Kelet Magyarország, 2014. május (71. évfolyam, 101-126. szám)
2014-05-26 / 121. szám
738427 2014. MÁJUS 26., HÉTFŐ KELET Petőfi Sándor a könyvekről A könyvet szép, de csalfa tündér lakja; / Ha fölnyitod, megkapja szívedet, / És fölvísz a legragyogóbb csillagra. ILLUSZTRÁCIÓK: THINKSTOCK Németh Eszter: Mikor utoljára lépem át... Mikor utoljára lépem majd át az iskola kapuját, lesöpröm majd magamról nyolc év színes, csillogó hamuját. Hiszen minden emlék szivárványként ragyog majd a szívemben, én pedig akkor élem őket át a legintenzívebben. ajtaján, majd mind elgondolkozunk rajta, hogy mi volt hajdanán. Hogyan lettünk barátok, és halálos ellenségek, hogyan vonzották egymást a totális ellentétek. Kóródi László Fecskesirató Aszfalt mellett, út porában sír egy fecske bánatában. Eső mossa gyászos tollát, szél borzolja villás farkát. Haza őt már nincs ki várja, holtan fekszik kicsiny párja. Ily bánatot ő ki hogy bír? Hű párjához emígyen sír: Tudom, kicsim, tudom, bánod, hogy én lettem a fecskepárod! Most gyengeségem számon kéred, útra száradt drága véred. Egy pillanatra nem figyeltem, nem nyugszik meg drága lelkem! Boldogságunk fészkét raktam, s te segíteni jöttél abban. Miért van itt e kicsi tó, ahol elütött egy autó? Piciny tested itt vigyázom, nem múlik el soha gyászom! Míg véreddel e földet fested, szárnyaimmal védem tested. Már nem repülök Afrikába, itt őrizlek szép hazámba. A tóvidék legendája „A lába megcsúszott, s a hínárok örvénylő karjai a mélybe rántották rettegő testét.” nyíregyháza. Zsebében kövek voltak. Leült a partra észrevétlen, s hallgatta a morajlást, ami a hullámok és a nádas párbajából kerekedett. Félve húzta össze térdeit. Félt a víztől, úszni sem tudott, mégis valami ide vonszolta. A partról nézte a halak ezüst cikázását, hogyan bújtatja őket a hínár. Nem értette, miért félnek a parttól, a széltől, vajon miért csak a nedves tó a világ nekik. Taszító és hideg volt itt minden, hát el akart menni, de mikor felállt volna, a lába megcsúszott, s a hínárok örvénylő karjai a mélybe rántották rettegő testét. Elmerült egy pillanatra. Szörnyű volt lenn, szörnyen mély, a felszín alatt még sűrűbb az éj, és nincsen csend, csak az üresség súlya nyomta tüdejét, s tartotta fogva. Nagy nehezen partra mászott, s ázott ruháját tapogatva észrevette, a kövek a zsebében ott voltak még. Egyszer még - maga sem tudta, miért - föléhajolt a víznek, ám döbbenten látta meg tükörképét. Ismeretlen arc nézett vissza a tóból. Dühbe gurult, markolt egy követ, s mikor egy újabb hullám felcsapott, megdobta vele, de az mélyen elmerült. Újabb köveket hajított felé. Mind fájón csobbanva veszett alá hullámköröket rajzolva a tükörre, mintha csak gúnyosan nevetnének rajta. Üvöltött a keserűségtől, zokogott a fájdalomtól, de megfogadta, bosszút áll majd, mihelyst az idő elérkezik rá. Pár év múlva vissza is tért, s midőn látta, a tó még mindig zavaros vízzel ostromol, támad minden hívatlan vendéget, megállt a parton, s parancsot kiáltott. Soha nem látott porvihar támadt, a szél az izzó homokot fújta, terelgette a gonosz mederbe, lepje csak el, árassza el, nyelje el a tavat magába. A hullámok lassan megnehezedve haltak el sorra. A tó elpusztult. Felszínén a megkötött sárra a szél lassacskán homokot hordott. Állt a tópart hűlt helyén és