Kelet Magyarország, 2014. december (71. évfolyam, 279-303. szám)
2014-12-22 / 297. szám
2014. DECEMBER 22., HÉTFŐ Szálkai Pali bácsi kezében az Inczédi György Életmű-díj, előtte a kézilabdázóktól kapott serleg, a trombita, és egy, a játékosok által aláírt focilabda FOTÓ: RACSKÓ TIBORT Interjú: Szálka! Pál Inczédi György Életmű-díjas nyugalmazott buszvezetővel, aktív Szparí-szurkolőva! A buszon senderedes, Beszélgető- partner Mán \ László NYÍREGYHÁZA, Az idei nyár emlékezetes marad a nyíregyházi Szálkai Pál számára. Két okból feltétlenül. Egyfelől augusztusban, Inczédy György Életmű-díjat vehetett át a Kossuth téren, másrészt július végén a Szpari ismét élvonalbeli bajnokit játszhatott a stadionban. Ki is ez a Szálkai Pál? „Kapaszkodjanak kedveské- im, senderedünk. Rohamra!” No, ezekből az egykoron sokat buszozó nyíregyháziaknak és környékbelieknek, valamint a sportot kedvelő megyebelieknek beugorhat. Hát ő Pali bácsi! Igen, ő az. Sóstói lakásban beszélgettünk e számára két fontos témáról. Pali bácsi! Amolyan bemelegítésként meséljen már arról, miként került a volán mögé? SZÁLKA! PÁL: Ez bizony hosz- szú történet lesz. Nem volt könnyű gyerekkorom, hamar munka után kellett néznem. Elsőként vájár tanuló voltam, de én kárpitos szerettem volna lenni. Aztán úgy hozta a sors, hogy kádártanuló lettem a nyíregyházi Czire Imrénél, és 57-ben kezdtem el inaskodni, majd dolgozni az akkori konzervgyárban. Később a sofőrködés érdekelt, meg is szereztem a hivatásos jogsit. Dolgoztam több helyen, így a gumigyárban, az Erdőgazdaságnál, a Tefunál. Kezdtem egy ma már aprónak számító Gazzal, majd jött egy Zil. Teherautóval jártam, amikor Szováti Feri megkérdezte, hogy nincs-e kedvem buszozni. Hogyne lett volna, így kerültem végül buszra és 23 évet húztam le leginkább a 12-es, a 8-as, 5-ös és 7-es járatokon. No meg időnként másokon is. Akik akkortájt az említett járatokon utaztak, időnként városnéző túrán érezhették magukat, hiszen sokat beszélt a mikrofonba. Gyakorta nem csak a kanyarodástól, a nevetéstől is dőltek az emberek. És jött a klasszikus: Kapaszkodjanak ked- veskéim, senderedünk! Ezeket aligha muszájból mondta. SZÁLKA! PÁL: Nem és nem is azért beszéltem, mert ezért pótlékot kaptam. Kedvelem az embereket, a kötelező csak annyi volt, hogy be kellett mondái a következő megállót. Szeretek beszélni és amikor láttam, hogy egy-egy vicces beszólás az utasok zömét jókedvre derítette, nyomtam a szöveget. Kanyarodjunk a stadion, ahogyan azt akkortájt becézve mondták, a stadka felé. Előfordult, hogy néhányszor perceket állt a 8-as, vagy az akkor a Stadion utcán is járó 12-es a salakos pálya mellett, mert a Szpari edzőmeccset játszott. SZÁLKA! PÁL: Volt bizony ilyen. Tudtam, hogy edzőmeccs, vagy éppen csak tréning van. Megálltam, beszóltam a mikrofonba, hogy egy kis türelmet kérek, remélem nem sietős senkinek. Néztem egy kicsit a focit, aztán folytattam az utam. Akkor még nem volt ilyen rohanós a világ, a végén a menetidőt is hoztam. így utólag is remélem, hogy emiatt senki sem késett le akkor semmit. És jöhet a foci. Hol kapott rá kedvet, mit sportolt Pali bácsi? SZÁLKA) PÁL: Sportolni nem sportoltam fiam, nem volt arra érkezésem, alkalmam. Már említettem, hogy vájártanuló is voltam, mégpedig Perecesen. Az oktatónk testvére a diósgyőri csapatnál