Kelet Magyarország, 2014. július (71. évfolyam, 151-177. szám)
2014-07-28 / 174. szám
2014. JÚLIUS 28., HÉTFŐ Toll KELET HHHHHBHI Szeretnéd, ha elolvasnák az írásaidat? NYÍREGYHÁZA. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Szeretnéd, ha mások is elolvasnák, amit papírra vetsz? Eddig nem volt lehetőséged a bemutatkozásra? Nos, akkor a Kelet-Magyar- ország Tollpróba-oldalát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szívesen megmutatnád másoknak is, mennyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, rövid novelláidat, műfajfüggetlen írásodat (maximum háromezer karakter) az Alexandra. Csaki@kelet.hu e-mail címre, és lapunkban megjelentetjük azokat. KM Tóth Tibor Rád találok (Születésnapodra) Ünnepnap van most. Neked s nekem! Elszállt az idő! Veled s velem. Te hatvanhét, én már hetvenkettő, Szép, gyönyörű kor ez! Mind a kettő. Még lélegzőnk. Kettecskén megvagyunk... Gyógyszerekkel, de még jár az agyunk. Egyszer itt fáj, majd máskor meg máshol. Mondd! A mi Istenünk meddig számol? Már rosszul látok és gyengén hallok, De az érzésemről büszkén vallók: Mert úgy szeretlek, mint egykor régen! Uram! Maradjuk így! Szépen kérem! Még maradtak jó és ép szerveim! Még lehetnek Veled szép terveim. Kívánok nagyon sok szülinapot! Sokat! Akár újabb hatvanhatot! Maradj nekem a szemem, a fülem! Ha kell, tegyél akár mindkét kezem! És ha már nem hallok és nem látok, Csak a szívemmel, de Rád találok! Mikor a harangok mesélnek Skócia partjainak fehér sziklái ragyogtak szívéig, s már-már hallotta a tenger habjainak visszhangját a szélben. NYÍREGYHÁZA. Egyszer egy vándor messzi idegenben, nem leié nyugalmát semerre sem. Kóborolt lelke utcáról - utcára, éjfél fele járt már az óra mutatója. Hagyta is csendben, hadd vigye a lába, messzi idegenben nincs, ki haza várja. Innen is, onnan is mulatozók zaja, hívták is a vándort: - Jer’ cimbora! Korsót emeltek sebtiben feléje, de a vándor csak kedvesen legyinte. Koldus gyermek kóborolt éppen vele szemben, kicsi testét szakadt, rongyos ruha fedte. El is ment volna szó nélkül mellette, hogyha a szíve nem szólal meg érte.- Hé, te fiú - állt elébe -, merre sietsz így az éjbe? Család, otthon nem vár haza, vagy talán az álom nem ül szemhéjadra?- Sem ez, sem az urambá- tyám, csak épp az égi csodára szedem lábam éjszakába.- Miféle csodára?- Jöjjön velem, meglátja. így ballagtak tovább az éjbe, két furcsa vándor mesz- szi idegenbe. Míg ballagtak szót váltottak, felettük a csillagok nagyokat hallgattak.- Na, és kendnek mi gondja van, mért’ kóborol így magában? - kérdezte a fiú tiszteletA csodát nem lehet látni, csupán érezni illusztrációk: thinkstock tel, szemében a vándor tükröt lelt.- Gondom, biza ritkán van - füllentette kegyesen -, az is elszáll nyomtalan. Fejem fölé szállás mindig akad, hasamba mindenféle jó falat. A világ is elém tárja kincseit, s bár vagyonnal nem rendelkezem, általa gondjaim mind feledem. A gyermek álmélkodva nézett a legényre.- Sokfele járt? Mi szépet látott? - suttogta mohó tekintettel, és a vándor mesélt, míg a célt nem érték el. A fiú csillogó szemei szinte már látták a Kárpátok havas csúcsait. Skócia partjainak fehér sziklái ragyogtak szívéig, s már-már hallotta a tenger habjainak visszhangját a szélben. A trópusok vad dzsungelének édes gyümölcseit képzelte maga elé, ahogy a vándor mesélte, s mit képzelete látni bírt. Megannyi furcsa emberekről és szokásokról szóltak a sebtiben összeszedett gondolatok, s a vándor igyekezett minden történetet életszerűen a fiú elé tárni. Az idő múlása elveszett a távolsággal együtt, és a langyos éjszaka fényes csillagai háborítatlanul szikráztak az égen.- Megérkeztünk - állt meg a fiú egy tér közepén, s felfelé néző arcát a boldogság járta át. Egy hatalmas templom előtt álltak, melynek cifra mutatói épp összeértek a tizenkettes felett, a harangok pedig dallamos kongással hirdették közel- re-távolba, élőnek és holtnak; éjfél van. Egy reményekkel teli nap vége és kezdete egyszerre.- Ez lenne a csoda - nézett furcsán a vándor -, egy templom, amint éjfélt harangozik?