Kelet-Magyarország, 2004. november (64. évfolyam, 255-279. szám)

2004-11-09 / 261. szám

2004. november 9., kedd JUBILEUM /12 Oláh Gábor Az én újságom Még nem jártam iskolába, de anyám már megtanított írni, olvasni. Első olvasmányaim meséskönyvek, később a ponyvaregények voltak. Az első újság, ami a kezembe került, a Nép­szava volt, nem kis ria­dalmat okozva otthon. Apámhoz, a régi szerve­zett szocdemhez, havonta kétszer egy Szegedi neve­zetű taxis csomagban hoz­ta Nyíregyházáról, a Májerszki gépgyárból, összekötőjétől. A középiskolai önképzőköri sikereimen felbuzdulva az egyetemen már faliújságot szerkesztettem. Ekkor már az ötvenes évek elejét írtuk. Egyik cikkem Hegedűs minisz­terhez szólt, többet nem jelenhettem meg, et­től a faliújságot más szerkesztette. 1956 no­vemberében újságírói igazolványom miatt, egy gödöllői igazoltatás után, majdnem Ung- vár felé vitték az utamat. Barátok között Az újra szerveződő megyei laptól 1957 ta­vaszán megkerestek, dolgozzak náluk. Nem kisebb ajánlóm volt, mint a pártbizottság ak­kori egyik agit.prop felelőse, Horváth Gab­riella. Ügyesen kitértem, de attól kezdve min­dig különös figyelemmel kísértem a lap sor­sát. Szobám egyik szegletében őrzöm azokat az újságcikkeket, amelyek a legutóbbi négy évtizedben megjelentek. Tucatnyi dossziét tesznek ki, ez maga a történelem. Ha valami­re emlékezni kell, vagy összevetni jót, vagy emberi gyarlóságot - ki-ki mit mondott -, elő­veszem valamelyiket, segít eligazodni. Az utolsó előtti oldalon találom mindig a volt barátokat, azokat, akik már elmentek. Életem huszonöt éve kötött munkám során ezekhez az emberekhez, az egész megyében. Nagyon fáj, hogy elmentek, de legalább így tudok róluk, részt vehetek végtisztességadá- sukon, csekély vigaszt nyújthatok családtag­jaiknak. Ha bemegyek a szerkesztőségbe, barátok­hoz megyek, úgy érzem tisztelnek, szeretnek engem, úgy ahogy én is őket. Hát ezért is az én újságom a Kelet-Ma- gyarország. Boldog születésnapot! Oláh Gábor Rákos Sándor Fiatalokhoz Ifjúságom! Ahányszor felidézem a Nyíregyházán töltött éveket, mintha kormos üvegem nézne vissza: sötét homályt lát az emlékezet. Házunk fölött örökké alkonyul. Pedig hát sütött akkor is a nap - csak a keserű élet árnyékolta apám, anyám arcát s a tárgyakat. így múlt el húsz-egynéhány zsenge évem. Az éjben kék lidércfény lobogott. ...Most forró nyári napfény tűz le ránk, fényözönben állunk, fiatalok! Fel a szívvel! Emeljük hát magasra! Nem volt itt még örömre ennyi ok: hol porig görnyedt az ifjú erő, röppenjetek, villámszárnyú sasok! Fel a szívvel! Az enyém gyilkos évek szilánkját hordja burkában, beteg. Halljátok mégis, mily bátran dobog, amint dalolva lépek veletek! NÉVJEGY Rákos Sándor Kálmánházán született, a Kossuth Gimnáziumban érettségizett. A felszabadu­lás után egy ideig Nyíregy­házán újságíróskodott. Szubjektív születésnapi köszöntő Azt szeretném, ha továbbra is kedves kis vidéki lap maradnál, kávé mellé illő jóbarát 1957-től néhány éven át itt dolgozott a szerkesztőség (Fotó: Elek Emii) Nagy Ferenc e-mail: kelet@kelet.szon.hu (Az Újság és én egyidősek va­gyunk, pontosabban Ő két hó­nappal fiatalabb nálam.) Te történész vagy, neked tud­nod kellene, hogy a sajtó mindig a hatalom szorításában műkö­dött. Volt idő, amikor ez a spa­nyolcsizmák fájdalmát idézte és volt olyan is, amikor csupán egy kézfogást, de határozottat. Már négyéves koromban felügyelőt, tanítómestert kaptam - folytatja. Háborús gyújtogatók- ról, feketéző kulákokról, az im­perialisták láncos kutyájáról tar­tottam dörgedelmes szónoklato­kat. Lelkesítettem, a békekölcsö­nök jegyzésére, tudósítottam lát­szat-sikerekről, a nagyüzemi gaz­dálkodás előnyeiről, meggyőzött parasztokról.- Féltünk Tőled - mondom ne­ki halkan - nem is szívesen ol­vastunk. Tele voltál összeeskü­vőkkel, feketézőkkel, adó- és be­gyűjtési hátralékosokkal.