Kelet-Magyarország, 2003. február (63. évfolyam, 27-50. szám)
2003-02-01 / 27. szám
2003. február 1., szombat m. HÉTVÉGE /9 •lm Első számú hobbim: az unokám Györke László Ha valaki egy hosszú pályafutás végéhez közeledik, óhatatlan, hogy valamiféle számvetést ne készítsen. Kiss Pál ezredes, megyei hadkiegészítő-parancsnok áprilisban leveszi az egyenruhát.- Szerettem katona lenni. Ehhez értek - fogalmaz tömören. - Ennek tudatában vonulok nyugállományba. Ajakon született 1946. április 21-én. A helybeli általános iskola után Kisvárdára, a Bessenyei György Gimnáziumba járt, ahol 1964-ben érettségizett. Még ennek az évnek az őszén angyalbőrbe öltözött: a sorkatonai szolgálatot Pécsett kezdte. Rá egy évre Nyíregyházára helyezték át rajparancsnoknak. A Kossuth Lajos Katonai Főiskolára 1966-ban jelentkezett. Négy év múlva hadnagyként visszakerült Nyíregyházára, mint szakasz-, majd később századparancsnok: a tartalékos tisztek képzését-nevelését irányította. Újabb fontos államás: 1973-ban áthelyezték a hivatásos tiszthelyettes hallgatók zászlóaljához törzsfőnöknek. Két év múlva hadműveleti tiszt. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára (a Nemzetvédelmi Egyetem elődje) 1977-ben vették fel. Sajnos itt lába trombózist kap, az akadémia befejezése után ezért már nem helyezik csapathoz. Mint százados került a Szabolcs-Szat- már-Bereg Megyei Hadkiegészítő Parancsnokságra. Előbb osztályvezető-helyettes, majd osztályvezető. Később, 1984-ben őrnagyként általános parancsnokhelyettes, s ebben a beosztásban tevékenykedik egészen három és fél évvel ezelőtti parancsnoki kinevezéséig. Most áprilisban pedig leveszi a mundért: nyugállományba vonul. Kertész leszek...- A természet mindig nagyon vonzott - mondja. - Egyik régi hobbim a kertészkedés, a másik a vadászat. Mind a kettő közvetlenül kötődik a természethez. Igaz, sajátom csak 200 öl, de a menyem 400 öles kertjét, édesanyám 110 meggyfáját, 92 éves szomszédomét is én gondozom. Most majd több Kiss Pál Fotók: a szerző idő jut erre a hobbira is, hisz tavasztól őszig van benne munka bőven. A Kékesei Hubertus Vadásztársaság tagja vagyok már jó ideje, és sokszor nem is a vadejtés a legfontosabb, hanem a természetjárás. Tizennyolc éve vagyok vadász, természetesen egy-egy szép trófea sem mellékes. Ejtettem már muflon kost is a Zemplénben. Ez a tél sem rossz, bár a nagy hó nem mindig előny.- Nagyon szeretem a focit is, anno magam is kergettem a labdát. Ma már inkább csak szurkolok, természetesen a Szparinak és más megyebeli csapatnak. Meccsre járni is több időm lesz. Annak örülök, hogy parancsnokságom ideje alatt a „kiegek” kispályás focitornáit rendre megnyertük: tavaly mi rendeztük, most is mi voltunk a legjobbak. Csakhogy indítottak a kiképző központok is csapatokat, melyekben sokkal fiatalabbak játszottak. Nem csoda, hogy összességében csak a harmadik hely jutott nekünk. De én erre is büszke vagyok, hiszen a mi csapatunkban a legfiatalabb is idősebb volt, mint náluk a legöregebb... Kihúzza az egyik fiókot, elővesz három doboz megbontott cigarettát.- Ezek a dobozok huszonhat és fél éve itt állnak. Azóta nem gyújtottam rá. De itt tartom emlékeztetőül. Két nagy fia közül László már önálló családot alapított. Az ő fia, a most 31 hónapos Huba Balázs Kiss Pál büszkesége.