- Tudja, urambátyám - suttogta a gyermek az éjbe -, én nem láttam még a nagyvilágot, nincs mihez mérnem a csodát. Minden vagyonom elfér lyukas zsebemben. De a remény, hogy holnap másként is lehet, számomra itt születik újjá. A vándor nem szólt semmit, nem tudott. Bejárta már a fél világot, sokfele sok rosszat, jót látott. S íme, előtte állt egy angyal koldus ruhában. Szívét semmi rossz meg nem rontá, hitét nem rendíti meg. És a harang kongott, mintha az égtől kapott volna ihletet, s valóban csodás dolgokat keltett életre a szívben, lélekben. Csodát, mit nem lehetett látni, csupán érezni. Nem úgy, mint a szerelmet forró, ifjú szívvel, s mégis könnyedén hagyva el. Mélyről, a szív legmélyéről fakadt fel, mint mikor az anya ölelte először szerető gyermekét. S valóban ott volt a remény, a holnap. Ott kongott a harangok szavában. TŐRÖKIPAPP ERZSÉBET <§> Emest Hemingway gondolata Olvassa, amit írtam, az olvasás öröméért! Bármi egyebet talál benne, arról árulkodik, amit magával hozott az olvasáshoz. A férfi, aki Tiszta vér a padló, vörös foltok éktelenkednek a szőnyegen. NYÍREGYHÁZA. Reggel egy ügynök fogad az ajtóban - nem hajlandó elmenni, amíg meg nem mutatja, mire képes a porszívója. Beengedem hát, és hagyom, had végezze a dolgát. Egy hatalmas bőröndöt cipel magával, gondolom abban van a készülék, de meglepetésemre egy sebesült asszonyt ráz ki belőle. Vérzik a feje, a karja törötten csüng összezúzott teste mellett - úgy fest, mint akit elütött egy autó.- Kérem, hívja a mentőket - nyöszörgi a nő, de a porszívóügynök bokán rúgja.- A legújabb modell. Mindjárt maga is meglátja, mire képes. Na, takaríts!- A nő mi mást tehetne, négykézláb kezd mászni, nyög, ahogy a törött csontok ropognak kék-zöld foltos testé ben, és sorra pakolja a szájába a földön talált porcicákat. Fuldokol és köhög, ahogy megpróbálja lenyelni őket. Közben persze összevérez mindent.- Ebből elég, hívom a rendőrséget! - mondom.- Semmi szükség rá, ha nem tetszik a termék, elmegyünk - mentegetőzik a fickó, majd megragadja a nőt a lábánál, és kivonszolja Egy még működő „porszívó” az udvarra. Ott áll a kocsija, az eleje teljesen be van horpadva. Tudom, már csak egy módja van, hogy a kórházba vitessem szerencsétlen nőt.- Várjon, megveszem! - kiáltok utána, mire megáll és elmosolyodik. Miközben leszámolom neki a pénzt, átfut a fejemen, hogy tessék, bedőltem a legócskább, legősibb üssünk el egy nőt és adjuk el porszívóként trükknek. Az ügynök elhajt, én pedig hívom a mentőket. Miközben hordágyon a kocsiba teszik a sebesültet, a mentősök megkérdezik, kaptam-e hozzá garancia levelet. Nemmel felelek, mire a fejüket rázzák, és vijjogva elhajtanak. Visszatérek a lakásomba. Tiszta vér. a padló, vörös foltok éktelenkednek a szőnyegen. Hogy fogom én mindezt feltakarítani? Hamarosan csengetnek. Az ajtóban a már ismert porszívó ügynök áll, ám ezúttal folttisztító szert ajánlgat. Miközben leszámolom neki a pénzt, morgolódom. El sem hiszem, hogy bedőltem a legősibb, üssünk el egy nőt, adjuk el porszívóként, ami majd ösz- szevérzi a szőnyeget, hogy aztán folttisztítót sózhassunk rá trükknek. komor Zoltán Németh Eszter: Hajnal Lassan, vörösen verejtékezve haldoklik a Nap, halandó hamu-testébe holt, megsemmisült rab. Almaligetek ígéretét hozza az éj íze, keserédes csókot hint reá az égbolt fejdlsze. Mandutafa árnyékában születik újjá hajnal, s, a száraz fűre könnyet rajzot rózsacsók-olaj- jal. Szüntelen, megnyugvást keresve űzi az éjjelt, ki épp oly törékeny álmot dédelgetett, érlelt, mint a Nap, kit a sors ábrándok hamujával bélelt. A Hold fénye, mely e tüzet lángra lobban- totta, mi ezt a halhatatlan szenvedélyt kirobbantotta. Hisz, a szerelemnek együtt lenni csak éjjel szabad, de az idő is, mint minden más, oly gyorsan szalad! A szeretemé az éj, a szolgaságé a nappal, s, csak Fortuna ajándékozhat meg egy új holnappal. Keserédes paradicsom, pokol s, édenkert egy lett, Isten férfivá, s, nővé tett, majd a kígyó mondá: edd! S, a paradicsomból ismét kiűzetett az ember, sorsa lett a szárazföld, az éhínség, s, a tenger. A boldogság