edzőskö- dött és egyszer szólt nekünk: No, inasok délután meccsre megyünk! Jött egy fapados busz és bevitt minket Miskolcra. Már nem emlékszem, hogy a Diósgyőr kivel játszott, de a meccshangulat úgy megfogott, hogy ezután ha tehettem, mentem a meccsekre. Tizenöt esztendős voltam, akkor kezdődött a nagy szerelem. Az első nyíregyházi találkozót a kórház mögötti, a későbbi salakmotorospályán láttam, olyan tizennyolc évesen. ’’Szeretőből” volt és van bőven, hiszen a kézilabda, a röplabda is megfoghatta Pali bácsit. Emlékszem, a hatvanas években éppen maga miatt vezettek ki a stadion süllyesztett pályájáról egy röpimeccsről. A bűnöm csak annyi volt, hogy Pali bácsi mellett ültem, ön pedig szidta a bírókat. SZÁLKA) PÁL: Hát az bizony előfordulhatott. Azoknak a salakos meccseknek remek hangulata volt. Akkor úgy nézett ki egy szombatom, hogy előbb röpi, aztán kézi, majd zárásként foci. Remek röpicsapa- tunk volt, elég ha csak Máthé Dezsőt, vagy a két Szamócát (Oláhék, a szerk) említem. A salakos pálya után beköltözött a csapat a stadion teniszcsarnokába. Na ott voltak aztán igazán remek hangulatú mécsesek! Gyakorta volt telt ház, alig fértünk be, az ablakokat meg ki kellett nyitni, olyan hamar bemelegedett a levegő. Drotár, Varga, Prékopa, Dorogi... és még sorolhatnám a srácokat. Meg a két légiós, Kapera és Mikunda, akik olyanokat ütöttek, hogy gödör lett a labda alatt! Majd átköltöztek a bujtosi csarnokba, és ki ne emlékezne arra, amikor 1998-ban a Kaposvár ellen majdnem telt ház előtt bajnoki címet nyertek Veres Petiék. Aztán megszűnt a férficsapat. Nagy kár! Jöhet egy kisebb labda. A hírek szerint Pali bácsi is dolgozott a meccsen: rohamra! a stadion kézilabdapályájának építésén. A salakon majd a betonos nagy derbiket láthattak. szálkai PÁL: így igaz, dolgoztam és ott is jó meccseket játszottak a lányok és a fiúk egyaránt. Nekem is sok kedvencem volt, elég ha csak Tálas Marikára, Rácz Mariannra, a fiúknál Szabó Józsira, Cse- lószki Lacira, vagy Tálas Mikire gondolok. Mennyi pazar meccset láthattunk. Azoknak a hangulatát nehéz lenne már elphozni, azok a sportolók szívből játszottak és ez nem csak a kézilabdázókra értem. Még valamit a kézilabdáról. Tavalyelőtt Marton Kornél meghívott a bujtosi csarnokba az öregfiúk tornájára, ahol a mieink a debreceniekkel és az ózdiakkal játszottak. Nem kis meglepetésemre egy serleget adott át, ami nagyon jól esett. A meccsek után fehér asztal mellett beszélgettünk, majd amikor Rozsnyai Gyuri elénekelte kedvenc nótámat, az akácos utat, akkor bizony még a könnyem is kicsordult a meghatottságtól... És akkor a fő csapásirány, a Szpari. Melyik csapat a legkedvesebb, melyik meccsre emlékezik szívesen vissza Pali bácsi? SZÁLKAI PÁL: Hát a Temesvári irányította csapat! Buús, Szekrényes, Gáspár, Szűcs, Cséke, Kozma, Moldván, Czeczeli, Pólyák, Turtóczki, Kiss Miki.... No meg a többiek. Azok a srácok imádtak és tudtak is focizni. Milyen boldogok voltunk, amikor először sikerült az NB I-be jutni. A Fradi elleni első hazai bajnokit nem fogom elfelejteni. Vagy huszonöt ezren voltunk a lelátókon 198O november elsején, jól is játszottunk, ám Nyilasi még a meccs elején a kapuba bólintott és végül ezzel a találattal kaptunk ki egy-nullra. A lefújás után összetörtén ücsörögtem még a helyemen, amikor a megyebeli