Kelet-Magyarország, 2003. december (63. évfolyam, 279-303. szám)
2003-12-24 / 299. szám
2003. december 24., szerda WMmWm§ßßM^ KARÁCSONY /I2 Guanakocsorda ivóhelye környékén. V ...... Egy kaktusz, egy leguán Mint ahogy a szigetek belsejében élő szárazföldi leguánok sem, akik iszonyú iramban tengetik dolgos hétköznapjaikat. Csak arra kell figyelniük, hogy életük legelején keressenek egy szimpatikus kaktusztövet és azt foglalják el, és ezzel meg is oldódik minden. A kaktusz árnyékot ad, lehulló termése táplálékul szolgál. Egy kaktusz - egy leguán! így élnek ők. Legfeljebb a párzási időszak zavarja e nyugalmat. Egy másik szigeten a tengeri rokonok, az évmilliók alatt megtanultak a tengerből táplálkozni. A partokat ölelő vízben „termő” algákat fogyasztják. Hatalmas karmaikkal jó erősen kapaszkodnak a sziklákba, hogy a nagy hullámverés el ne szakítsa őket a parttól. Minden sziget más táj, más hangulat, más ökoszisztéma. Van, ahol alig van élet, van ahol túl sok is, hiszen az ember idejekorán csak beavatkozott itt is. Annak idején a kalózok, e menedékül, búvóhelyül szolgáló szigeteken kecskéket engedtek el, állítólag négyet. Ma a legnagyobb szárazföldön több tízezer kecske él, és az Isabela sziget Nemzeti Parkjának őrei naphosszat kecskékre vadásznak, mert ezek az igen agresszív, és gyakorlatilag mindent megemésztő állatok a sokkal lassúbb és megfontoltabb elefánt teknősök elől felzabálnak mindent. Santa Cruz szigetén - a Darwin Állomáson, mesterségesen tenyésztik ezeket az óriásokat, melyek bizony ugyanúgy pingponglabda nagyságban látják meg a napvilágot, mint nálunk is jól ismert ékszer-, vagy mocsári teknős, csak ezek több mázsásak lesznek, néhány száz év alatt. Egy kaktusz, egy leguán. Nyírségiek a világ végén Részletek és fényképek Gajdos László és Balázs Attila fotóriporter tavasszal megjelenő Darvin lábnyomában cimű könyvéből Tízéves voltam, amikor először olvastam Robinson történetét, aztán azóta többször elővettem, vonzott a lakatlan sziget leírása. Oly élményszerű volt a szöveg, hogy szinte odaképzeltem magam a háborítatlan nyugalom közepébe - egy kis szigetre, amelyet körbevesz a végtelen óceán, és ahol az állatok a barátaim. Ne rohanjunk ennyire Most lám, úgy fordult az élet, hogy ülök egy repülőn és haladok az ihletet adó egyik sziget felé, mert bizony a hajótörött, aki mintául szolgált Defoy regényhősének, állítólag a Galápa- gos-szigetek egyikén élt. No, de ne rohanjunk ennyire előre! A repülő 14 órás utazás után Equador fővárosában, Qouitoban landol... Balázs Attila, a Kelet- Magyarország fotóriportere, Miló Misi, a Nyíregyházi Televízió operatőre, Máthé Csaba és Ésik Sándor újságírók társaságáA szula szívesen költ a szigeteken ban egy soha nem látott világba érkezem. E dél-amerikai ország tele van ellentmondásokkal. Mindenütt a hósapkás, szunnyadó tűzhányók lenyűgöző látványa marasztal. A lábunk mellett ugyanakkor össze-vissza rohanó autók, emberek, piciny bádogviskók és szemét tömkelegé, csodapaloták árnyékában. A hátunkra is felcsimpaszkodó, megindítóan kedves szemű, kéregető gyermekek hada, és a luxusautóban közlekedő gazdag urak. A zsúfolásig megtelt utcákon, salsára táncoló fehé bőrű - fekete, indián - mesztic - gondtalannak tűnő, mindig mosolygó emberek, és a lépten-nyomon golyóálló mel-j lényben strázsáló szigorú biztonsági őrök tekintete. Bármikor kitörhet Az 5600 méter magas Cotopak- si-vulkán lábainál 4000 méter magasan megállt az idő, csend van és nyugalom. Amott egy láma csontváza, fent a levegő királyai - a kondorkeselyűk, mi pedig figyeljük a havas csúcsot, akárcsak az itt élők, hisz állítólag ez a hegy a közeli években bármikor kitörhet. Egy több mint százéves elefántteknős (Fotók: Balázs Attila) Quito 25 éves és ünnepel A pampák világa Galápagost elhagyva tízórás repülés után megérkezünk a világ végére. Legalábbis a hűvös, szeles, patagóniai kisvároska utcájára ez van felírva. Punta Arenasban járunk, hogy felderítsük a pampák, a jeges folyók és a glecserek világát. Na, de ez már egy másik történet! Negyvenezer kilométert tettünk meg a két hét alatt, tizenötször szállt fel velünk a repülő, és szerencsére tizenötször le is szállt. (Sokan támogattak ebben bennünket, köztük például a NYÍRÉP, a SZAKSZIG, a Közoktatási Közalapítvány, akiknek köszönetét mondunk.) Néha azt se tudtuk, hol vagyunk, és merre van a hazánk. De boldogok lehetünk, hogy láttuk a Föld másik oldalát. Bikacápák, elefántteknősök A fókák elfogadják az ember közeledését A Galápagos-szigetek alig kétórás repülőútra vannak Quitótól. Equador ötödik tartománya. Négy-öt nagyobb, és számos apróbb sziget alkotja ezt a különleges világot, az itt mindig kristálytiszta Csendes-óceánban. Az erre tartó áramlatok igen nagy mennyiségű táplálékot szállítanak. Nem csoda hát, hogy a planktonban gazdag vizeket megannyi halraj látogatja. A kis halak táplálékul szolgálnak az itt előforduló bikacápának, és az elefántteknősök mellett Galápa- gos másik emblematikus állatának, a pörölycápának. De a galá- pagosi oroszlánfókák is szívesen vadásznak itt. Más csúcsragadozó nincs is a szigeteken. A fókák a part urai. Hatalmas háremekben - közel két és fél mázsás hímek uralkodnak, és teljesítik azt a „súlyos terhet”, amit rájuk rótt a természet. Már tudni illik, hogy nekik kell gondoskodni 20-30 nőstény megtermékenyítéséről, és a mindenütt játszadozó kisfókák, na és persze az anyukájuk kordában tartásáról. A vezérhímet leszámítva, e rendkívül játékos, de komoly fogsorral rendelkező állatok tökéletesen magukhoz engedik az embert. Egyszerűen semmibe veszik. Melléjük feküdhetsz, úszhatsz velük - rád se hederítenek. Gajdos LáSZlO fókákkal fürdőzik. V.................... ......:.............- .............................
