Kelet-Magyarország, 2015. január (72. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-12 / 9. szám
2015. JANUÁR 12., HÉTFŐ KELET KoRas Bálint: Újévre Itt az újév, és most kezdheted elölről: tiszta lappal, ha már minden felőrölt. Előre bátran, könnyed ne lássam, tudod: én ezt vártam, jó előre láttam! Hogy képes leszel talpra állni, Az igazadért mind' kiállni, boldogulni félholtan is (boldogulni boldogan is) ebben a rohanó világban! Szeretné, ha elolvasnák az írásait mások is? NYÍREGYHÁZA. Ha igen, küldje el verseit, rövid novelláit (max. 3000 karakterben) az alexandra.csaki@kelet.hu e-mail címre. km Pagonyi Szabó János: Pengetem szívem hullait Kedvesem! Csak pengetem szívem húrjait Neked: minduntalan. Vágyom a szoros ölelésed: feszes márvány-bőröd illatát, érintését, játékos nyelved ízét, forrasztó erején át. Lángoló vágyad érkezik hozzám! Szemedben zsarát fénye izzik, és lecsapsz vaduló szél gyanánt: korbácsolod szívemnek vizét... S agyamba hatolva zúdítod felajzott vágyaid tengerét! Veled együtt merülök alá. Oly csodák közepette úszunk és boldogságban járjuk táncunk. Partot érve hiszem csak: végre! Nem álmodtam tengernyi álmot, benned látom a nagyvilágot!? Ahogy sellőként úszol felém, bájaid szemem tükrében ég: mint vakító homok perzseli, s vergődő szívemet hergeli. A lángja kedvesen hívja fel, újabb vizeket hódítani el. Bódító úszás, lebegés jön, kérész hogy' repül Anyja fölött! Oly kevés ideig repülhet, de egyazon mód üdvözülhet, s éltető Tisza vizébe fúl! Búcsú e megejtő világtól... S egyszerre talán, mint rügyek a fán, úgy, egymás mellé kerülhetünk?! Tavaszi lagzit ígér Atyánk, testünk, lelkünk is összeadván őszig boldog párként lebegünk. Mígnem sok száradt levél hull, a fa alá körbe-koszorúba. S utolsókként lebegve-kúszva, összefonódva feküdhetünk ezer színű ravatalunkra. Jéghártya a csurranó tejen „Lehorgasztott fővel sietünk, ne lássuk a szembejövőt” ILLUSZTRÁCIÓ: THINKSTOCK „A mosoly is fázik, lefagyott az emberek arcáról. Nem hiányolják...” tollpróba, Egyre hidegebb. Fázunk. A minap megfagyott egy fiatalember. A lakásában, az ágyában, otthon. Ivott. Hazament, nem csukta be az ablakot, úgy feküdt le. Ha becsukta volna, úgyis lehűlt volna. A lakásban épp olyan hideg volt, mint kint. Ismert mesterember volt. A temetésén néhányan lézengtek: az udvaron, a koporsó körül. A temetőbe alig páran kísérték ki. Mert hideg volt - aznap. Aznap is. De azelőtt is. Egyre fagyosabbá lesz köröttünk minden. Dideregnek a fűtőtestek, a radiátorok bordái. A kályhák csempéinek érintése dermeszti az ujjakat. A kelő nap is kisebb lett. Fázik. Összehúzza magát. Spórolja melegét. Zsenge sugarai árván ácsorognak a város utcáin. Alig találkoznak valakivel. Azok is sietnek, rohannák. Nem mosolyognak felé, rá, egymásra. A mosoly is fázik, lefagyott az emberek arcáról. Nem hiányolják, nem igénylik. Nem várja el, nem kell a szomszédnak, a volt barátnak, ismerősnek. A kollégának, a tanítónak, a főnöknek, a boltosnak, a volt osztálytársnak. Gyakoroljuk a hétrét-alakzatot. Lehorgasztott fővel sietünk, ne lássuk a