Kelet-Magyarország, 2015. január (72. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-02 / 1. szám
2015. JANUÁR 2., PÉNTEK KELET Menekülő, hatalmas, összefonódó vízcseppek TOLLPRÓBA. Egy vízcsepp. Óriási szerepe van, mégis, ezt nem vesszük észre. Egy vízcsepp is képes egy óriási dologra, s mennyire elhanyagoljuk! Sosem emlegetjük, mint vízcsepp, de nélküle... nem sok minden lehetséges. A tenger is vízcseppekből áll, ahogy a tavak és a folyók is. A jég és a hó sem más, csak éppen meg van fagyva. A vízcsepp lehet izzadság, vagy éppen könnycsepp is. Ha valaki sír, kis vízcseppek menekülnek a szeméből, s hullnak a földre. Örömet is jelenthet, de szomorúságot is. A vízcsepp azonban még többre képes, ha nincs egyedül, ezért fonódik össze társaival, s megalkotják a világ egyik legcsodásabb láncát, melyet néha könnyen szét lehet szakítani. Egy vízcsepp sok mindenre képes, de szüksége van a többi cseppre is, hogy tettei hatalmasak legyenek. Nincs másképp ez az embereknél sem. Mindenhova kell egy csapat, s a tagjai, a vízcseppek együtt képesek igazán hatalmas dolgokra. Kü- lön-külön szerepük majdnem jelentéktelen, de ha együtt vannak, létrehozzák a láncot, az összetartás láncát, mellyel földrengető erőre tesznek szert. De a lánc nem elég erős, ha a tagjai nem ragaszkodnak egymáshoz. Nincsen csapat, ha nincsenek vízcseppek, és a vízcsepp egyedül üres, s nincs ereje teljében. Szüksége van a társaira, ahogy a társainak is szüksége van rá. Ha egy is hiányzik, a lánca elszakad. A vízcsepp talán egyedül sokat nem ér, s nem tud nagy csodákat tenni, de egy dolog, amihez elengedhetetlen, ami az egyik legfontosabb dolog az életben, az nem más, mint az egység, a csapat, a közösség, a család. Kiss ádám Izzadság, könny, a világ óceánjai, tengerei - mind egy-egy vízcseppből születnek „Emlékszem, mintha valaha kecses kis léptekkel ingadozó kötélen táncoltam volna...” illusztrációk: thinkstock Szilánkok a szemben „A kabát talán tudja, tudja, ki hordta, de ugyan, hol van már az a kabát...” tollpróba. Múltat képzelek magamnak. Megteremtem azt, ami sosem volt, mert mindenkinek kell, hogy legyen valami, amiből kinőtte magát. Ma azt játszom, hogy valaha angyal voltam, aki felhők fodraival táncolt, ám aztán a vágy, hogy érezzen, letépte a szárnyakat. Nem is. Inkább azt mondom, én bohócnak születtem. Festett mosollyal és festett arccal, hogy az igazit sose lássa senki. Bár emlékszem, mintha valaha kecses kis léptekkel ingadozó kötélen táncoltam volna. Lezuhantam vajon és összetörtem? Nem, nem, tudom már! Hiszen valaha napsugár voltam, aki megirigyelte az ember szemének ragyogását. Elmélázva állok a tükör előtt. Még nem léphetek ki az ajtón, még nem tudom, ki vagyok ma. Olyan nehéz eldönteni! A szemembe nézek. Lapul ott valami. Közelebb hajolok, hogy lássam, de aztán riadtan hátrahőkölök. Szilánkok bújnak elő a sötétségből, éles, fájó szilánkok. Egy párna csücske könnyekkel. Egy széttaposott, sáros cipő - talán pocsolyába merült? Mintha ugrottam volna valamikor a szikrázó víztükörbe, mintha napfényes utcán jártam volna táncot, nevetve azon, hogy élek. Kigúnyoltam a halált. Régen talán megtehettem. Egy zöld kabát - rongyosra hordott. A kabát talán tudja, tudja, ki hordta, de ugyan, hol van már az a kabát és hol vagyok belőle én? Egy könyvbe rejtett pipacs - össze akartam préselni a múltat, de megfakultak a színek. Szilánkok. Széttört, szétzúzott múlt-darabkák. Elfordítom a fejem, de a szilánkok belém vágnak, belém szúrnak, megbosszulva önnön halálukat. Hiszen én voltam, aki megteremtettem őket, én voltam, aki hagytam, hogy zuhanjanak a képek, a múlt képei, én löktem, taszítottam őket, mert akartam, hogy lényem legmélyére hullva éles csattanással darabokra törjenek. Újra és újra visszalököm őket, csak azért, hogy darabjaikból új, más emléket teremtsek. Hogy ki voltam valaha, az első zuhanás, a szilánkok, a megteremtett ezernyi múlt előtt, már nem tudom. Minden nap újrateremtem és megölöm magamat. Múltat képzelek, mert tudni akarom, ki vagyok. Hogy vagyok... TOMKU KINGA Sepsi Sándor Eljött a tél Ködfátyolba bújt, a hófedte téli reggel, most hófehér minden, az éjszaka hó esett. A faág is reszket, mert hirtelen, az őszből tél lett. Tegnap még sütött a nap, és gyönge szellő fújdogált, s most mindent hó takar. Eljött a csípős hideg, az ősz odébb