Kelet Magyarország, 2014. március (71. évfolyam, 51-75. szám)
2014-03-20 / 66. szám
2014. MÁRCIUS 20., CSÜTÖRTÖK KELET Szántó Ilona Virágszálaim Nem vagyok ősz hajú asszony de lelkemben hordozom minden gondotok. Van selyemruhám, Ti vagytok nekem egy-egy szál virág Piros rózsa és tulipán Életem legdrágább csokra Mit nem mástól Istenemtől kaptam. Éj A csend hálóját feszíti, csak az óra ketyegése hallik, s távolban egy mozdony dudál. Simogatásod álomba ringat - repülünk - míg a csillagtengert mesévé oldja az éj. Tavaszváró 2014 Jöjjön a langy meleg, tavaszi szél, szárítsd fel könnyemet! Szellő, simogasd fáradt arcom! Virágok mosolya erősítsétek harcom! Tulipánfa, mit kedvesem ültetett hozzatok megáldott rügyeket. Hadd higgyem, páromtól jön üzenet. Őt még mindig várom. Ha jön az este, feljön a hold, s a csillagok, ők tudják csak, hogy újra zokogok. Szeretnéd, ha mások is elolvasnák az írásaidat? nyíregyháza. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Szeretnéd, ha mások is elolvasnák, amit papírra vetsz? Eddig nem volt lehetőséged a bemutatkozásra? No, akkor a Kelet-Magyarország Irodalom-oldalát neked találták ki! Ha úgy érzed, hogy szívesen megmutatnád másoknak is, mennyire tehetséges vagy, küldd el verseidet, rövid novelláidat (maximum 3000 karakter) az alexandra.csa- ki@inform.hu e-mail címre, és lapunkban megjelentetjük azokat. KM Járd csak a jó utat, vándor! # Kőbe vésett tisztelet A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban megyénk egyik méltán neves szülöttére, Ratkó József íróra emlékeztek szerdán. A programban diákoknak szerveztek vetélkedőt, melyet a megemlékezés követett, végül leleplezték és megkoszorúzták az iskola egykori diákjának emléktábláját. FOTÓ: RACSKÓ TIBOR Bíbor Kata Virágének Add a szádat, add a szádat, hadd csókolok rája százat, nem is százat, ezret akár, ne számoljuk, nincsen határ. Csillagom vagy, esthajnalom, csókra mindig van alkalom, add a szádat, édes szádat, holdvilágnál végy babádnak. Nem kell a Nap, nem kell nékem, szemed füröszt fény-vizében, megmosdatsz, én megmosdatlak, ölelésed betakargat. Adom számat, adom számat, csókkal csókold rám a vágyat, százat, ezret, ne légy szerény, én a tied, te az enyém. Erdőcsönd és óbor Szád ízében benne van minden, mi jó a földön, nyárillattal napfény, erdőcsönd, a Börzsöny, és ezernyi hegy még: tornyok, ahogy végtelenbe látnak, kicsi ház a dombon, lugassal font vágy-lak, hol egymást szemezgetjük, és cseresznyét egy tálból, s amíg szádból kortyolom, bent szétcsorog a mámor. Kresztyankó Ágnes Tavasz Pattan a rügy, élnek a fák, zöldbe borul minden virág. Friss illat járja át kis szobám teraszát, fényesen ragyog a napsugár, érzem, a télnek vége már. A madarak énekelnek, hosszú útról visszatérnek, dallamot adnak a hajnalnak, hogy mi örüljünk a tavasznak. Kicsi madár, fáj a szívem, békét hozzál, szabadságot, reménységet, egészséget, boldogságot, tedd szebbé ezt a világot! „Nem lehet a víz mindig tiszta, de te vigyázhatsz, lábad nyoma fel ne zavarja.” nyíregyháza. Már erősen al- konyodott, mikor egy öreg remetéhez egy vándor érkezett. Illendőn köszöntve szállást kére, hosszú, fáradt útján kicsit megpihenne. Az öreg bólintott, s beljebb eresztette, nem volt igazán a szavak embere. Miután ettek, pipára gyújtottak, a füstbe merengve olykor nagyot sóhajtottak.- Csendes itt - szólt a vándor, s szippantott.- Békés - toldotta meg az öreg a szót. - Másfele milyen? - tudakolta, de mintha a vándor szólni nem akarna.