Kelet-Magyarország, 2014. augusztus (74. évfolyam, 178-202. szám)
2014-08-04 / 180. szám
2014. AUGUSZTUS 4., HÉTFŐ Gál Balázs A nő Az, aki nap mint nap újabb csatára hív, akiért lelkesedünk, mozdulunk és újra megyünk, az örökös vágy, a szépség és gyönyör forrása. A nő az élet továbbélése, a múlt, a jelen, a jövő, egyszerre gyönyör és lassan ölő méreg, az ezerszer agyonimádott réteg. A nő bennem az örökös ihlet, a nő az anya, a társ, a szerető, a nő bennem az örökös termelő erő. Vengrinyák János A bolondok útján Még őseim útját járom, csörgősapkával fejemen, összebotlik két bal lábam, ahogy magamat keresem... Perbe fogom a lelkem, mikor tükörbe nézek, jöhet napsütés, fergeteg, nem tud nyugodni a lélek. Nőhetnek sólyom szárnyim, fellegek fölé nem megyek, mert látni akarom-e földet, melyet hibáival is szeretek. A szatír, a lány, a busz utasai és a Rubik-kocka ....amikor hátrálni próbál, leteperik a földre, lefogják, és folytatódik a játék.” NYÍREGYHÁZA. Tanúja leszek a buszon, ahogy egy szatír egy fiatal lányt molesztál. Széttárja hosszú, fekete kabátját, és a lába között lévő Rubik-kockát mutogatja neki.- Na ezt rakd ki, kislány! - noszogatja, az meg láthatóan kihívásnak veszi, elkezdi tekergetni a bűvös kockát. Ahogy ringlispílbe kezdenek a színek, hangosan nyögdé- csel a fickó. Ám néhány perc után túl jut a csúcsponton, és megpróbálja visszagombolni a ruháját. A lány azonban teljesen belefeledkezett már a feladványba, mérgesen rántja szét ismét a ballonkabátot. A busz többi utasa közelebb húzódik, tanácsokat osztanak, merre forgassa a kockát, hogy kijöjjenek az egységes színes oldalak. Majd ők is beszállnak a dologba, mérgelődve csavargatják a játékszert. A perverz egyre kellemetlenebből érzi magát, jelez az izgatott utas közönségnek, hogy ő bizony hamarosan leszállna, | de mit sem törődnek vele. Majd amikor hátrálni próbál, leteperik a földre, lefogják, és folytatódik a játék.- A franc essen belé, már majdnem kiraktam! - kiabál egy középkorú asszony, és mérgében kiszakítja a játékot a fickó lába közül. A kocka azóta kéz a kézről kézre vándorol, mindenki csavarhat rajta ötöt, aztán tovább kell adnia. A buszsofőr már majdnem kirakta, de aztán elrontotta az egészet egy tinédzser fiú. A lány a földön heverő szatírnak is odanyújtja, hátha ő tudja, hogyan kell kirakni, de az csak fájdalmasan nyöszörög, és mentőért kiabál, vér csorog a lába közül. Zavar minket a koncentrációban. A következő megállóban leszállítjuk a buszról. Aztán visszatérünk a kockához. KOMOR ZOLTÁN Nem könnyű kirakni illusztrációk: thinkstock Szeretné, ha mások is olvasnák az írásait? Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Eddig nem volt lehetőséged a bemutatkozásra? No, akkor a Kelet-Magyarország Tollpróba-oldalát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szívesen megmutatnád másoknak is, mennyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, rövid novelláidat (maximum 3000 karakter) az Alexandra.Csaki@kelet.hu e-mail címre. Fénylő köveknek igézete „Kalapácsát markolva vájt újabb kapaszkodókat a morzsolódó sziklafalba, s egyre közelebb került hozzá.” nyíregyháza. Aznap egyedül indult útnak. Magához vette vésőjét, kalapácsát, egy darab kenyeret, kulacsban bort, ezeket tarisznyába tette, kisebbik bőrerszényét oldalára kötötte, majd gyalogosan vágott neki a félelmes meredélyeknek. Déltájban már az első sziklák lábánál járt, ahonnan alig egy óra alatt a szurdok legszebb és leggazdagabb részére lehetett érni. Ekkor megebédelt, s egy fűszálat rágcsálva indult tovább. Mikor odaért a keresett kőhalmokhoz, egy fiatal szarvas szökkent elő egy árnyas sziklamélyedésből, megállt, nézte egy darabig, majd magára hagyta a furcsa szerzetet. Keresni kezdett ekkor. Mély levegőt véve kapaszkodott a sziklákon feljebb és feljebb, minden repedést, üreget megvizsgálva, tavalyhoz képest vajon mennyi törmeléket zúzott le nyílásukról az öreg fagy, vajon lehet-e már beljebb érni. Apró, pár centis