diadalmas mosollyal nézett szét a tónak holt testén. Birtokba akarta venni hát a heil lyet, mit győzelmesen hódítva szer zett, rombolva épített magának - ám a tó nem felejtett. Szűz földet érintett ekkor a lába, ám újabb lépések helyett hirtelen elszörnyedve látta: egy kéz a tónak halott testéből kinyúlt, megragadta, a mélybe húzta, rászállt a sötét, az ölelő csend, s csak kövei nyomták a testét ott lent. ILLÉS ZOLTÁN SoniaPepperdine Duna táján Duna táján elmélkedve bolyongok, a házakban még ég a fény, néhány vitorlás megy el mellettem csak én állok egy helyben még. Gondolataimban játszik a múlt velem és a nagy kérdés, hogy ki vagyok én? Az a csillogó szemű leány, kit elvarázsolt az éj színű legény? Vagy tán az a csöndes, szolid kislány akit mindenki sulykol belém? Madarak szállnak el felettem szabadon a csillagos égen, majd hirtelen eltűnnek a végtelen sötét éjben. így mennék el én is veled a világ végére akár, szárnyalva kéz a kézben, mint két szabad madár. Zokogott a fájdalomtól ILLUSZTRÁCIÓ: THINKSTOCK Szeretnéd, ha elolvasnák az írásaidat? NYÍREGYHÁZA. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Szeretnéd, ha mások is elolvasnák, amit papírra vetsz? Eddig nem volt lehetőséged a bemutatkozásra? No, akkor a Kelet-Magyarország Tollpróba-oldalát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szívesen megmutatnád másoknak is, mennyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, rövid novelláidat (maximum 3000 karakter) az alexandra.csaki@ inform.hu e-mail címre, és lapunkban megjelentetjük azokat. KM Óvodások és 1-4. osztályosok: 550 méter 5-8. osztályosok: um* Családi verseny (1 fő felnőtt + 1 gyerek): Felnőtt futam: Programok: 550 méter • Közös bemelegítés • T-Dance zumba Tomiékkal • Ingyenes eü-mérés • Arcfestés • Büfé • Tombola Tudom, hogy a méz is keserű lesz, sötét és matt, érezni fogom: életem virága elhervadt. Nem tudom, hogy másnak ez az iskola mit jelent, nekem otthont, magát az ismeretlen végtelent. Nyolc hosszú év, de én még csak a felénél vagyok, mit érzek majd, ha elsuhannak ezek a napok? A cukor is kesernyés ízű lesz, mi mind tudjuk, azonban a szemünket e tény felett behunyjuk. Még együtt vagyunk, így gondtalan és boldog minden napunk, de tudjuk, ha elballagunk, szétszéled majd zajos rajunk. Magunk után majd feledhetetlen örökséget hagyunk, mert - habár elhalkul - soha nem csendesedik el szavunk! Barátságok, szerelmek, botrányok és dicséretek, ezek mi vagyunk: hát gyerünk, hangosan dicsérjenek! S, mikor utoljára kilépünk a Kossuth Nosztalgiázva gondolunk vissza azokra a szép napokra, mikor még támaszkodhattunk a segítő, baráti karokra. Kik voltak az osztálytársaink, és mikor szakadtak el tőlünk, hogyan csináltunk balhékat, és mentettük meg tőle a bőrünk. Visszagondolunk az első napokra, a kirándulásokra, a közös anekdotákra, a teljesített kihívásokra. Rájövünk majd: mi egy nagy család vagyunk, kik összetartoznak, s, ha kell, meghalunk. Együtt énekeljük szomorú dalunk, S, távolra is elhallatszik a zajunk. Meghatottan nézünk körbe, s, elárasztanak az emlékek, enyhülnek a viták; megszűnnek a hatalmas ellentétek. Szétszéledünk majd: ki ide megy, ki oda, de van, amit nem tagadhatunk le soha: hogy bizony Kossuth diákok voltunk, noha, nem látszik rajtunk, mert ez élet mostoha. HIRDETÉS
