Kelet Magyarország, 2014. december (71. évfolyam, 279-303. szám)
2014-12-20 / 296. szám
2014. DECEMBER 20., SZOMBAT REUET ■télietek 5 Az elveszett, majd megkerült piros fedő Meglepődve csomagoltam ki az újságpapír sokaságába tekergetett meglepetést. Végül megpillantottam az elveszett piros fedőmet, mely ajándékként visszakerült hozzám. Öröm és kacagás töltötte be a szobát. Azóta is féltve őrzöm ezt a csodálatos meglepetést. KOTOSZISTVÁNNÉ TISZALŐK. Már több mint húsz éve annak a felejthetetlen karácsonynak, melynek történetét szeretném most megosztani. Azóta minden esztendőben megelevenedik emlékezetünkben ez az aranyos mementó. Nagy főzésben, készülődésben voltunk az ünnep előtt. A főzésbe mélyen belemerültem, amikor egy fedőt sehol sem találtam. Mindenhol kerestem, de hiába. Mérgelődtem, hisz szükségem lett volna rá, de nyomtalanul eltűnt. Elérkezett az ajándékozás ideje. Izgatottan bontogattuk a csomagokat, amikor az én 4éves kislányom a háta mögül elővett egy ajándékot, és boldogan így szólt: „Anya, ez a tiéd!” Karácsonyi ajándék A iányom úgy négyéves lehetett, mikor a karácsony közeledett. Serénykedtem a konyhában, de egy fedőt sehol sem találtam. Hiába kérdeztem a családot, mindenki nemmel válaszolt. Bosszankodtam ám emiatt, A fazék fedő nélkül maradt. Mérgelődtem, kellett volna, hogy a fazekat betakarja. Az nem lehet, hogy egy fedő láb nélkül a konyhából kimehet. Elérkezett a karácsony napja, lányomtól egy csomagot kaptam. Képzeljétek, mi volt benne! A rég eltűnt kis fedőcske. Mindannyian jót nevettünk, a fedő ajándékként visszakerült. Már nem is a fedő volt a fontos, hanem a csillogó szempár, mely ajándékot adott. A varázslatos csillogás kor már ott álltunk egy ajtó előtt, és vékony gyermekhangon rákezdtük a Mennyből az angyalt. Az öcsém vitte a prímet, én csak nyekeregtem mellette. Egyszer csak kinyílt az ajtó. Családi idill az ajtó mögött Öreg néni invitált be kedve- ' sen a szobába, ahol rögtön megcsapott bennünket a meleg, és mint két jégcsap, olvadni kezdtünk. Csak álltunk, mint két árva, és a háziak néztek ránk mosolyogva, kedvesen. A megterített ünnepi asztalnál a teljes család ült. A nagyszülők, az apa, anya és a gyerekek. A karácsonyfa csillogása a poharakon keresztül varázsolt el, hisz még az asztalt is alig értem el. Az ínycsiklandó finom illatok körbejártak mindent. Bánatosan, megszeppenve álltam ott, és akkor éreztem először, hogy hiányzik az apukám. Láttam egy idilli családi képet, melyet irigyeltem, és amely befészkelte magát az elmémbe. Nem sok időt tölthettünk, hogy mivel kínáltak, vagy hogy mit kaptunk azt sem tudom, de szedtük apró lábainkat haza, hogy minél hamarabb otthon lehessünk. Az évek sem törölték az élményt. Minden karácsonykor, ha egy-egy családtag vagy jó barát ajtajánál megállók kántálás közben, a régi élményre gondolok, és hogy biztosan egy teljes családra nyitom ki az ajtót. VEZSÉNÉGERZON ILONA Olvasónk annak az emlékezetes kántálás- nak a történetét meséli el, mellyel megnyerte pályázatunkat. NYÍREGYHÁZA. Hiába ettem meg a kenyerem javát, de mégis szívemben él az élmény, mely minden évben visszatér. Minden karácsonykor felidézem, velem marad, míg élek. Az ötvenes években történt, kicsi faluban éltünk a kanyargós