kristálykák akadtak a kezei közé, melyeket egytől egyig a bőrerszénybe rakott, s kúszott feljebb és feljebb, újabb üregek után nézve. Néha egészen friss repedések mélyén talált a többinél nagyobb, s szebben csillogó darabokat. Ezekhez elő kellett vennie szerszámait, csak azok segítségével tudta őket a kőzetről lefejteni. • Már elég magasan járt, s már sok szép és tetszetős kristályt gyűjtött, és arra gondolt, elindul haza gyönyörű zsákmányával, mikor a lassan lefelé induló nap tüze megsokszorozódva vetült szemébe, egy soha nem látott nagyságú és tisztaságú kristály testén keresztül. Megigézve pillantott a párembernyi magasban lévő üreg felé, s úgy döntött, addig nem indul haza, míg azt onnan ki nem szabadította, s el nem tette erszényébe. Elővette kulacsát, s nagyot kortyolt az édes szelenci vörösborból, mielőtt a nagy kristály után eredt volna. Kalapácsát markolva vájt újabb kapaszkodókat a morzsoíódó sziklafalba, s egyre közelebb került hozzá. Ám egyszer csak megcsúszott, erszénye kőpengébe akadva kihasadt, s az eddig talált kristályok éles hanggal peregtek a sziklafal mentén a mély völgybe alá. Ő mégis tovább mászott. Mikor odaért végre, döbbent csak meg igazán a kristály nagyságán és szépségén. Pihent pár percet. Kalapácsát addig is a hatalmas üregbe helyezte, hogy meg tudja törölni homlokát. Ám a kalapács furcsa csörrenéssel huppant az üreg szája mögött lévő kétarasznyi mélyedésbe. Feljebb kapaszkodott, hogy a kalapács után tudjon nyúlni, s keze el is érte az üreg alját. A lélegzete majd’ elakadt ekkor: tucatnál is több kalapács hevert az üreg alján. Még feljebb lépett, hogy az üregbe pillanthasson, ám ekkor újra megcsúszott, s súlytalan rongyként bucskázott a meredek sziklák rettentő lábai elé. ILLÉS ZOLTÁN Leanne Iris Price: Összetört darabok Elveszítettem mindent, amim csak maradt, sebesült szívem ezer darabra tört, szakadt, nem várok már, nem reménykedek semmiben, harcolnom kell, ez a sors, nem hagyom ennyiben! Megyek előre, semmi sem tántoríthat el, a bosszú a célom, a jövőm, mennem kell! Túl kell élnem, nem adhatom pont most fel, mikor győztem, mikor már semmi sem érdekel. Elveszítettelek, de nem adom fel, nem fogom, mert emlékszem, mikor azon a fáradt alkonyon, forró, édes leheleted éreztem arcomon, mikor bűnös ajkam csókot szült hamvas arcodon, akkor megígértem, érted akkor is harcolok, hogyha mindennek vége, akkor is karmolok, ölök, fojtok, az ígéretem miatt élek, nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem, végleg. Ne félj, majd utánad megyek, ha végeztem, és mindenki fog rá emlékezni: léteztem. Te, és én, két egybeforrt, felszáradt könnycsepp, két elveszett lélek, kiknek terhe egyre könnyebb. Ezek vagyunk mi, forró sóhajok az égen, kik egymásba fonódnak a sötét éjben, elveszett, soha nem is keresett lények, kik a homályos jövő felé néznek, hol nem világítanak pislákoló fények. Elveszítettelek, de nem adom fel, nem fogom, mert emlékszem, mikor azon a fáradt alkonyon, forró, édes leheleted éreztem arcomon, mikor bűnös ajkam csókot szült hamvas arcodon, akkor megígértem, érted akkor is harcolok, hogyha mindennek vége, akkor is karmolok, ölök, fojtok, az ígéretem miatt élek, nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem, végleg. Most már nem engedlek el, nem foglak soha, mert félek tőle, mit hoz a mostoha, megkeseredett jövendő ura, kit beleng valamiféle baljós aura. Elfojtom a sikolyaim, fájdalmam, bánatom, nem kell nekem a sajnálás, a szánalom. Egyedül fogok győztes csatába menni, nem kell nekem semmi más, csak a győzelem, ennyi. Elveszítettelek, de nem adom fel, nem fogom, mert emlékszem, mikor azon a fáradt alkonyon, forró, édes leheleted éreztem arcomon, mikor bűnös ajkam csókot szült hamvas arcodon, akkor megígértem, érted akkor is harcolok, hogyha mindennek vége, akkor is karmolok, ölök, fojtok, az ígéretem miatt élek, nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem, végleg. Mit egyszer elveszítettem, többet