Fradisták rázendítettek: Szálkái Pál, most kiabálj! Majdnem nekik mentem, szerencsére Sáró barátom lefogott. Akkortájt volt divat az argenti- nos drukkolás. Sok-sok papírkocka a levegőben, zászlók tömkelegé. No meg sziréna és trombita. Ezekből Pali bácsinak is volt. No meg a közismert csatakiáltás: Rohamra! szálkai PÁL: Emlékszem, egyszer valaki megkérdezte, nem kell egy sziréna? Hogyne-vá- laszoltam, majd kerítettünk egy aksit. Pozitív a pozitívhoz, negatív a negatívhoz, és már szólt is. A trombitát egy barátom hozta Olaszországból, sok meccset megért... Volt aztán pulykakakas, liba, ellenfél zrikálása, néha balhé... SZÁLKA! PÁL: Volt, de a balhék nem voltak olyan komolyak ,mint mostanában. Inkább azon törtük a fejünket, hogy cukkoljuk az ellenfelet. Volt olyan, hogy Debrecenben egy pulykakakast dobtunk be a pálya szélére. Itthon egyszer az MTK ellen egy libát. Nem is akármilyet. Az egyik szárnya pirosra, a másik kékre volt festve. Ráadásul a meccs előtt két nappal már nem kapott tengerit, mert éhesen szaporábban emelgette a szárnyait. Ki volt az akkori kedvenc? SZÁLKAI PÁL: Mindenkit imádtunk, de nekem Czeczeli Karcsi és Moldván Miki nőtt leginkább a szívemhez. Azok a srácok imádtak és tudtak is focizni, meg küzdeni. A szí- vüket-lelküket kitették a pályán a Szpariért, értünk. Temesvári Miki hajtotta is őket rendesen. Ha tehettem az edzésen is ott voltam. Amikor a tréningnek vége lett, Menotti (Temesvári Miklós beceneve, a szerk.) bement a szertárba, ráállt egy padra és a kis ablakon leste őket. Kar- csiék meg elkezdtek kapura rugdosni, innen is, onnan is. Sorfalat csináltak és tüzeltek rendesen. Rendre a kapuba. Meg fogadásból tizenegyeseket rugdostak, célba lőttek. Volt, amikor egy órán át. Más idők voltak, más focival.... Milyen a mostani csapat, ki a kedvenc? SZÁLKAI PÁL: Megmondom őszintén, egy kicsit mintha korán jött volna az NB I. Persze tudom én, hogy akkor kell feljutni, amikor lehet. Nagyon örültünk a bajnoki aranyéremnek, ám egy kicsit vékonykák vagyunk. De erősíteni fogunk és bennmaradunk. Csak jöjjenek a gólok, meg a szép játék, mert azzal lehet visszacsalogatni a nézőket. Egyébként örömtelei, hogy milyen sok nő és gyerek jár ki. Már nem is lehet úgy szidni a bírókat, mint korábban. A játékosok közül Balogh Jani az egyik kedvenc. Ahogy ő tudja irányítani a fiúkat a kapuból, az valami csoda. A másik Bajzát Peti, amilyen kapásgólokat rúgott, azt tanítani lehetne. Remélem tavasszal sokszor fog a kapuba találni. Pali bácsi. Mit kíván jövőre a családnak, a Szparinak? SZÁLKA) PÁL: A családnak és persze mindenkinek egészséget és boldogságot. A Szparinak? Biztos bennmaradást, sok győzelmet és nézőt. Hajrá Szpari, rohamra! A család Pali bácsi Idén már a hetvenhetediket töltötte be. A szamosangyalosi Lenke nénivel papíron 1960 május elsején kötötte össze sorsát, több mint fél évszázada párja jóban rosszban. Fiát, Pált ismerhetik a focikedvelők, hiszen ifistaként játszott a Szpariban és több megyebeli csapatban. Sérülés miatt idő előtt abba kellett hagynia a versenyszerű focit. Két lánya van, Erzsiké és Ildikó és három unokája. A két srác sportol, hiszen Zolika vízilabdázik, Bence pedig atletizál. A család gyakorta összejön a sóstói házban, Pali bácsinak az jelenti az igazi boldogságot, amikor együtt lehet szeretteivel