Tisza partján. Szülői házunk gyermekzsivajtól volt hangos minden nap. Szegénység vett szinte minden embert körül. Mi sem dúskáltunk, de volt mit enni. Anyánk kikerített számunkra mindent, igaz, nagyszüleim is segítettek. Picik voltunk, mikor apánk balesetben elhunyt. Akkor még mi, gyerekek nem éreztük ennek súlyát, éltük az életünket. Recsegős hideg volt... Mint minden évben, eljött a karácsony. Az eszünk is nyiladozott már, a lelkünk is ráhangolódott, amikor az öcsémnek támadt egy ötlete: menjünk mi is kántálni! Lesz pénzünk, milyen jó buli lesz! Én lány létemre nem voltam a „rossznak” soha elron- tója, de féltem, hogy mi lesz, ha anyám megtudja, hogy mi titokban mit tervezgetünk. Majd jól elveri rajtunk a port, habár sose bántott bennünket. Izgalommal teltek az órák. Vártuk a kedvező alkalA szomszéd család idilli karácsonya ébresztette rá szerzőnket arra, hogy valaki hiányzik az életéből illusztráció: internet mat, hogy ellógjunk. Hamar el is jött. Már sötét volt, mindenki el volt foglalva, és mi ketten lekaptunk a fogasról egy kabátkát, és uzsgyi. Nagyon recsegős hideg volt kint, szinte belefagytunk pillanatok alatt a ruhánkba. Úgy megdermedtünk, hogy szólni sem bírtunk, nemhogy énekelni. Látta öcsém rajtam, menynyire fázom és félek, gyorsan fejembe nyomta meleg kis kucsmáját, hogy nehogy cserben hagyjam a cinkosságban. Csend honolt mindenütt, csak a kutyák ugattak. Az események sodrásában A szemközti házig mentünk csak, de mintha végtelennek tűnt volna az út. Én csak sodródtam az eseménnyel, amiCsodálatos, megható mese a messziről jött ezüstfenyőről Etelka néni „bronztörténete” 1939-be nyúlik vissza, egy más, talán szebb világba. SZABOLCSVERESMART. Régen történt, abban az időben a karácsony a szeretet ünnepe volt. Nem a csülogásról, vil- logásról és az ajándékozásról szólt. Hatan voltunk testvérek, nagyszüleim is velünk éltek. Advent idején esténként ösz- szeült a család, édesapám karácsonyi történeteket olvasott fel a Bibliából, ezután karácsonyi énekektől volt hangos a ház. Mindannyian vártuk az ünnepet, a kis Jézus megszületését. Elérkezett a várva várt nap, amikor testben és lélekben az ünnepre készültünk. Karácsonyfánkat Béla bátyám készítette nekem és a húgomnak, napraforgógóréból. Elment a grófi birtokra, és onnan a fenyvesből hozott fenyőgallyakat, azokat bele- duggatta a napraforgó kifúrt szárába. Mi a húgommal felöltöztettük. Selyempapírba csomagolt kockacukorral, bronzra festett dióval, mézeskaláccsal és almával díszítettük fel. „Elakadt a lélegzetünk” Már épp elkészültünk, amikor a fa egy nagyot reccsent és összetört. Volt nagy sírás, a szüléink nem tudtak megvigasztalni minket. Hirtelen kopogtak az ajtón. Mi azonnal abbahagytuk a sírást, és kíváncsian szaladtunk az ajtóhoz, mert nem tudtuk, ki lehet az ebben a késői órában. Ahogy kinyitottuk az ajtót, egy csodádatos ezüstfenyőt pillantottunk meg. A meglepetéstől elakadt a lélegzetünk. A fa mögül Balázs unokabátyám mosolygott ránk. A fenyő egyenesen a Kárpátokból érkezett, a másik unokabátyám küldte, aki Ungváron, a postán dolgozott. Nagy volt az örömünk, újra nekiláttunk felöltöztetni a fát. Gyönyörű lett. Boldogan énekeltük alatta a karácsonyi énekeket. Éreztük, hogy a jó Isten figyel ránk