nem fogom, erős vagyok, túl tudok lépni a törött álmokon, felemelt fejjel nézek a jövő szemébe, többet nem kezdek bele egy tündérmesébe. Egyedül leszek, az emléked bennem él, halott lényed bennem új életre kél. Kivirágzói majd, mint a bimbózó rózsa, lelked pedig marad a halál adósa. Elveszítettelek, de nem adom fel, nem fogom, mert emlékszem, mikor azon a fáradt alkonyon, forró, édes leheleted éreztem arcomon, mikor bűnös ajkam csókot szült hamvas arcodon, akkor megígértem, érted akkor is harcolok, hogyha mindennek vége, akkor is karmolok, ölök, fojtok, az ígéretem miatt élek, nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem, végleg. Hétfői ebéd extrákkal: zellerkrémleves félelemmel, bizonytalansággal és kétellyel „Fel akartam pattanni, és menni, rohanni. El innen. El valahova...” nyíregyháza. Már megint az a ronda, bizonytalan, erőtlen érzés... délután háromkor jött. Ültem az étteremben, ebédelni próbáltam, de az első kanál zellerkrémlevessel már ott is termett a gyomromban a félelmet éreztem. Mintha megint valahol máshol kellene lennem. Mintha megint az az eszeveszett taxi toporogna az ajtómban „változtass” rendszámmal. Újra mennem kell valahova? Egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy valahol máshol kellene lennem. A második kanál zellerkrémleves a bizonytalanságot küldte egész a gyomromig. Nem jó társaság a félelem és a bizonytalanság. Akkor meg főleg nem, ha egész életem a biztonságról szólt, csak a gazdasági válság vidámparkjában elfelejtettem leszállni a ringlispílről. Vagy leszálltam, csak a kijáratot nem találom ebben az emberfeletti cirkuszban? Néha magam rakom az oroszlán szájába a fejem, de, csak azért, mert a bohócokban csalódtam. Paranoiás lettem. Gyanakodva nézek minden festett arcra. Részvétet festenek magukra, közben áspiskígyó a lelkűk.- Ez a zellerkrémleves lesz. Az a bizonyos első kanál, ami a félelmet hozta. Az óvári sertésszelet már le sem akart csúszni. Bénán bajlódtam a késsel és a villával. Vagdostam, porcióztam, ám az a második kanál leves nem ment ki a fejemből... Az a bizonytalanság már nem engedte, hogy a számba vegyem. Ostobán forgattam a villámra feltűzött darabot, féltem, hogy ezzel vajon mit kell még megennem. Bizonytalan voltam, hogy ha még azt is lem, vajon harmadikat, a kételyt- mert tudtam, az következik -, hogy azt vajon meg tudom-e emészteni. Szenvedtem minden falattal. nlód- a m , mert nem u d - tam, hogy hol is kellene lennem. Mintha minden ismeretlenné vált volna hirtelen. A százszor bejárt út, az ezerszer látott ebédlő, még az a végtelenszer megfogott tálca is idegen volt. Fel akartam pattanni, és menni, rohanni. El innen. El valahova... Csak eddig mindig tudtam, hogy hova. De ott, délután háromkor nem tudtam merre. Gyomromban a félelemmel, bizonytalansággal és kétellyel elindultam haza. (Hol is van a haza?) Még vettem két liter tejet magunknak, mert szeretjük a tejet, és mert a tej jó a mérgezésre és még fájdalomcsillapító hatása is van. Hátha elűzi a félelmet és a bizonytalanságot. Talán a tejutat kellene választania minden rettegő- nek... VASKÓ ILONA Soma Pepperdtne Jóság Mikor elsőnek érkeztem ide, bevallom, kicsit féltem, még senkit sem ismertem. Legelső napon téged megismertelek, s benned a jóságot felismertem. Amint az iskolát felfedeztem, tudtam, hogy itt a helyem, figyelmes kedvességeddel sok jót ígért a jelen. Megtanultam kifejezni magam szépen az anyanyelvemen. Egyre nőtt a szellemem. Az irodalom idillikus, olykor realista világában éltem, így telt az év békességben. Mikor egy csillagfényes éjszakán könnyes volt szemem, elmesélted, milyen nagy a világegyetem, és hogy van még csillag az égen. így sikerült múltam egy részét elengednem. Gondosan segítetted az egész osztályt, mint édesanyánk, értünk sokat aggódtál, minket mindig tárt karokkal fogadtál. Köszönöm a jóságot, amit nekünk adtál! A TAllnrÁlta KELET *JL aK ll| Tucatnál is több kalapács hevert az üreg alján illusztráció: internet