- Ilyen is, olyan is. Inkább olyan, de azért békés.- Mennyire? - hunyorgott az öreg. Ifjú volt még a vándor, tiszta a szíve, fejében gondolatok, szemében igaz tüzek.- A víz sem lehet mindig tiszta, a népekben is akad nyughatatlan. Voltak vidékek, hol szemem könnyben úszott, s lelkem alig bírá látni a sok kegyetlen harcot. S hol élni is elég, szíveket tép a gyűlölködés. És mit az egyik lerombol, a másik újjáépíti, s teszi ezt ösztönből, erejét sem kímélve, csak a hazája bár a régi lenne. Eszmék születnek egymás ellen, s emberek halnak meg értelmetlen. Máshol pedig, mintha e gonosz erőknek nyoma se lenILLUSZTRÁCIÓK: THINKSTOCK héz, a rosszindulat átszövi a dicső tetteket is. De látom, szíved jó anyagból gyúrták, bár reszket benne a remény. Nappal gyújt lámpást, ki a múlton mereng, ne kezdje hát ki a lelked a keserűség. Nézz bátran a jövőbe, s járd a jó utat, meglásd, követőd is akad. S olyan is, kit te követhetsz majd. Nem lehet a víz mindig tiszta, de te vigyázhatsz, lábad nyoma fel ne zavarja. Ennyit szólt az öreg, s tovább pipázott, az idő halkan az éjbe ballagott. A vándor is elcsendesedett, lelke a szavaktól megnyugvást lélt. Másnap pedig, mint kinek szeméről köd szállott fel, úgy indult útnak, hogy ki látta, szemének tükrében a békét megtalálta. TÖRÖKIPAPP ERZSÉBET „Mikor a völgyekben járok, elfeledem a rosszabb világot..." ne, nem keményszik szívük a szenvedésre. Bár többen élnének e reményben! Fejét csóválva a dohányba nagyot szipákolt, ily témákról beszélni ritkán szokott. Az öreg kíváncsi szemekkel figyelte, mintha rég sejtené, mi nyomja lelkét ennyire.- Járom az utat, mindig a jót, de olykor vérrel festik a valót, s tüzes vassal vésik a hitet, mely nem övék! Hazug, álszent szavakkal mérgezik az elmét, s Istenek módjára halált szórnak az ártatlanokra. Nem jó ez így, apó - sóhajtotta -, gyermekek szíve vágyik a jóra, de keserűvé válik meglett korukra. Szívem gyakran lankás lejtők, békés mezők, rejtett völgyek felé vezeti lábamat. Oly helyekre, hol nem terem rosszindulat, harag, nem is tudják, mi az. Együtt született a jó a rosszal még a kezdet kezdetén, s mint egy mérleg két tálcája, úgy emelkedik egyik a másik felé az idők végtelen porában. Mikor a völgyekben járok, elfeledem a rosszabb világot. Elfeledem a szenvedést, a kételyt. Elfeledem feltenni a kérdést: miért? Ha békében jobb élni, mi szükség a harcra? Porszemek vagyunk a világ értelmében, mégis féktelen viharok kavarognak némelyek szívében. Nincsenek sokan, mégis milliók szemébe csalnak könnyeket. Nincs fal, mely megállíthatná őket, nincs szó, mely felnyitná szívüket.- így teljes a világ fiam -sóhajtott az öreg -, bármily neSenior Buddha hite Buddha hite útmutatás: „Hűség a legjobb útitárs Az életnek hosszú útján” - Buzog fel bölcsesség kútján. Imamalom monotonján Megoldás, de a kezdete Megoldásnak”- Csoóri (gyen Szólít a cselekedetre. Ez hát a cél, az életelv, Alávetni magadat telj, Jutni a szent nirvánába, Elhessentést minden vágyba! Minden vágyat kisülésbe, A szent megsemmisülésbe! Lemondani minden vágyról, Csak ne, amiről Buddhád szól! A hűségről, arról soha! Ne űzzön vágyak ostora! Vágymentesen boldog leszel, Mert a sok vágy, hej, elmeszel! Örök égető mész gyanánt Ajz hatalom, ész, kéj, gyémánt, De ha leszel buddhista bonc, Magadból minden célt kiontsz, Csak a hűség marad benned, Másról, mindről le kelt tenned! Hű lész a semmit-vágyáshoz? Ó, ez nem visz már halálhoz? Buddha-bonmot, elmés mondás, Ó, ez a nagy-nagy