szembejövőt. Szempilláink ölelkeznek, óvjuk szemeinket. Azok is fáznak. Nem állít meg egy „hogy- vagyra” senki. Nem bánjuk, így jó. Ha meg kellene állni - még jobban fáznánk. Tudja, érzi a szembejövő is. Próbálkozást sem tesz. Mi se. Nem kell kezet fogni. Már régen nem szorítunk kezet. Csak fogunk, fogtunk. Megérintettük egymás tenyerét. Most már így sem. Mert le kellene húzni a kesztyűt. Az ujjak olyanok lettek, mint a jégcsapok. Az anya se fogja gyermeke kezét. Az iskolai füzetekben kevesebb a betű, a szavak, a mondatok. Formátlanok, már-már olvashatatlanok. Fázik a tinta a toliakban, a kéz, mely vezeti. Az órák is összezsugorodtak. Fáznak. Libabőrös a beteg, az orvos, a sziké. Jéghártya van az emlőkből csurranó tejen. Roppan a kenyér morzsája. A források vize dideregve fordul vissza, befelé. Az ajkak hátat fordítanak a gondolatoknak. Rövi- debb, halkabb lett a Miatyánk. Csendes, néma a telefon, belefagyott az üzenet. Jégvirágosak az ablakok. Nem nézünk ki, ne lássanak be. Nem várunk vendéget, nem járunk vendégségbe. Ne kelljen ajtót nyitni. A koldulót ajtón keresztül űzzük el. Ne jöjjön be még több hideg. Nem csóko- lózunk, az ajkak szederjesek. Az erekben sóhajtáskor rian a vörös folyadék. Didereg a szív, ritkábban dobban. Egyre késik a postás, majd elmarad. Kétszer már nem is csenget. Fáznak a hírek, összezsugorodnak, nem járnak messzire. Nem is várjuk azokat, ne kelljen válaszolni. Megrövidültek fekhelyeink, ágyaink. Összegombo- lyodva reszketünk. Nem nyújtózkodunk. Hibernálód- tak a petesejtek, fészkeikben dideregnek. Nem az új évet várjuk/vártuk. Valami újat a következőben. Ki hideget ad, subát is ad - gondoljuk, reméljük. Nem fog adni. Nincs neki. Ő is fázik, egyre hidegebb van. DR.SZÖLLŐSY TIBOR Kávésbögre a konyhapulton „Ma nem bírom az emberek közelségét, legszívesebben senkivel sem beszélnék...” TOLLPRÓBA. Tegnap még sírtam is. Pedig nem szoktam. Én kemény csaj vagyok. Ezt várják tőlem. De titokban, az autómban zokogtam. Sikerült olyan sokat szomorkodnom, hogy még ma is álmos vagyok tőle. Most is ehervált mindenem. Szemem leragad, és az agyam egy új, egy másfajta álomba akar ringatni. Majd ez is elmúlik, ahogy minden. Csak most hidegebb van, mint tegnap, ma nem úgy állt a függöny az ablakon, mint máskor... A kávésbögrém is elmosat- lan maradt a konyhapulton reggel. Olyan erőtlenül nyitottam és zártam a bejárati ajtót, mintha az influenza bujkálna bennem, pedig csak a szomorúság volt. Valaki ellopta a jó időt. Persze novemberben mit is várhatnánk, ha nem azt, hogy ellopódik a jó idő,. De én személyes tragédiának éltem meg ma reggel a napsütés hiányát. A 47-es villamos lámpái is olyan búbánatosan néztek rám a megállóban, hogy nem tudtam eldönteni, kettőnk közül melyik is a kedvetlenebb. Felvonszoltam magam a kocsiba, és lehuppantam az első üres ülésre. Mindig harminc perccel hamarabb indulok, mint kellene, mert nem szeretem a tömeget. Nem szeretem, ha össze kell simulni valaki idegennel a végállomásig. Húszpercnyi idegen érintése, és minden erőm oda. Marad a korábban indulás. De ma még az sem tudott megvigasztalni, hogy szinte üres a villamos. Fájt minden. A köd, a szürkeség, a pára, a hideg. A hiány fájt a legjobban. Az, hogy nem süt a nap, hogy nincs meleg, hanem valami sunyi módon beslisszant az ajtómon a hidegség. Észre sem vettem mikor történt, pedig a rosszindulatszínű kabátjáról könnyű felismerni. Meg a leheletéről. Sár szaga van. Néha még kis fehér rongytáskát is akaszt a vállára, csakhogy még több napfényt lophasson el. És én nem vettem észre... Most meg itt vacogok, és tördelem a hideg kezem, és elfáradok. Minden újrakezdett órában újra fáradok. Ma nem bírom az emberek közelségét, legszívesebben senkivel nem beszélnék, így hát nem is teszem. Vonszolom magam az utcán, a folyosón. A kávésbögrén jár az eszem. Hogy otthagytam a pulton. Végigcsorgott a szélén a kávé, és kávékarika nyomot fog hagyni a szekrényen. El kellett volna mosogatnom. Délutánra sokkal nehezebb lesz tisztára mosnom a bögrét... VASKÓ ILONA GuMÁdámiAzÉj Ereszkedik lassan mezőre és házra, Fekete vásznat húz az egész világra. Sötétet hoz, csontot és húst átjárja, Fogát mélyeszti a Nappalnak hátába. Eltakarja szemünktől a virágok színét, Félelemben tartja gyermekeink szívét! Elfedi a várost, bújtatja a fákat, Más szépségeket viszont „engedni láttat’’... Csillagoknak fénye áthatol palástján, Közöttük a Hold, mint magányos királylány. Táncot járnak ők a fekete parketten, így hoznak ragyogást szívekben, lelkekben... Hangokat az Éjjel erősíti szépen, Kutyák vonyítását hallom a sötétben. Ciripel a tücsök, békák koncerteznek, Ezt adja a Sötét Király ajándékba Nektek. Telnek az órák és Ő lassan fárad, Csomagol, s teret ad a világosságnak. De mielőtt még vánszorogva kelne a Nap, Búcsúzóul Ő a Világnak még egy csókot ad. Ez a csók fenséges, de egyben borzongató, Visszatérnek a színék, de még mindegyik fakó! Nappalnak a helyét átadja az Éj, S míg világos van, Ő nyugovóra tér... Ha sár nincs, a lekvár is jó Szegény ember vízzel főz-főleg akkor, ha fagyos a föld. tollpróba. Télre maradt nálunk a kormolás, és ebben a hidegben nem halaszthattuk tovább a kályha, és a kémény kitisztíttatását. Mivel a kályhás csak sokára ígérte magát, nem várhattunk rá, így az egyik barátunkkal nekiláttunk kormolni. A kormolójá- rat visszahelyezése a cserépkályhába és a fal résébe saras tapasztást igényelne. Igen ám, de akárhogy kaparjuk a fagyos földet, alig lehet egy kis sarat gyúrni ebben a zimankóban. Azért mi itt Szatmárban nem esünk kétségbe. Ahogy szüléinktől, nagyszüleinktől láttuk, feláldozunk némi szilvalekvárt, belekeverjük a sárba és befejezzük a tapasztást. így aztán duruzsol a jó öreg cserépkályha. A kormolójáratnál megpirul egy kissé a lekvár, nekünk pedig a jó melegben felidézi a napsütést, a lekvárfőzés illatát. CZIFRÁNÉ BALOGH ÁGNES Duruzsolhat az öreg kályha ILLUSZTRÁCIÓ: ÉKN Egy kupica pálinka, hogy jobban csússzon a vasárnapi ebéd „Ahogy papó megérkezik és leül a kisszékre, már veszi is ki a hokedlit az asztal alól és teszi az öreg elé.” TOLLPRÓBA. Reggel van. A konyhából a Kossuth rádió hallatszik. Nagyapám a kis- széken