állt, s az ember csak meleget akar. Mintha meghalt volna a természet, olyan most a táj, oly üres, és lehangoló. De közelednek az ünnepek, mindenki a karácsonyra vár, s a télben ez a jó! Demeter Sándor Karácsony Most a legszebb a fenyő zöldje, ezüst talpban, félszegen várja, lesz-e ma estére belőle karácsony ékes, büszke fája. Cukor, angyalhaj, színes lámpák, kristálygömbök ékítik a fát, kinn a csillagok muzsikálják karácsony éje legszebb dalát. S indul a messzi „homályból”, mit hiába kutat tudomány, mindenkit megérint, elvarázsol a meleg szeretetadomány. Megkapja mindaz, aki kéri, az is, ki hit nélkül ténfereg, s tagadásban nem reméli; neki is jut égi szeretet. Csilingelve, millió ajkon zengve szól az éjféli ének, ünnep van a hívő világon, a lélekgyertyák mind fehérek. Karácsony... várunk, hogy megszüless, hozd el nekünk ismét a csodát, szándékát tiszta szeretetnek, örök ismétlődésben megújhodást. 0 Ön is küldhet verseket, rövid novellákat az alexandra.csaki@ketet. hu email címre. Rózsaszín vákuum-mámorban Most kiderül, mit gondolnak az üveg alján lapuló buborékok. tollpróba. A pezsgős palack nyakában a dugó kicsit nyi- szorgott, majd a nedű a poharakba ömlött. A pohár alján a buborékok életre keltek.- Hurrá, kiszabadultunk a fogságunkból! - kiáltották, majd kicsit bugyogva elindultak a nagybetűs élet felé. A gravitációval nem törődve felfelé igyekeztek.- Isteni ez az érzés! Gyere, haver, ne totojázz! Mozdulj már! Miénk a világ! Futás! Észveszejtő ez a gyorsulás. Nézd azt a kicsit, milyen gyenge! Ne pöffeszkedj, még bajba juthatsz!- Ugyan már!- Kapaszkodjunk össze, úgy talán gyorsabb!- Nézd már, érzem a szabadság bukéját!- Jó, jó, csak óvatosan, meg ne ártson ez a mámor, barátom!- Olyan szupi ez az utazás, semmihez sem hasonlítható. Én leszek az első! A buborékok elérték a célt, vettek egy mély levegőt, hallottak még egy „BÚÉK!”-ot, és a rózsaszín mámorban elpukkantak. A poharak összekoccantak, csilingeltek egy kicsit, majd az elcsendesült tartalmukat behörpintette egy vákuum, ahonnan nem tudtak szabadulni többé. Egészségedre! VEZSÉNÉGERZON ILONA ■ Egycsattanós szilveszter Az év utolsó napján adtuk át Csattanó pályázatunk győzteseinek a szilveszteri bulik egyik alapkellékét, a nyereménypezsgőket. A győztesnek, a leveleki Simon Istvánnénak (jobbra) és a harmadik helyezettnek, a pátrohai Botrágyi Máriának szerkesztőségünkben köszöntük meg az elküldött vidám történeteket. FOTÓ: PUSZTAI SÁNDOR Nyomtatott KELET Eszpresszó előfizetése mellé a 300 Ft - 3 percre digitális kiadás csak 300Ft Csokoládé 300 Ft-5 percre Kelet Digitális kiadás 300 Ft-1 hónapra www.kelet.hu/kombi KELET Választási .utózöngé Guti Ádám: Édesanyámnak Életem bölcsője, drága édesanyám! Hálával fordítom most Feléd az orcám! Megköszönni mindent, amit kaptam, nem tudok, Csak e pár sor, mit neked adhatok. Mielőtt születtem, szíved alatt hordtát, Kicsiny csecsemőként karodban ringattál! Meséltél, daloltál, míg el nem aludtam, Ügyeltél rám folyton, hogy meglegyen nyugalmam! Amikor már jártam, ujjaddal vezettél, Köszönöm, hogy mindig a jó felé tereltél! Mikor megszólaltam, s azt mondtam, hogy „anya”, E szavam volt neked a legnagyobb csoda! Később, iskolásként megtanultam írni, Nevednek betűit, hogy papírra tudjam vetni. Gyakoroltuk együtt a fecskevonalat, Közben kezeidre szedted a fonalat. Kötöttél énnékem sapkát és sálat, Téli hidegben, hogy meg ne fázzak. S ha mégis elkapott vírusa náthának, Mézes teát főztél, hogy hamar talpra álljak. Fiatal felnőttként megismertem a szerelmet, De a te érzéseid engem akkor sem feledtek. Pedig én akkor egy másik nőt szerettem, De te akkor is ott voltál, mikor elvesztettem... Sikereim látva büszke volt rám szíved, Kudarcomkor is azt mondtad, ez a gyerek tied! Mindig vállaltál és mindig támogattál, Életemben mindig jó anyám voltál! Különleges helyed van az én szívemben, Nem adom azt másnak egyszer sem, sohasem! Te sem adtad enyémet, tudom, enyém örökre, Szereteted nem osztottad sohasem körökre. Öregszem én is, s már sokat másképp látok, De tégedet nem, nem, az édesanyá- mot! Nem lettem távolabb, csupán csak felnőttem, Utamon nekem is sajnos, hogy kell mennem. De életednek lángja egyszer, ha majd kihuny, Szomorú leszek, mert fájni fog az nagyon! De ha a mennyekben találkozom véled, Ölembe felveszlek, s én viszlek majd téged...