- Bizony engem akkor nem is a reggeli kávé mellé szántak, ha­Nagy Ferenc nem inkább egy pörölycsapás­nak. Tudod - munkásököl, vas­ököl,.... Először 1953-ban vehettem na­gyobb lélegzetet, sőt rögtön már tréfálkozni is kedvem szottyant. Emlékszel a „Nyíri pajkos” ked­ves kis rajzaira! Ekkor már „Néplapénak neveztek, és a szerkesztőségemben egy új nem­zedék kezdett el dolgozni. A szabadság- Azért olyan nagy szabadsá­gotok nem lehetett, hiszen csak egy folyosó választott el Benne­teket a Hatalomtól, a Párttól.- Igaz, mondja kicsit kese­rűen, de hidd el, hogy az az újság, amelyik a 80-as években 100 000-res példányszámot ért el, már akkor formálódott.- 1956-ban rövid időre ismét új nevet kaptál, a fejléced is meg­változott: Szabolcs-Szatmár Né­pe, a Megyei és Városi Munkás- tanács Lapja.- Igen, a főszerkesztőmet pár hónap múlva „vad szovjet és pártellenes magatartása” miatt rövid úton le is váltották. Pedig nem tett mást, csak amit a szer­kesztőtársai tettek.- Most ismét új név, új gazda következett?- Persze, de ezúttal a kereszt- ség tartósabbnak bizonyult, 47 éve Kelet-Magyarországnak ne­veznek.- Ez az aranykorod?- A technikai fejlődést, az Új­ság sokszínűségét, a nálam dol­gozó újságírók szakmai felké­szültségét tekintve az 1970-es, 1980-as éveket valóban annak ne­vezhetjük. A példányszámmal együtt az oldalszám is nőtt. Ked­velt sorozatok, hétvégi mellék­letek, bőséges kulturális és sporttudósítások tettek ismertté és vonzóvá. Egyre jobban illet­tem a reggeli kávéhoz, veled is mindig együtt reggeliztem. Em­lékszem, te mindig a hátsó fele­met lapozgattad először.- Igen, mert ott voltak a sport­hírek. Egyébként most is így te­szek, csak egészen más okból!- És a hatalom, a gazda?- A hatalom? Beszámoltatott, utasításokat adott, hiszen a fejlé­cemen az ő nevét viseltem. Köz­vetlenül, direkt módon csak rit­kán avatkozott az életembe, a fő- szerkesztőkön keresztül irányított. Hidd el, nálam a legtöbb újságíró azzal a meggyőződéssel dolgozott, hogy az igazság bajnoka lesz, meg­.................................................. 1956-ban rövid időre ismét új nevet kaptál, a fejléced is megváltozott: Szabolcs-Szatmár Népe, a Megyei és Városi Munkástanács Lapja. Nagy Ferenc •••■■................................w váltja a vüágot. De tudta és ismer­te a lehetősége határait, a törté­nelmi kor sorompóit.- Gyáva beszéd!- Lehet, de csak az ítélkezhet, aki megélte ezeket az éveket! Egyébként nincs mit szégyen­keznem, mert a rendszerváltást kísérő politikai csatározások közepette mértéktartó tudtam maradni. Már ekkor független­nek éreztem magam. Lapozgas­sál csak egy kicsit, magad is láthatod!- Nekem nem kell bizonygat­nod, én jól ismerlek! Aztán ez a függetlenség is csalóka jelző! Most is ezt viseled a homloko­don. Az igazi gazda De mitől lettél független? A politikától talán, - de függsz az új gazdádtól, aki megvásárolt más lapokkal együtt.- így igaz, de ez a függés csu­pán anyagi természetű. A rend­szerváltást és a tulajdonosváltást követően az olvasó lett az igazi gazdám. Neki kell megfelelnem úgy, hogy a saját költségeimet is előteremtsem. Sőt, állandóan fej­lesztenem is kell, hiszen a mé­diapiacon nagy a konkurencia. A Kelet-Magyarország ma már az internet és a digitális techni­ka segítségével öt földrészen ol­vasható. Emlékszel, a csomago­lópapírtól indultunk!