborának. Minden évben hosszasan nézegetem az ar­cokat, felidézem az újságírók emlékezetes írásait, a fotósok kiváló képeit. Külön öröm számomra, hogy a szerkesz­tőség titkársági koordináto­rát, Papp Menyhértné Tildát mindig ott látom a fotón. A 2014-es ünnepi képen jól lát­ható, ahogy a jobb oldalán ülő kartársnője őszinte, mély tiszteletet sugározva fogja a kezét. Ez egy emberi-szakmai életút jelképe, hű tükörképe. Immár 42 éve, hogy történe­lem szakos főiskolai hallgató­ként egy hónapos, nyári külsős gyakorlatot töltöttem a napi­lapnál. A Zrínyi Ilona úti szer­kesztőség első emeletére érve mindig nyitott ajtó és Tilda kedves, mosolygós arca foga­dott. Ugyanilyen mosolygós, türelmes tekintettel nyújtotta kezét az újságírók cikkei felé. Soha sem beszélt fáradtságról, sok munkáról, legfeljebb gépe­lésre váró írásokról, és mindig, mindenkihez volt egy jó szava. A „nagy” újságírók is cso­dálattal teli tisztelettel be­széltek Tildáról, nem véletle­nül. A kért cikk mindig időre, pontosan annyi szóval, sorral, olyan terjedelemben került ki az írógépéből, ahogyan azt a szerkesztők kérték. Amikor gyakornokként én egy gyu- fásdoboznyi kis írással sün­dörögtem Tilda körül, olyan biztatóan vette át, olyan érté­kes írásként tekintett a sora­imra, mintha a kumráni leve­leket fordítottam volna le. A szabolcsi földvár és Ár­pád-kori templom feltárása ebben az időben élte fény­korát. Németh Péter régész segített egy elemző-összefog­laló újságcikk megírásában. A lap egyik akkori technikai szerkesztője megjelentette az írást. Tilda csendben a kezemre tette a kezét, és ennyit mon­dott: „János, írjon!” E két szó­ban ott volt az újságírás teljes etikai kódexe, az újságírás értéke, fontossága, tisztele­te. Papp Menyhértné Tilda fél évszázados, példás életúttal érdemelte ki, hogy szeressék, becsüljék, hogy fogják a kezét. A kezet, amely sokunknak, oly j sokat ad(ott). LUCZA JÁNOS Papp Menyhértné Tilda nemcsak a szerkesztőségi csoportképen, hanem kollégái szívében is a középpontban foglal helyet fotó: sipeki Péter A Kelet sok helyen évtizedek óta családtag illusztráció: km Keletes sztorik kerestettek NYÍREGYHÁZA. Nagyszerű írá­sokkal örvendeztették meg szerkesztőségünket, illetve lapunkon keresztül valameny- nyi olvasónkat mindazok, akik felhívásunkra megírták a fennállásának 70. évét ünnep­lő megyei napilappal, a Ke­let-Magyarországgal kapcsola­tos emlékeiket, élményeiket. Valamennyi hűséges olva­sónknak köszönjük a képeket, sorokat, amelyeket csokorba gyűjtve most lapunk hasábja­in is megosztunk. KM Á beszéd elhangzott, az interjú elkészült, az újságcikk megjelent. NYÍREGYHÁZA. - 1975 és 1985 között fiatal értelmiségiként választottak országgyűlési képviselőnek. 1980 és 1985 között az Országgyűlés jegy­zője is voltam - eleveníti fel emlékeit a nagykállói Ke­lemenné Balogh Katalin a Kelet-Magyarország 70 éves születésnapja kapcsán.- A beszédem elmondásá­ra készültem aznap, tele iz­galommal, alig húszévesen. Riselt blúz, bársonyszoknya, kezemben pedig a hozzá­szólás a közoktatás aktuális helyzetéhez. Még nyomtatás után, a Kelet-Magyarország 1978. október 29-ei számának 3. oldalán lévő fényképen is remegtek a lábaim!- „Természetesen” megbot­lottam a Parlament lépcsőinél. A pulpituson állva Szerencsére sikerült elkapnom a korlátot, így nagyobb baj nem történt. Odajött hozzám a díszőrség vezetője, és mondta, hogy üljek le egy kicsit. „Nem lehet, sietek, Marik Sándor új­ságíró vár” - válaszoltam.- Akkoriban ő írta a par­lamenti tudósításokat. A FOTÓ: ELEK EMIL beszédem elhangzott, az in­terjú elkészült, a cikk meg­jelent. Ma már történelem. A földim, Elek Emil készí­tett egy fotót rólam, mint jegyzőről, a Parlament pul­pitusán - mesélte hűséges olvasónk, Kelemenné Balogh Katalin. KM Beszédes parlamenti írás Ma is emlékszem arra a napra, amikor első írását beküldte a szer­kesztőségbe. nyíregyháza. Örömmel olvas­tam a közelmúltban kedvenc napilapom 70. évfordulójáról. Hihetetlen, hogy rohannak az évek, évtizedek! Már akkori­ban, amikor még a Zrínyi Ilona utcában volt a szerkesztőség, gyakran felkerestem a férjem­mel Bodnár Istvánt, Nagy Ist­ván Attilát, Tóth Kornéliát és Kállai Jánost. Egy idő után már nagyon jó, személyes, baráti kapcsolat fűzött bennünket ezekhez az írókhoz, költők­höz, újságírókhoz. Emlékszem, az akkori szer­kesztőségi szobák kicsik és zártak voltak, ma már kelle­mes, szellős, világos, „vendég­marasztaló” helyen dolgoznak és fogadják az előfizetőket a Kelet-Magyarország munka­társai a Dózsa György utca 4-6. szám alatt. Szeretjük a lapot, szinte csa­ládtagnak tekintjük. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor az első kis írásomat beküldtem a szerkesztőségbe. Egyik ked­ves tanítványomról írtam. Emlékezetes a Tóth Kor­néliával való találkozásom is. Egyik nap egy törékeny, ala­csony, kedves, fiatal nő csen­getett be hozzánk. Elmondta, hogy ő Tóth Kornélia, a Ke­let-Magyarország újságírója, és az írásommal kapcsolatban szeretne velem elbeszélgetni. Amikor meglátta a kedves, mosolygós kis unokámat, aki­vel akkoriban „nagymama gyeden” voltam, elcsodál­kozott, és így kiáltott fel: „A téma az utcán hever, tudom már, miről fog szólni az inter­jú!”. így lettem a Kelet „család­tagja”. Büszkén olvastam a meg­jelent írást, ma is kedves emlékeim között őrzöm. Hálás vagyok a szerkesz­tőségnek, amiért ma is rendszeresen publikálják a soraimat. A férjemmel együtt gazdag alkotó éve­ket és jó egészséget kívánok a szerkesztőség minden dolgo­zójának! HORVÁTH JÓZSEFNÉ, NY. PEDAGÓ­GUS, NYÍREGYHÁZA Horváth Józsefné FOTÓ: KM Családtagként tekintünk a Keletre I a 1 ra i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents