Kelet Magyarország, 2014. június (71. évfolyam, 127-150. szám)
2014-06-02 / 127. szám
2014. JÚ NIUS2., HÉTFŐ ISI Wm? will KELET Ezért jó pedagógusnak lenni Már a metrón ülve tudom, hogy amikor kilépek a megálló aluljárójából, legalább tizenöt „jó reggelt tanárnő!” fog rám mosolyogni > illusztráció: thinkstock Albrecht Lilla Nekem Játssz nekem a gitárodon Úgy, ahogy még sohasem! Pengesd meg szívem húrjait Úgy, ahogy még senki sem! Mondj gyönyörű bókot olyat, Amilyet még sohasem! Oly édes ízű csókot adj, Amilyet még senki sem! Vengrlnyák János Üreg akác Egy öreg akác vagyok a nyírségi homokon, erős gyökereimmel belekapaszkodom. Őrt állok az utak mentén, mezsgye fasorokban, homokot, havat megfogom, hasznossá teszem magam. Dolgos paraszt emberek hűsömben delelnek, helyet adok a pároknak, mikor szerelem tüze éget. Szíjas, erős törzsemet bodza simogatja, lombom között madárfészkek, skis fiókák hada. Szemben lévő domboldalon kedves partifecskék, röpdösnek koronámban, s szállnak tarka lepkék. Virágaimból a méhek édes nektárt szednek. Az emberek gallyaimnál szalonnát is sütnek. Nyáron szép az életem, átél megvisel nagyon, de a szegényeknek a meleget én adom... Egy öreg akác vagyok a nyírségi homokon, erős gyökereimmel belekapaszkodom... Szeretnéd, ha elolvasnák az írásaidat? NYÍREGYHÁZA. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Szeretnéd, ha mások is elolvasnák, amit papírra vetsz? Eddig nem volt lehetőséged a bemutatkozásra? No, akkor a Kelet-Magyar- ország Tollpróba-oldalát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szívesen megmutatnád másoknak is, mennyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, rövid novelláidat (maximum 3000 karakter) az alexandra.csa- ki@inform.hu e-mail címre, és lapunkban megjelentetjük azokat. KM ....a szülők megneszelik a dolgot, és egy csontfűrészt lengetve toppannak be hozzám...” NYÍREGYHÁZA. Néhány suhanc kölyök a szomszédból kitalálja, hogy titkos klubházat fog berendezni a koponyámban. Engem ugyan nem kérdeznek meg a dologról, de semmi ellenvetésem nincs az ötletükkel kapcsolatban. így hát minden délután, az iskolából hazatérve megszállják a fejemet. Teli szájjal röhögnek, chipses zacskóikat ropogtatják, és olykor bizony füst száll ki a fülemen, gyanítom, hogy otthonról elcsent cigarettákkal kísérleteznek. Persze én is ilyen voltam, nem fogom beKamaszok. Minden ott van az arcukon. A kilá- tástalanság zsákutcájától a szerelmi csalódásokon át... NYÍREGYHÁZA. Csak csapong- va és elnagyolva tudom azt elmondani, miért jó tanárnak lenni. ízlelgetem a szinonimáit: pedagógus, nevelő, oktató... Csak a saját élményeim alapján tudok vallomást tenni, miért jó okítani, nevelni és tanítani. Ó, nem untat nap nap után bemenni, és leadni az anyagot. Az anyag csak egy váz, mely köré szépen felépül az aznapi történet. Soha nem lehet tudni, hogy mi lesz belőle. Dráma? Vígjáték, vagy csak egy szimpla epizódja az aznapi zűrzavarnak, mindenféle hatásos, vagy drámai fordulat nélkül. Nem lehet előre tudni semmit, csak a vázat, amit le kell adni, mert erre épül az a makacs tanmenet, mert ebből kell majd visszakérdeznem, mert ez méri majd meg őket. És megmér engem is. Az ő egyesük az én egyesem is, az én kudarcom is, és tudom, hiszem, hogy valamit nem jól csináltam. Vagy valami velük nem volt rendben. Fáradtak voltak, vagy álmodoztak, aludtak, vagy nem ügyeltek... Lehet, hogy unalmas voltam, de az is lehet, túl színes. Lehet a színek és a fény vakította el őket. Mert ez is benne van. A reggel fél nyolc a legszebb. Már a metrón ülve tudom, Akinek már nem jutott hely a lócán, az hozott magával sámedlit, hokedlit. NYÍREGYHÁZA. Édesanyánkhoz gyakran hazamentünk szülőfalumba, Barabásra. Kapujában nagy társasági élet folyt, kétszáz méteres körzetből mindenki odajött, ha ráért, ő volt a középpont. A mama. Akinek már nem jutott hely a lócán, az hozott magával ülőalkalmasságot: sámedlit, hokedlit. Órákig tudtak beszélgetni jókedvűen a múltról, a fiatalságról, a gyerekekről, az unokákról, házasságkötésekről, válásokról. Magáról a hétköznapi életről. A közösség egyszerre kinőtte a lócát. A mami arra kérte a férjemet, csináljon már egy köpni őket, az egyszer biztos, csak legalább ne hagynának akkora rendetlenséget maguk után. Kellemetlen tud lenni, amikor épp beszélgetek valakivel, és egyszer csak kipoty- tyan a fülemen egy gyűröttre lapozgatott pornóújság. De ennyi talán még belefér. Ám csakhamar a szülők megneszelik a dolgot, és egy csontfűrészt lengetve toppannak be hozzám, ragaszkodnak hozzá, hogy a koponyámba nézzenek, elvégre csak joguk van tudni, mit művelnek a csemetéik a hátuk mögött. Most a kölykök is és én is büntetésben vagyok. Őket a szobájukba zárták, én pedig nem kapom vissza a fejtetőmet. A buszon ülve néhány szemtehogy amikor kilépek a megálló aluljárójából, legalább tizenöt „jó reggelt tanárnő!” fog rám mosolyogni. Már előtte tíz perccel ünneplőbe öltöztetem az arcom, hogy amikor kilépek, úgy induljon a napunk, hogy érezzék azt az örök vidámságot, mely ott és akkor csak nekik szólhat. Érezzék, hogy van miért, kiért belépni az iskolába. Bár ők várnak engem, mégis én várom őket. Látni a szemüket, hogy minden rendben van-e, hogy melyik fáradt, nyűgös, vagy ideges. Kamaszok. Minden ott van az arcukon. A kilátástalanság zsákutcájától a szerelmi csalóolyat, amin mindenki elfér: Sárika néném, Katonáné, Ró- zsika, Annuska néném, Sanyi bátyám, Feri fiam, Gergorics- né, Kelemenné, Irénke néni, és természetesen a mama. Nem sokra rá elkészült a pompás, széles, s kellő hosz- szúságú lóca. Nagyon jó volt hazajárni!, Édesanyánk lócája mindig tele emberekkel, s mama boldog volt. Megajándékozták egymást névnapokon, mindenki mindig vitt valami finomat a kapuba. Aztán kezdődött, sajnos, az igazolt elmaradás. Elment örökre Sárika néni, Annuska néni, Sanyi bátyám, Gergoricsné, a fiatalabbak, Katonáné Erzsiké pontosan anyák napján, Rózsika... S egyszer csak azt vettük észre: nagyon üres a lóca. Már Házibuliban len gyerek azzal szórakozik, hogy rágót és papírgalacsi- nokat dugdos az agyredőim közé, amikor nem figyelek. Ebből elég, nekem is vannak jogaim, döntöm el, és becsöngetek ahhoz a szülőhöz, akinél a koponyám felső része van. Áll az ajtóban, bagózik, kezében a koponyám felső része, mint egy félbe vágott, szőrös kókuszdió dásokon át, az otthoni vidám vacsoráig. Csacsognak. Kora reggel már ott zsongnak a fülemben, pedig még be sem értem a suliba, de már mesélik, mondják, kérdezik. A drámák. Mikor látom, hogy valami fáj. Mikor valami nincs rendben, mikor az arcán ott van világ összes fájdalma... Akkor? Olyankor lényegtelen a váz. Eldobom, és mesélek. Mesélek nekik kicsit magamról, hogy én hogyan éltem meg a kamaszkor minden nyűgét. Elmondom, hogy joga van fájni, és mondja ki, és ne féljen tőle, mert erősebbé teszi. Gyerünk! Harcoljunk meg azzal a nyűggel, és pusztítsuk el. Tegyünk csak Feri fiam, Irénke néni, s a mama emlegette a szép emlékeket. A mama, a mi galamblelkű, igazságos, drága édesanyánk hét évig őrizte közösségét, és 91 évesen, majd’ harminc esztendőnyi özvegység után megtalálta végső nyughelyét a lócától száz méterre lévő temetőben, édesapánk és a barátok mellett. S ebben a hónapban az utolsó élő szomszédasszony, Irénke néni is eltávozott. Feri fiam még legfiatalabbként őrzi a helyet, de sok kedve nincs már lemenni a kapuba. Bármerre néz, embert alig lát. Nemrég kisebbik fiam Ge- lénesről hazajövet megállt édesanyánk kapujában. A ház már nem a mienk. Kiszállt az autóból, s leült a nagy, széles, üres lócára. Péter juli abba pöcköli a hamut. Végül rám csapja az ajtót, mi mást tehetnék, kikaparok egy már felhasznált buszjegyet az agyredőim közül, és felszállók a helyi járatra. Mögöttem összesúg egy szerelmes pár. Jelzek a következő megállónál, és leszállók, még mielőtt randevút beszélhetnének meg a nyakszirti lebenyembe. KOMOR ZOLTÁN róla, hogy ne merjen újra előkerülni. Mi lehet náluk a dráma? Ugyanaz, mint bárkinél. Szerelem, szeretetlenség, a rohanó, fáradt szülők - pont olyan szülők, mint én vagyok. Ilyenkor kicsit megingok. Lefordítom a mondandójukat a saját gyerekemre. Nem mindig sikerül... De a bizalom az, ami miatt jó tanárnak lenni. Hogy egyszerre vagyok kapaszkodó, polc, lépcső és ugródeszka. Finom diplomácia kérdése minden. De a tanítványok tesznek egésszé, még akkor is, ha így az év vége közeledtével egyre fáradtabbnak érzem magam. VASKÓ ILONA NYÍREGYHÁZA. „Áll Kányahegy. Itt hajdanában Arany- s ezüstre vitt a gazdag ér; Öléből most forrás buzog fel, Veres habokkal, mintha volna vér.” Azon a napon háromszázan dolgoztak a bánya mélyén. A falu majd’ összes férfiúja izzadva fejtette két kezével ott az ércet. Otthon asszonyaik, s jó gyermekek várták, a nap végén végre hazatérhessenek. Ám egyszer szörnyűség történt, a bányának falai mind megrepedtek, s beomlottak, kegyes Isten, nem tudni mért. Háromszázan vesztek oda egy perc alatt, a hegy gyomra magába zárt minden lelket, ki ott lenn volt, mind meghaltak, mindahányan, mindahány an. Estére egy lakomára hívta szegény asszonyokat a gondterhelt bányamester. Étel, ital bőséggel volt, de az asz- szonyoknak feltűnt, hol maradnak már uraik. Kérdezték a bányamestert, de az felelni nem tudott, csak azt mondta, Leanne Iris Price Kétségek Nem tudom, hogy mit tegyek, muszáj döntenem, de dönteni nehéz - súgja egy hang csöndesen. Akarok valamit, de egy érzés túl erős, kétségek, - hogy ez nekem mennyire ismerős! Nem tudom, mit alkotok, nem is értem miért, a bizonytalanság felőröl a semmiért. Annyira félek, hogy vajon majd mit alkotok, be akarom fejezni, s, közben meg kapkodok. Van egy álmom, mit valóra akarok váltani, de hogyan tudnám a sivatagot felszántani? Hogyan keressek vizet a sűrű homok alatt, ha akárhogyan ástam, csak még több maradt? Van egy ideálom, egy célom, mit el kell érnem, de olyan messze van, fent, a csillagos égen. Kicsi vágyókén ahhoz, hogy odáig elérjek, sok idő, hogy a mennyország kapuján belépjek. Túl magasra tettem a mércét, nagyon jól tudom, ezt mások is tudják - látom lehunyt szemhéjukon. Csak egy kislány vagyok, ki illúziókat kerget, aki túl naiv, és nem bírja el a terhet. Kinek válla gyönge, s, nem bírja a kereszt súlyát, de nem tudják, hogy ő minden hazugságon túllát. Kinek nincs kitartása, aki könnyen feladja, ki a derekát minden ajánlatra beadja. Ők nem tudják, hogy van álmom, mit valóra váltok, akkor is, ha szememre ereszkedik a hályog. Akkor is, ha hideg tél van, én pedig fázok, akkor is, ha örökre csak várok és várok. Tudom, hogy mit remélek, illúzió marad, de én remélek, míg a szívem ki nem szakad. S, talán ez lesz a vesztem: hogy féltem, majd reméltem, hogy az életem fényét a sötétségre cseréltem. A kétségek felőrölnek, de én remélek, hogy egyszer azzá válók, kit remélnek. Nem tudom, hogy mit tegyek, muszáj döntenem, de dönteni nehéz - súgja egy hang csöndesen. A kétségek felőrölnek, összetörnek, darabokra szaggatnak, majd összekötnek. várjatok még, várjatok még, jó asszonyok, hátha megérkeznek ők is. Zene is volt, az asszonyok táncra keltek hát vidáman, mert még nem tudták mi történt. De a bányamester egyszer csak nem bírta tovább néeni őket tudatlanul ó, jaj, hogy mulatnak, hogy táncolnak, és elsírta magát akkor. Az asszonyok meglátták őt, és nem értették, mi lelte, hát megkérdezték, ó, mért sírsz, drága mester, mondd, mi nyomja szíved, ó, miért e bánat, mely feszíti drága lelked. Férjeitek odavesztek, a hegy mélyén haltak meg mind, vérük színezi most a hegyből feltörő kis patakot, szólt, s a hangja elbicsaklott, s holtan esett össze ő is. Az asszonyok felzokogtak, jajgatásuk messze hangzott, s háromszáz özvegy táncolt most már könnyek közt, siránkozva, jaj, ki tudna vigasztalást, jaj, ki tudna, jaj, ki tudna... illés ZOLTÁN ILLUSZTRÁCIÓ: THINKSTOCK Édesanyánk barabási lócája ® Könyvtárban Multimédiás technikai eszközök sokasága vesz körül bennünket, ennek ellenére a könyv továbbra is jó barát marad. FOTÓ: ÉKN Veres víz - részlet a Nagy Legendáriomból
