Kelet-Magyarország, 2004. november (64. évfolyam, 255-279. szám)
2004-11-09 / 261. szám
2004. november 9., kedd Galambos Lajos: Fidem pro fide Kótaj nagyközség Szabolcs megyében. Nem mindig hívták így. Hiteles iratok szerint ezen a néven 1823-ban említik először. Azelőtt, messzi időktől Keresztút volt a neve. A település rajza ma is olyan, mintha egy kereszt lenne. 1873-tól szerepel a térképeken Kótaj néven. A név eredetére vonatkozóan két verzió tartja magát. A török időben, amikor ez a terület Par- tiumként Erdélyhez tartozott, a portyázó katonák olyan rossz vizet találtak itt, hogy ráragasztották a vidékre: kút-alj. Ebből módosult volna Kótajjá. Az élet furcsa játéka, hogy ma innen kap vizet - az ország talán legkiválóbb vizét -, egész Nyíregyháza, s azt tervezik, hogy a bővizű kótaji kutak adják majd életet Debrecennek is! Áldás lenne. A másik verzió szerint már Mária Terézia idejében a helységet: „Sehr Kotik” (sok, nagy sár?) néven említik, és ebből módosult volna a nép nyelvén Kótajjá. Lehetséges, hogy van benne valami, hiszen a berceli Bessenyei is igy említi; Jókai azonban - akinek megállapításait persze nem kell mindenkor történeti értékűnek venni, a Kárpáthy- regényekben csak mint a Törik-Szakad Csárda helyéről emlékezik meg. A Kár- páthy-aknak - azoknak-e, akikről Jókai ír? valóban volt itt birtokuk, miként Kunmadarason, s ha érzéseim és kutatási anyagaim nem csalnak, a Törik-Szakad Csárda pontosan azon a helyen állt, ahol most az édesanyám háza van. A csárdáról sok legenda él ma is a környékünkön. S a legenda is közel járhat olykor az igazsághoz; egyrészt, mivel valahányszor a kertet szántottuk apámmal, tégladarabokat emelt ki az eke; másrészt, a harmincas években kidűlvén házunk egyik oldala, a mesterek felfedezték, hogy a házunk nagyon rossz helyen épült, mert itt volt valamikor a csárda hírhedett jégverme, ahol nemcsak jeget tároltak, de emberek is eltűntek ott a napvilágról örökre, (részlet) NÉVIE&Y Galambos Lajos Kótajban született szegényparaszti családból 1929- ben. A Vasvári Pál Gimnáziumban tanult. Újságíró, majd filmgyári dramaturg lett. Művei sok szállal kötődnek a szülőföldhöz. Utolsó éveiben Kótajban élt. Ilyen gépsoron készült régen a Kelet a Nyírségi Nyomdában. (Fotó: Racskó Tibor) Az olvasó többet szeretne A világhálóra is felkerült: „lapozhatják” Washingtontól Tokióig Angyal Sándor e-mail: sandor.angyal@kelet.szon.hu Tisztes korához érkezett lapunk, a Kelet-Magyarország: 1944. november 8-án, kézi szedéssel, csomagolópapírra nyomva jelent meg a Magyar Nép első, kétoldalas száma. Még a környéken dörögtek a fegyverek, amikor a rikkancs végigszáguldott Nyíregyháza utcáin, fennhangon közölve: „Megjelent a Magyar Nép.” Akkor nem is „a lap” híranyaga volt a fontos, hanem a megjelenés ténye, hiszen az emberek érezték, hogy ahol újság van, ott béke van. Jól tájékozott ember Nem akármilyen hat évtized áll megyénk napilapja mögött! A háború, az újjáépítés, majd a diktatúra éveit is átvészelve, olykor a sorok között sejtetve a való világot, itt az ország keleti szegletében talpon tudott maradni a legnehezebb anyagi és technikai körülmények között is az újság, amely viselte a Magyar Nép, a Nyírségi Néplap, a Sza- bolcs-Szatmári Néplap, majd 1957. február elsejétől a Kelet- Magyarország címet. Nem szándékunk, de hiába is tagadnánk, a jelenlegi lap elődjei olykor torzítva tükrözték a bennünket ff............................... .......... Hetenként több alkalommal megjelenő térségi kiadások viszik még közelebb az információkat az olvasókhoz .........................................ff körülvevő világot, olyan információk jelentek meg, amilyennek a hatalom látni akarta a valóságot. Nem egyedül a mi megyei lapunkra volt ez jellemző, Angyal Sándor melynek a történelmi sorsfordulók szerencsére véget vetettek, s az újság az lehetett, ami valójában a funkciója: informálni az olvasókat, annak tudatában, hogy a jól tájékozott ember szabadabb, döntéseiben szuveré- nebb. Fénykorában százezer példányossá nőtte ki magát a Kelet- Magyarország, és egyike volt a legsikeresebb megyei lapoknak. Technikai háttér Szerénytelenség nélkül mondhatjuk: az ma is, hiszen a 60. évében immár tartósan 60 ezer példányban megjelenő újság élbolyban szerepel az országos lappiacon. Közben, a rendszerváltást követően privatizálták a lapot, az osztrák tulajdonos látványos, nagyarányú fejlesztésbe kezdett, amely nemcsak az újság küllemén, tartalmán érezhető, hanem a technikai feltételek korszakos változásán is. Nyíregyházán, Mátészalkán és Kisvárdán új szerkesztőségek épültek, megjelent a színes nyomtatás, a digitalizálás, a hetenként több alkalommal megjelenő térségi kiadások viszik még közelebb az információkat az olvasókhoz. Saját nyomda és saját terjesztőhálózat teszi lehetővé, hogy a szó legteljesebb értelmében függetlenedjék a mindenkori hatalomtól ez a megyei orgánum. A fejlesztések egyik fontos állomása, hogy a világhálóra is felkerült az újság, ami azt jelenti: az interneten „lapozhatják” Washingtontól Tokióig megyénk napilapját. Felgyorsult világ Mindez öröm, ám azt is tudjuk, hogy az újság életében nem lehet megállás, mert az elégedettség a lap halálát jelentené. Van még bőven javítani való, sok területen teljesebb információt igényel az olvasó, meg kell találni a jó arányokat a városokról, a kisebb településekről, az idősekről és a fiatalokról, az értékek megőrzéséről szóló írások és az üzleti közlemények, a hirdetések között. Ezek az igények kikényszeríthetik majd a terjedelem bővítését, amelyre már napjainkban is akad példa: esetenként a megszokottól sokkal több oldalszámmal találkoznak az olvasók. Ahogy korosodik a lap, úgy nő a vele szemben támasztott olvasói igény. Felgyorsult világunkban ennek az igénynek megfelelni a legnehezebb, de a legszebb újságírói kötelesség. Nagy Ferenc: Születésnapra Az Újság és én egyidősek vagyunk, pontosabban Ő két hónappal fiatalabb nálam. Amikor először picit dadogva a békéről, az élet újraindulásáról tudósított, én már az örökké vakaró- dzó román kiskatona, Kuzma kedvence voltam. A keresztségben hangzatos nevet kapott - Magyar Nép - és szentül hitte, hogy küldetése van a világégés után merész jövőt álmodni. Magam, mint ennek a merész jövőnek a része, cukor híján melaszt szopogattam, s már kevesebbet vakaróztam, mert Kuzma csapatával elhagyott bennünket. Egymás mellett ülve Az újesztendő neki lendületet adott, csomagolópapírját rendes nyomdai ívekre cserélhette és immár teljes négy oldalon lelkesített, szónokolt a szabadságról, az új demokráciáról. Meggyőzően tette! Én árván maradtam, mert januárban, a románok ellen vívott felvidéki harcokban édesapám elesett. Most, 60 év múltával, itt ülünk egymás mellett, bekötött példányai - évente négy kötet - szépen sorakoznak a levéltár polcain. Barátok lettünk, barátok vagyunk, mindent őszintén megbeszélünk egymással. Gyakran fordulok hozzá, ha emlékezetem megbotlik, hiszen a két emberöltőnyi idő alatt nem történhetett olyan, amiről ő nem tudott volna. — Tudni és tudósítani két különböző dolog — ingatta a kemény táblák közé szorított fejét Barátom./12. Nem pusztán az „őskövület” nosztalgiája Kopka János: „A sajtótörténészek úgyis megítélik majd munkánk zordabb oldalát” Kopka János e-mail: kelet@kelet.szon.hu Harminchét év a most hat évtizedes Kelet-Magyaror- szágnál talán már feljogosítja az embert arra, hogy elgondolkozzék: hagyott-e valami említésre érdemeset maga után egykori lapja hasábjain. Különösen, ha arról az újságról van szó, amelynek első számával, anyám kórházi ágyához igyekezvén, 1944. november nyolcadikén, a Szent István utca harmincadik számú háza előtt magam is találkoztam. Szétlőtt harci járművek, szanaszét