- Kisunokám most már az első számú hobbim - jegyzi meg mosolyogva. - Április után vele is többet tudok majd játszani. Most a legaranyosabb, sokat elárul készségeiből. Együtt szoktunk építkezni kockáival. Amiben viszont már leköröz: a modem készülékek kezelése. Ez számára oly természetes, mint az egyszeregy. Jubiláló főszerkesztő a Bujtosról Kopka János hetvenedik születésnapján szerkesztőségi beszélgetés előd és utód között Angyal Sándor A mélypont: gyerekkorában, amikor másodszor is összedőlt a kisházuk, egy rokonuk pincéjében kényszerültek lakni. A csúcspont: magyar újságíródelegáció tagjaként Berlinben járt, a kormány vendégházában kaptak szállást, a kastélyban, mely egykor Vilmos császáré volt, baldachinos ágy várta a szobában. Ami a két pont között történt, az Kopka János, a Kelet- Magyarország nyugalmazott fő- szerkesztője életútja. (Beszélgetésünk közben nyugodtan mondhatná, hogy előttem az utódom, hiszen e sorok írója őt követte a főszerkesztői székben. A több évtizedes munkatársi viszony nemcsak az elfogultságot engedi meg, hanem a tegezőviszonyt is.) A. S.: - Életed két fontos eseményéhez érkeztél. Január elsején volt ötven éve, hogy átlépted a redakció küszöbét s most január 31-én hetven éves lettél. Hogy érzed magad? Jöhet a feladat K. J.: - Köszönöm, éppen úgy . mint harmincöt éves koromban. Ezt nem az örök optimizmusom mondatja velem, hanem az, hogy valóban nem érzékelem az idő gyors múlását. Ma is úgy kezdek minden napot, mint korábban bármikor: jöhet a feladat, meg kell oldani. A. s.: - Mikor jártál a Bujtoson? K. J.: - Gyakran megfordulok arra, a Hunyadi utcáin is, ahol valaha az 54 szám alatt volt az a bizonyos vályogház, ami kétszer összedőlt. Aztán, amikor végleg ott hagytuk, akkor sem mentünk túl messzire, csak a város szélére, a Kemecsei útra dédanyámék- hoz egy vertfalu, patics házba. Tudod, oda, ahol most Nyíregyháza legértékesebb területe van. (A kis bújtosi srác nyolcéves volt, amikor elvitték az apját a frontra, s elmúlt 14 éves, amikor visszaérkezett a hadifogságból. Közben megtörtént a nagy tragédia: 12 évesen örök búcsút vett édesanyjától 1945februárjában. Az apját egy tábori levéllel értesítették a halálhírről, 6 pedig a nagyszülőkhöz került, mert csak rájuk számíthatott. Gyors volt a temetés, vagy hatan állták körbe a koporsót s még bőven volt hely a temető bejáratához közel, édesanyja így a későbbiekben a nagyemberek díszsírhelyén nyugszik.) A. S.: - Nem volt irigylésre méltó gyermekkorod... K. J.: - Az nem volt, de én sohasem hagytam el magamat. Alig látszottam ki a földből, de már azt Kopka János figyeltem, hol lehet dolgozni, egy kis pénzzel segíteni a nagyszülőknek. Ministráltam a római katolikus templomban, majd a temetésekre is engem hívtak, ahol már valamennyi pénzt is kaptam. Aztán eljártam Hősek néni virágboltjába is, ez itt volt a mostani huszárszobor helyén és házhoz vittem a virágot, ott is kaptam valamennyit. A legtöbbet egy örömlány adta a Keskeny utcán, ahová virágkosarat vittem. Úgy megörült neki, hogy egy ezüst öt pengőst nyomott a markomba. Ez egy vagyon volt akkor az én szememben, hiszen 15 fillérért már krémest lehetett kapni, 30 fillér volt a mozibelépő és én nagyon vágytam a moziba. A. S.: - Szenvedője voltál Nyíregyháza bombázásának is? Krémes és bombák K. J.: - Igen, gyerekfejjel. A katolikus bérház alatt volt egy cukrászda, ahová a barátommal bekerültünk krémest enni, mert imádtam a krémest. Közben fel- jajdult a sziréna, és a cukrász- dás nyomban rohant az óvóhelyre. Mi ott maradtunk a barátommal, előttünk a hatalmas tálca krémessel: két marokkal tömtük magunkba, olyan jót talán életemben sem ettem. Közben az égen zúgtak a gépek. (Azzal is keresett pár fillért, hogy az egyik belvárosi