és törődik velünk, hogy nekünk is teljes legyen az ünnepünk. Azóta sok idő telt el, idestova 75 karácsonyfát öltöztettem fel, de azt az elsőt soha nem felejtem el. NAGYBÉLÁNÉ ILLUSZTRÁCIÓK: THINKSTOCK Dióval, almával, mézeskaláccsal díszítették fel a gyönyörű ezüstfenyőt Egy keserédes karácsony Az „ezüstérmes” történet szerzője az ötvenes évek egy számára feledhetetlen emlékét idézi fel. TISZAVASVÁRI. Saját házba költöztünk 1953-ban. A vásá- rosnaményi Eötvös-kastély mellett, juttatott telken építettünk szoba-konyha-előszo- ba helyiségekből álló, a kornak megfelelő, komfort nélküli házat. Villany sem volt benne (csak évek múlva kaptunk bekötési engedélyt, akkor is egy-egy lámpa helyett szobánként egy konnektort az egész lakásban), ezért édesanyám 1947-ben nászajándékba kapott álló, rézből készült petróleumlámpájával világítottunk. Nagyon takarékosan, mert drága volt a petróleum, és ha lehetett kapni Móricz bácsi vegyesboltjában, sorba kellett azért is állni. Ha nem jutott, akkor a jó szomszédok adtak egy keveset kölcsön. Szegény a Jézuska is így mentünk neki a karácsonynak. Boldogan, mert a Gelb Rózsi-féle dohos, svábbogaras, árendás házból végre sajátba költözhettünk. De ennek bizony ára volt. Sem karácsonyfára, sem ajándékra nem tellett. Amikor az ünnep közeledtével, öcsémmel ez irányban kíváncsiskodtunk, édesanyánk azt felelte: „Szegény világban szegény a Jézuska is. Nem tud nektek ajándékot hozni. No, meg mi is tartozunk a kőművesmesternek az utolsó részlettel, arra gyűjtjük a pénzt apátok fizetéséből”. Lacival tudomásul vettük a rossz hírt, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mégis nekünk van a legnagyobb karácsonyi ajándékunk, új házba költözhettünk. Szenteste, mint máskor, a konyhában, a lecsavart lámpa gyenge fényénél üres gyufásdobozokkal vonatos- dit játszottunk. Édesanyánk jött-ment, ahogy szokott, tette a dolgát, majd leült a csikós spór elé a sámlira. Fát tett a tűzre, s a platton illatosítóként piruló almahéjat megforgatta, majd így szólt: „Fiúk! Az előbb neszt hallottam a terasz felől. Csak nem a Jézuska járt mégis erre? Nézzétek meg, nem tett-e valamit az ablakpárkányra!” Kiszaladtunk öcsémmel a teraszra. A sötétben végigtapogattuk a párkányt, de nem találtunk ott semmit. Pillanatnyi tanácstalanságom után vettem észre, hogy Tigris nevű kutyánk a sarokban majszol valamit. Lehajoltam hozzá (kicsit mor- gott, de nem bántott), és elvettem tőle a szétrágott zacskós cukor maradványát. Ő találta meg hamarabb a Jézuska ajándékát, s mire kiértünk, jó részét meg is ette. A megmaradt egy szemet odavittem édesanyámnak, hogy neki is legyen karácsonyi ajándéka. Ó még mindig a sámlin ült, nem szólt, csak csendesen sírdogált. Öcsémmel átöleltük és vigasztaltuk: „Nem baj, anyu, a Tigris is kapott a karácsonyi ajándékból, nem csak mi”. Erre könnyes szemmel, de már mosolyogva azt válaszolta: „A Jézuska tehette volna jobb helyre is azt a zacskó cukrot. Ha lett volna karácsonyfánk, biztosan alá tette volna”. sulyok József Hét szem cukorka A maradékot bevittem a konyhába. Apró szemű, sokféle ízesítésű, kemény, cukorka volt. Kiszedtem a zacskóból, egy kis lábasban megmostam, megszámoltam. Hét szem cukorka maradt. Öcsémmel testvériesen elosztottuk.