heverő tárgyak feküdtek némán a sárban. Egyetlen ember jött velünk szemben, hóna alatt kis köteggel, és kiabálta: „Itt a Magyar Nép, megjelent a nyíregyházi újság!” Kacskaringós út Olcsó volt, kicsi, kétoldalas, nagynéném - akivel mentem - vett egyet és olvasni kezdtem. Tartalmának lényege: vége a helyi harcoknak, mindenki vegye fel a munkát, nyissanak ki az üzletek, a templomok, az iskolák. Akkor álmodni se mertem volna arról, hogy kilenc esztendő múltán magam is e laphoz kerülök. Hogy mi lett az én itteni szerepem, azt hosszan kellene fejtegetni. Bonyolult is, kacskaringós is az út, benne számos általam is szégyelleni való, meg ima- malomszerű unalom. Volt azonban nem kevés jó, emlékezetre érdemes is. Ne vegye rossz néven a Tisztelt Olvasó, ha - jubileum lévén - az utóbbiakról szólnék. Az események sodortak, az évek rohantak, meg kellett felelni a legkülönfélébb elvárásoknak is. Hittünk, magam is hittem abban, hogy amit tenni kell, azt a majdani-távolabbi jó célokért tesszük. Hogyan sikerült, megítélni sem egyszerű. A legelső néhány év neofita buzgóságaink, meghasonlásaink, sűrű pofonok, aprócska örömök, szaporodó kételyek, sőt drámák közepette telt el. Mégis, összegezve a hatvan lapesztendőből a saját harminchetemet, azt mondhatom: megérte. Lehetett egyáltalán szép a sokak által ma divatos egyszerűséggel átkosnak titulált évtizedek újságírói-szerkesztői pályája? - kérdezem immár önmagámtól. Ha végiggondolom és ráteszem a képzeletbeni mérleg serff ......................................... Nem tagadom, jóleső érzés ezt a múltat felidézni. ...................................ff penyőire saját élményeim jó, vagy elvetni való részét, azt vallom: igen. Hétvégi barangolások Mindenekelőtt az alábbiak miatt. Ennyi idő eltelte után is köszönnek és visszaköszönnek az embernek az utcán. Levelet írnak, telefonálnak, témákat adnak, emlékeznek egy-egy írásomra. Hihetetlen: régvolt sorozatoKopka János kát említenek, amelyekben letettük úgymond a garast valami mellett és ellen. Irodalmi oldalakat citálnak, amelyek értékeket közvetítettek a „kisember” számára. Hétvégi barangolásokat, amelyek szociográfiai mélységeket súroltak. Egykori munkatársakat, akik lazábban, vagy szorosan kötődtek lapunkhoz, akik a napi újság szerény lehetőségeihez képest is rátaláltak a Parnasszushoz vezető szűk ösvényre. Neveket is mondjak? Kollégája lehettem Sipkay Barnának, Ratkó Jóskának, Galambos Lajosnak, Mester Attilának, Szend- rei Jóskának, Barota Miskának - ők sajnos nincsenek már az élők között. Soltész Pistának, akitől ma is tanulhatunk. A nevek sorakozhatnának még, akik - bár nincsenek már a lapnál -, valamikori közelségére is büszke vagyok. Akárcsak számos, igen tehetséges és ifjú kollégámra, akikkel együtt lázadoztunk, megosztottuk jóérzésünket és búnkat. Akikkel sűrűn voltunk együtt munkaszobáink falain kívül is, az ulti- vagy sakkasztalnál, tállyai bor, meg persze lőre kíséretében, és a kora hajnali kispályás-focimeccsek alkalmával. Egymás esküvőjén- lakodalmán, születés- vagy névnapjain, sokszor családjainkkal együtt. Kelet-Matyi Igen, a nagy rohanásban is akadt időnk egymásra. Egymás írásainak elolvasására, egy-egy elismerő kézfogásra. Volt mer- szünk tévedni és bátorságunk azt helyrehozni. Bizonyosan van soraim olvasói között, aki úgy véli: mindez az őskövület nosztalgiája. Nem tagadom, jóleső érzés ezt a múltat felidézni. A sajtótörténészek úgyis megítélik majd munkánk zordabb oldalát, s elvetik, ami akkori írásainkból, módszereinkből elvetendő. Ők viszont soha nem fogják tudni, milyen volt az az érzés, amikor a hetvenes évek elején, a Kossuth téri újságosbódé előtt először hallottam az Olvasótól ezt a négy becéző szót: „Kérek egy Kelet-Matyit!” Ebben a felszólító, mégis kedves mondatocskában akkor én egész addigi munkám-munkánk értelmét véltem visszaigazolni. /9