trafikból az ötösével kicsomagolt cigarettákat vitte el lakásokra. Ilyen volt akkor a világ. Közben iskolába járt, négy elemit és négy polgárit végzett, majd jött a középiskola.) A. s.: - Állítólag otthagytad a középiskolát? K. J.: - Második osztály után, Csepelre mentem a Nehézfémöntődébe öntőinasnak, azért, hogy minél előbb keresethez jussak. Fél évig sem voltam ott, amikor összeestem s kiderült, hogy az az egészségtelen munka nem nekem való. Hazajöttem Nyíregyházára a nagyiékhoz, aztán megvártam a tanévkezdetet és folytattam a harmadik osztályt. Addig sem tétlenkedtem: voltam én eladó a mostani Bessenyei Könyvesboltban is. A diákélet? Hétköznap tanulás, hétvégén munka hol a szappanfőzőben, hol a hulladékgyűjtőben, nyaranta meg cséplőgép-ellenőrség. A. S.: - Aztán nem volt szerencséd az egyetem jogi karával sem... K. J.: - Fél évet ott is elvégeztem, s amikor hazajöttem, hallottam, hogy az akkori főszerkesztő Siklósi Norbert fiatal újságíró-gyakornokot keres a laphoz. Nekem mindig tetszett az újságírás, meg arra gondoltam, végre lesz egy rendes téli kabátom, a rossz balon helyett. (Meg sem melegedett a Dózsa György utcai szerkesztőségben, amikor jöttek a csalódások. Ő, aki Ady prózájába volt szerelmes és többször is elolvasta Móricz Gyalogolni jó című müvét, arra kényszerült, hogy a begyűjtésről, meg a munkaversenyről írjon. Összeszorított foggal, de elvégezte, ám közben megismerte a megyét, akkor szerette meg Szatmárt, a népszokásokat, a folklórt, de még csak a cigányok életét is.) A. S.: - Aztán megindultál fölfelé a létrán. K. J.: - A legalsó lépcsőn kezdtem és valójában minden voltam, csak az nem, ami szerettem volna lenni. _? K. J.: - Főmunkatársi státusz volt a nagy álmom, hogy csak írjak, hogy csak a magam ura legyek, magamért feleljek. Hát ez nem jött össze. A. S.: - Kineveztek a lap élére főszerkesztőnek. A fuvaros fiaként- Igen, 1973-tól 90-ig tettem eleget ennek a megbízatásnak. De még ezelőtt történelemtanári diplomát is szereztem. Aztán valóságos forradalom zajlott a megyei sajtóéletben: új nyomda készült, bővült a lap terjedelme, gazdagodott tartalma, elértük a százezres példányszámot és megpróbálkoztunk a színes újság készítésével is. Megjelentek az első számítógépek. Nagyon sok volt a munka, de kitűnő gárda segített, s a pénzt is valahogy kikapartuk az új szerkesztőségre. Láttam, hogy a fogságból végül megmenekült, itthon élete végéig fuvaros apám büszkén ült a bakon: az ő fia vitte valamire. Ezek edzették az embert, de a megelőző korszak sem volt tanulságoktól mentes. A. S.: - Mire célzol? K. J.: - Nézd, én tősgyökeres nyíregyházi vagyok, nemcsak az utcák neveit ismerem, hanem az embereket a háború előttről is, a háborús évekből is, felnőtt emberként éltem meg az ötvenhatos változást, majd a rendszerváltást. Én sem voltam hibátlan, de olykor elmosolyodom, ha X vagy Y hősnek állítja be magát és nagyon tisztelem azokat a még élő kortársakat, akik valóban sokat tettek a közösségért, de nem tartották soha a markukat. K. J.: - Az újságírás a pillanat művészete, terméke múlandó. A bekötött példányok azért for- rásértékúek. Mellette azonban születtek maradandóbb művek is. Történészként a legbüszkébb a Középkori templomok Szabolcs- Szatmár-Bereg megyében című millenniumi könyvemre vagyok, amire az egész szakma felfigyelt. És büszke vagyok a családomra, három felnőtt unokámra, ők jelentették és jelentik nekem mindig a nyugodt hátteret. (Kopka János öt évtizedes pályafutása során több, országos szakmai tisztet is