ül, előtte egy hokedli. Dohányt vág, szájában füstöl a tekert cigaretta. Néha köp egyet, nem nyálasat, csak a dohányt, ami a szájába került a füstszűrő nélküliből. Körülötte némi hamu, próbál beletalálni a hamuzóba, de hanyagul, érdektelenül. Nagyanyám a tűzhely mellett áll, fakanállal a kezében. Korán keltek, hajnali háromkor, megetették a disznókat, majd csirkevágás következett. Most fő a húsleves meg a töltött káposzta, vasárnap mindig ez a menü. Egyszer csak nagyapám feláll, visszateszi a hokedlit a konyhaasztal alá, kapcát teker a lábára, húzza fel gumicsizmáját. Nagyanyám ezt látva hangosan odaszól neki:- Hova mégy mán? Nem vót elég a reggeli pájinka? - veszekedik rá. Káromkodik mellé egy cifrát, de az öreg nem foglalkozik vele, megszokta már. Mama nem nyugszik. Attól, hogy papó hallgat, még mérgesebb lesz.- Hányszor iszol te egy nap? - s újra káromkodik egy még cifrábbat. - Enni meg majd nem fogsz! Az öreg felteszi a fejére a muskátlis kalapját, hüvelykés mutatóujja közé veszi a kissé ellaposodott cigarettát, majd ennyit mond: - Haggyá’ mán békén! Főzzél! Ebéd előtt kell egy feles, mer úgy jobban esik az étel. Lassan kisétál az udvarra, krákog és köp egyet. A meggyfa alatt a hűvösben áll a biciklije. A szárítókötélről levesz egy műanyagcsipeszt és megfogja vele a nadrágszárát, ne legyen olajos a lánctól. Kitolja az utcára, rágyújt még egy cigire, felszáll a biciklire és kihúzza magát. így hajt el a kocsmáig szépen, komótosan. Csak pár perc, mert nincs messze az italozó. Sose áll le beszélgetni, talán nem is mer, mert tudja, ha sokáig marad, a mama megint leszidja. Kikéri a felesét, lehúzza, és már indul is haza. Nagyanyám már várja. Ahogy papó megérkezik és leül a kisszékre, már veszi is ki a hokedlit az asztal alól és teszi az öreg elé. Nagyapám tudja, itt most enni kell, mert megint mérges lesz az öregasszony. Mama kiszedi neki a húslevest, jól telerakja hússal, és egy csípős paprikát rak mellé. Persze nagyapámnak nem tetszik, és így szól: - Kinek szedtél ennyit? Erre nagyanyám: - Kinek? A szomszédnak! Egyed megfele, na! Enni kell! Szegény öreg megeszi, ha kell, ha nem. Nem vitatkozik, úgyis mindig a mamának van igaza. Olyan jó nagydarab asszony, több mint száz kiló, nagyapám meg kis ember, könnyen meg lehet félemlíteni. Megeszi a levest, de a főtt húsból csak hagy egy kicsit. Mama nem szól, hiszen nem megy kárba, mert ő majd megeszi a maradékot. Következik a töltött káposzta. Olyan öklömnyi nagyságú- akat töltött a csirke mellehú- sából. Kiszed papónak ötöt, odarakja elé két szelet kenyérrel. Nagyapám már rágja a szája szélét, olyan ideges: - Minek tettél ide ennyit? Vidd ki a kutyának! Nagyanyám felemeli a fakanalat, azzal integet az öreg felé: - Egyed! Ha a pájinkát meg bírod inni, enni is kell! - azzal a fordulattal belép a szobába, s amíg nagyapám nem látja, kivesz a szekrény aljából egy eldugott pálinkás üveget és meghúzza. KATÓ MARIANNA „Kikéri a felesét, lehúzza, és már indul is haza” illusztráció: internet A 11 tosiít ■ >**m LL. I t * _ 2 : o* rí ts . X mm IPilllffpii Vr VH