megragadhatatlanná lett, a jóság minden emberből kiveszett. A porcelán törékenynek teremtetett, a szépség mulandóvá terveztetett. Az igazságot üldözöttnek alkották, a szerelmet megölték, elmulasztották. A paradicsom és pokol, Hold és Nap, szabad madár és megkötözött rab. Éj és nappal, háború és béke, bimbózó szerelem és annak a vége. Lassan, vörösen verejtékezve haldoklik a Nap, halandó hamu-testébe holt, megsemmisült rab. Tűz-teste eltűnik a horizont szegélye mögött, S, a Hold sebes bőrébe Ámor egy új nyilat döfött. „Szürke leszek, megöregszik bennem a napfény...” „Hát így fáj a szabadság? En boldog akarok lenni!” nyíregyháza. Úgy emlékszem, Ungvárra mentünk. Ültünk a társulati kisbuszban, ott voltunk mind a tízen, csak a rendezőnket nem láttam sehol. Mindannyian az első üléspár körül álltunk, ragyogtunk, hisz ritka alkalom, hogy külföldre megyünk haza fellépni. Akkoriban a Csárdáskirálynőt játszottuk, izgultunk, vajon hogy fogadják majd, mert még nem éreztünk egésznek és teljesen sajátunknak a darabot. Tavasz volt, a busz ablakait lehúzva szívtuk tüdőnkbe az újjászületést, ezt a ciklikus reneszánszt, aminek szépségével a természet ajándékoz meg minket minden évben. Az út mentén akácsor állt, mással össze nem hasonlítható illata a nyugalom esszenciáját csepegtette belénk. Ha tele az ifjú szív az élet és a játék szeretetével, úgy feszít, hogy egy idő után akaratlanul is dalra nyitja a szájakat. Ott álltunk a tavaszillatban boldogan, fiatalon, készen arra, hogy este odaadjuk mindenünket az ismeretlenül is ismerős közönségnek, és énekeltünk. Egy dalt, csak egyet, azt, amit talán sok száz magyar társulat ugyanolyan boldogan dalolt. Mosolyogtunk közben, mert értettük azt, amit más nem, tudtuk, amit csak az tud, aki ebben a szabad és zárt univerzumban mozog, s aki esténként részese a csodának. „Tanulj meg fiacskám ko- médiázni! Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell! Tanulj a rosszhoz is jó képet vágni! Magaddal törődj csak, más senkivel! Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek! Ne higgy az eskünek! Ne higgy soha! Tanulj meg fiacskám komédiázni, mert minden, minden csak komédia!” A második, harmadik strófa körül már éreztem, hogy remegni kezd a hangom, a torkom összeszorult, fojtogatni kezdtek a sorok. Néhány nagyobb lélegzet után kigördült az első könnycsepp a szememből. Hát így fáj a szabadság? Nem örülnöm kellene, hogy a társaimmal épp a világot készülünk megváltani? Akkor miért szorít úgy, hogy nem kapok levegőt? Én most boldog akarok lenni! Érezni, hogy soha többé nem lesz ilyen jó, hogy ez egy megismételhetetlen pillanat! A számomra olyannyira kedves emberek lassan szürrealista festményekké lettek. Forogni kezdett a világ, ökölbe szorított kézzel vártam, hogy kioldódjon ez a borzasztó érzelemhurok. Hirtelen megrándult a testem. Ott ültem sírástól fuldokolva, verejté- kesen az ágyban. Csak lassan értettem meg, hogy ez álom volt, de abból is a legrosszabb. Zokogtam, most nem volt mit szégyellnem, magam előtt igazán bevallhattam végre, hogy mennyire hiányzik a színház. Évek óta nem játszom már. Ez idő alatt csak zsugorodott, korhadt bennem a komédiás, s vele együtt az igazi én is. Már nem sok kell, és szürke leszek, viaszos, megöregszik bennem a napfény, a tavaszillat, az ifjúság és a nóta. Mihez kezdek akkor? Mire összeszedtem magam, rá kellett döbbennem, hogy nem ismerem a dalt az álmomból. Megkerestem, s újra meghallgattam, közben nem átallottam megírni egy „kolléganőnek” ezt a hajnali „kirándulást”. Néhány perccel később érkezett a válasza: Ezt réges-régen énekeltük egy kis kabaré-előadásunkban. Imádtuk, de aztán valamiért lekerült a műsorról... Tényleg, innen derengett hát fel a dal, régről és mélyről, mint egy már elfeledett, hüle- dező gejzír, ami összeszedve minden erejét forrongó gőzt köpött az arcomba, hogy letörölhessem magamról a rám telepedett port, ami kifakítja a szívemből a napfényt, a dalt, a víg komédiást. A port, amitől szürke leszek. repül Egy szabad és zárt univerzum a színészeké illusztráció: internet