lemondás, Mit rejt, az nagy ellentmondás, Mert mégis van egy vágy-ontás: A hűség! - életorrontás! Káoszelmélet - egy doboz elveszett megint Olyan jó lenne kidobni mindent és megszabadulni az ürességtől! „A fenébe! Tányért kellene törni és ütni a mellem hangosan...” nyíregyháza. Kötéltánc. Ez jutott eszembe. Bénán, esetlenül piruettezek az emberek között nyitott szívvel. Kötéltánc és félelem. A mélységtől. Hogy mi van, ha újra lepoty- tyanok. Sebaj. Legalább felkapaszkodtam. Aztán megint azok a béna dobozok ugranak be. Bizalomdobozok, hogy ki hogyan bánik a bizalommal, hogy mázlisták azok, akik az üres dobozaikba gyűjtögetik a kincseiket. A bizalomkincseiket... Én meg? Én meg odaadom az egész ostoba dobozomat, benne az összes kincsemmel. Mindig beleszakad a szív, ha ki kell venni a dobozból egyet. Ilyenkor kezdődik a kötéltánc, az egyensúlyozás. (Vajon normális ilyenkor a düh? Az jó, ha visz- szafojtom? A fenébe! Tányért kellene törni, és ütni a mellem hangosan, hogy: Na, ezt nem!) Dobozolok csendesen. Van már egy pár üres dobozom, de nem bánom. Van pár olyan dobozom, amelyet úgy zártam be, hogy meghagytam benne még néhány kincsemet, és van olyan dobozom is, ami már sáros, szakadt és megtépázott. Minek őrzöm a dobozokat? Szánalmas me- mentók elmúlt, félresikerült életemnek. Kellene egy nagy konténer, amibe kidobálhatnék mindent, de mindent. Konténer. Beállítani az udvar közepére és megszabadulni a... (mitől is?). Mi kell hozzá? Bátorság? Erő? Miért őrizzük régi életünk romjait? Van bármi köze az emlékekhez, vagy csak egyszerűen lustaság? Biztosan lustaság is, hiszen pár évtized alatt már össze tud gyűlni nagy meny- nyiségű üresség-szemét... Űr... Hiány. Üresség-szemét (űrszemét)? Meg kellene néznem azokat a bizalomdobozokat mind üres-e. Ha nem üres, kidobhatom? Ha üres, fáj-e az üressége majd a kidobásnál? Ki kell-e dobni, vagy félő, ha kidobom, hajtogatok majd egy új dobozt, mert elfelejtettem, hogy ennek az embernek már volt egy doboza. Biztosan ez is egy végelszámolás, hogy egyszer már rendet kellene tenni a káoszban. A káosz, ami nem más, mint régi életem romjai. Aztán a káoszból építeni egy új, rendezett életet, úgy, hogy abban már ne lehessenek felhalmozott dobozok. Olyan jó lenne kidobni mindent, és megszabadulni az ürességtől! Előröl kellene kezdeni az egészet. Tiszta lapokkal, tiszta raktárakkal, dobozolás nélkül. Új kezdőfeltételekre van szükségem. A remény dobozai. Nem hinném, hogy csak a bizalmat tartjuk kincsként dobozba zárva. Nekem a reményeim is be vannak dobozolva. De azokat előveszem, mérlegelem, és alkalmasint megvalósítom. Vajon azok a remények, vagy a tervek? Van-e különbség a remény és terv között? Naná, hogy van. A terv egzakt, és valóságos a remény az emóció. A remény, egyfajta titok is. Nem mondom ki, miben reménykedem, mert lehet, összedőlne a jól felépített bizalomdoboz elméletem. Az új kezdőfeltételekre kell koncentrálnom... Káoszelmélet. A pillangó-hatás érzékeny a kezdőfeltételekre. Én is érzékennyé váltam a kezdőfeltételeimre. Abba kell hagynom a dobozolást. Nem születtem Tótnak, nem kell megmentenem senkit a fronton, csak magamat, itt, ebben a nagy békességben. De mégis csak káosz van, egy lineárisan jól leírható káosz: „Egy szög miatt a patkó elveszett, a patkó miatt a ló elveszett, a ló miatt a lovas elveszett, a lovas miatt a csata elveszett, a csata miatt az ország elveszett!” Egy doboz elveszett megint, és így valami elveszett. Megint. VASKÓ ILONA