betöltött, számos magas kitüntetést kapott, melyek közül a 70-es Árvízvédelem- ért-re a legbüszkébb, s arra, hogy tavaly elsőként neki nyújtották át az újonnan alapított Nyíregyháza Érdemes Újságírója elismerést. A szülőváros atyái szavaztak rá először, pártállástól függetlenül, egyhangúan!) A. S.: - Boldog születésnapot, Kedves Jancsi! Kis kitérő ötvenhat után K. J.: - Rá kellett jönnöm, hogy az élet valóban nem habos torta, mégsem búslakodtam, hiszen sok embert megismerhettem, névteleneket és híreseket. A. S.: - Azért volt itt egy kis kitérő is? K. J.: - Ha ‘56-ra utalsz, akkor igen: eltanácsoltak a laptól, mert azokban az időkben nem a leváltott, majd visszakerült vezetők szájaíze szerint írtam, cselekedtem. De akkor sem lettem teljesen hűtlen a szakmához: a földműves-szövetkezeteknél, amolyan egyszemélyes hangos híradó lettem, jártuk a falvakat és én a hangositóba mondtam a reklámszöveget.- Szerencsére voltak, akik értékelték addigi újságírói munkámat, és visszasegítettek a szerkesztőségbe. A képein a nő mondja ki az igazságot Nyíregyháza (Papp D. Tibor) - A festő. így élte a város köztudatába magát Huszár István egészen attól az időtől fogva, mikor még „csak” hatvan-valahány- ezren koptatták a Zrínyi Ilona utca köveit, a mai napig. Hosszú, akkoriban jócskán feltűnést keltő hajával, mellét verdeső szakállával jött szembe az őt gyanúsan méregető tagkönyvesekkel, és mosolygott. 1985-ben szándékodban volt egy írást közzétenni róla „A Huszár-jelenség” címmel. Hiszen az volt ő és az ma is. Nem engedte a zord szerv, az indok: ne csináljunk belőle jelenséget! Ő csak mosolygott és festett. Megfestette a bodrogkeresztúri követ szállító uszályt, a rakamazi fákat, az eget, a napot, Jézust, az embereket. Falakra, templomokba, polgárszobákba, néha ingyen, néha egy pár szál kolbászért, úgy, mint ahogy elődje, a delfti festő, Vermer. Huszár István elfogadta a tényt; nem illik a környezetébe, ! ezért környezetet teremtett maga köré. Tanított, érvelt, szeretett, mint ahogy ma is teszi. A bibliai hasonlóság nem csupán a külső jegyekben ölt formát, hanem a belső lényeg is azonos - kísértetiesen, csupán az a kérdés, megérti-e az emberiség a szelídség szavait? Huszár festői eszközei széles skálán mozognak. A pasztelles, lazúros „olaj-akvarellektől” a dús, nehéz, ikonszerű aranyakig, mintha azt éreznénk, széttárja ecsetet 1 tartó két kezét I és megkérdezi I a megszólítot- I taktól: mond- I hatok-e még I ennél többet? ■ A vonalak, ha I lágyak, nem J erőtlenek, a színek, ha dübörögnek, nem agresszívak. Huszár képein a látvány eltávolodik attól a pozíciótól, amelyből vétetett, s csupán emlékeztetni akar a valóság szépségeire. Legtöbb mondandója a nőkről alkotott vásznain láthatók. Ismét és ismét fölhívja a figyelmet a görög mitológiában Gaia- nak nevezett, mindnyájunkat megtartó lény fontosságára. Szinte szókratészi visszhangja, mikor Erószról beszél: „Hát akkor micsoda Erósz ... Hatalmas daimón, Szókratész; mert a daimonok mind az istenek és az emberek között vannak.... Mert Erósz nem a szép szerelme - mondta -, ahogy Te gondolod, Szókratész.- Hát akkor mi?- A szépségben való nemzés és szülés vágya.” Mint ahogy a Lakomában, az ő képein is a nő mondja ki az igazságot az okos férfiaknak. Huszár István jelen kiállításával „Mérlegel”. Visszatekint az életútjára, miközben tisztában van vele; a végső szót, az ítéletet majd csak az idő hozza meg. Munkássága feljogosítja arra, hogy megőrizze szája szegletében a huncutan-kedves, őszinte mosolyt. A művész