- Mégis féltelek! Azt szeret­ném, ha továbbra is kedves kis vidéki lap maradnál! Emberar­cú, a reggeli kávé mellé illő jó­barát! Itt a levéltár meghitt csendjében a múlt emlékei között ezt kívánom születésna­podra! Nincs falusi határ különb, mint a majtisi Soha embereket nem láttam, akik jobban ragaszkodtak volna a földjeikhez, mint a szatmáriak Végh Antal e-mail: kelet@kelet.szon.hu Szatmári el kell veszíte­nem, hogy megtarthassam belőle azt, ami még számom­ra megtartható. Szatmár egy darabja valamikor valóságo­san is az enyém volt, most már csak az írásaimban őriz­hetem szülőföldem szép hatá­rának emlékeit. Nincs falusi határ különb, mint a majtisi. Szép, egyenes tábla föl­dek majd mindegyik föld végében egy-egy akácfasor, patak. A leg­szebb patak a környékünkön a Gőgő. Senki sem tudja a faluban, honnan jön, azt beszélik, a Szat- már-hegyen van a forrása. Nagy­szekeresen túl - ahogy kikanyaro­dik a Gőgő Majtis határából, red- ves vén fűzfák között, égerfaerdő szélében, onnan már Szenke a ne­ve. Más patakjaink is vannak - voltak -, meg mindenféle vizek a falu határában. Valamikor a ha­lak, a vadkacsák, a gémek, a bö­lömbika, a szárcsa, a vízityúk, a nádirigók világa volt ez a vidék, de a valamikori vadmadaraink is éppen úgy vesztették el szülőföld­jüket a majtisi határban - akár­csak én. Ki mikor látott a majtisi vizeken gémet, szárcsát, vízityú­kot, bölömbikát? Egy darab föld Lassan harminc éve már, hogy apám egy vasárnap dél­után leballagott velem a ker­tünk végéhez, oda a vasúti töl­tésen túl. Volt ott egy darab föl­dünk, ezer ölnyi. Apámék talán ezt a kis darab földet is valame­lyik majtisi szegény embertől vették, még valamikor a har­mincas években. Egy ilyen da­rab földért száz kövér libát kel­lett eladni a beregszászi piacon. Meg persze előzőleg kitömni, ki­hizlalni azokat a libákat, tömni a libát kukoricával, reggel-este, amíg csak véresre nem kezdték Végh Antal ki az éles fogú libacsőrök az anyám kezét. Volt erről már szó. De a szat­mári földem okán az ilyesmiket meg kell ismételni, leírni újra meg újra. Mert amíg, az író ír­hat, amíg még kedve van hozzá, hogy írjon valamiről, addig azt istenigazából nem is veszíti el. Soha embereket nem láttam, akik jobban ragaszkodtak volna a földjeikhez, mint a szatmáriak. Jánkmajtison született 1933-ban, tanulmányait a debre­ceni református kollégiumban végezte, majd szabolcsi falvakban tanítóskodott. Számos kötetében vall a szülő­földhöz való kötődéséről. VENDEGSOBOK A napraforgó Bállá László e-mail: kelet@kelet.szon.hu Ez a napraforgótő valahogy a csodával határos módon me­nekült meg. Az egész mezőt össze-vissza taposták, letarolták a katonák, de ez a tő valahogy megmaradt. Ott állt vagy két méternyire a frissen ásott lö­vészároktól. A zászlós, az árok­ban kuporogva, kissé hátradőlt, hogy a kék ég hátterén lássa a sárga virágszirmokat. Ez olyan megnyugtató volt! Itt, a harctér közepén, ez a szépséget árasztó növénycsoda... Különben is olyan békés volt a hangulat! Ragyogó nyár... A térség fölött szokatlan, hatalmas csönd. Szemben, nem is oly messze, látszottak az orosz lö­vészárkok, de onnan most nem lőtt senki. Ők, a magyarok sem kaptak még tűzparancsot. A zászlós pedig nézte a napraforgót. S mintha megbabo­názta vona, már egész leikével rajta csüngött, és szinte meg is feledkezett róla, hogy hol van. Egymagában pompázó tő elvitte innen, el ebből az utálatos árok­ból, el a bármikor várható ro­hamparancstól, az állandó élet­veszélytől. Mintha nem is a lö­vészárokból bámulná, hanem odahaza, falujának határában legeltetné a szemét, s nem is egy tövön, hanem azon a hatal­mas otthoni napraforgótáblán. Illuskával szerettek a határban sétálni, s akkor épp a napraforgó­mező mellett vitt el az útjuk. Két fiatal, pályakezdő tanító. Már fel­lobbantak egymás iránt, de eddig még meg sem fogták egymás ke­zét. Hja, az akkori, nehezen ol­dódó, tartózkodó szemérem. S az a szorosan elzárt csap épp itt, a napraforgótábla előtt nyílt ki mindkettejükben. És ott, a zöld tövek közt, a sárga kalapok ár­nyékában - ott teljesedett ki pil­lanatok alatt a szerelem. Hanem itt, ez a harctéri tő! Mintha az otthoni mezőből küldte volna lluska, a felesége, hogy vigyázzon őrá... Ó, napra­forgó, napraforgó! Remény a re­ménytelenségben, annak záloga, hogy viszontlátja övéit, szeren­csésen hazajut... 6 0 é y 3 a KELET! KELET SUSTJS»*5SÍS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents