Kelet-Magyarország, 2003. január (63. évfolyam, 1-26. szám)
2003-01-18 / 15. szám
2003. január 18., szombat HÉTVÉGE /9 ízig-vérig vadász Kovács Éva Vér nem válik vízzé - tartja a mondás, ami a nyírbátori Kovács Tibor esetében szinte szóról szóra igaz. A vadászat szeretetét szinte gyermekként tanulta el. Dédnagyapja puskatöltögető volt a grófnál, de a következő nemzedékek tagjai, a nagyapja és apja is hivatásos vadász volt, és ez a kenyérkereső foglalkozása a nagybátyjának, illetve a nővére fiának is. Boldog ember- A nyírbátori Báthory István Vadász- társaságnak vagyok a tagja és 1981 óta egyben hivatásos vadásza is. Kollégámmal, ifjabb Kovács Ferenccel óvjuk, védjük a vadásztársaság területéhez tartozó közel hatezer hektárt. Boldog embernek mondhatom magam, mert azt csinálom, amit igazán szeretek. El se tudok képzelni a magam számára más foglalkozást! Pedig a munka nemhogy köny- nyebb lenne, évről évre nehezebb. Most, a tél kellős közepén különösen sok a tennivaló. Rendkívül fontos a rendszeres Kovács Tibor Fotó: szerző gondozás, vadetetés, kétnaponta járunk a hónaljig érő hóban, hogy eleséget vigyünk és utat vágjunk az állatoknak, hogy élelemhez jussanak és mozogni tudjanak. Ellenőrizzük a határt, felszedjük a veszélyt jelentő hurkokat - akad munka bőven. Számomra minden évszak gyönyörű, én a télnek és a nyárnak egyaránt örülni tudok. A hivatásos vadász nemcsak az állatok, de az egész határ legjobb ismerője. Tudja, mikor milyen veszély fenyegeti a jószágokat, s azt is, hogyan teheti értük a lehető legtöbbet. Egyre több kerítés- Régen másképp nézett ki a határ. Egybefüggő, nagy területek voltak, mostanában viszont egyre több kerítés épül a kisebb parcellák köré. Ez pedig nehezíti a vadállatok dolgát, hiszen kimaradnak a járásból, nehezebben jutnak eleség- hez. Ez a vadásztársaságok helyzetét is bonyolítja, bár szerencsére vannak dicsérhető kivételek, olyan gazdálkodók, akik gondolnak az állatvilágra is. Pénzes János, Prokob János például azok közé tartoznak, akik amellett hogy gazdálkodnak, óvják, védik a természetet is. Ha kell, úgynevezett vadföldet hagynak, ha kell, vadászházat építenek. Kovács Tibor szavaiból az is kiderül: a Báthory István Vadásztársaságban hosszú évek óta eredményes vadgazdálkodás folyik. A bérvadásztatás erkölcsi és anyagi sikert egyaránt jelent. A külföldről, elsősorban az arab országokból és Nyugat-Európából, illetve az ország más pontjairól érkező vadászok nemcsak a gazdag zsákmányt, de a nyírségi táj szépségét dicsérik, de komoly pénzeket is hagynak itt azért, hogy szenvedélyüknek hódoljanak, leginkább bakra, nyálra és fácánra vadásszanak.- Visszajáró vendégeink, csoportjaink vannak. Fácánból például az elmúlt évben 4700 darabot neveltünk, a visszavadá- szás mértéke pedig több mint ötvenszázalékos volt akkor, amikor más vadásztársaságoknál ez az arány általában 37 százalék körül mozog. Ilyen eredményt pedig csak úgy lehet elérni, hogy azok, akiken a siker múlik, reggeltől estig dolgoznak. A hivatásos vadászok számára ismeretlen fogalom a munkaidő, hiszen itt nem az órát, hanem a feladatot kell nézni. Hiába van szabadnap vagy vasárnap, ha a hó leesett, indulni kell, pakolni a szénát és egyéb eleségeket a kis zöld terepjáróra, s vinni a megadott helyekre. Ünnepélyesre hangolódik a lelkünk Csak a velünk élő történelemtől kapunk sebeket, a múlt számunkra csupán példa marad Kölcsey szobra Szatmárcsekén Fotó. Racskő Tibor Nagy István Attila Hányszor hangolódott ünnepélyesre a lelkünk, amikor énekeltük vagy újabb divat szerint hallgattuk, és megint újra csak énekeltük! Mi volt annak a bőrünkön átfutó borzongásnak a neve, a tartalma, amelyet a szöveg végig sem gondolt képei gerjesztettek bennünk? Talán azért borzongtunk, mert a vers megszületése óta alig volt történelmünknek olyan időszaka, amikor ne éreztük volna: „Megbün- hödte már e nép / A múltat s jövendőt!” Létigazoló harcot vívott ez a nép, belesodródva a rokontalan- ság gyötrelmes állapotába. Sorsfordító harcában egymást érték a kudarcok. Miközben tehetségesnek, szorgalmasnak tartották (tartotta magát) az anyagi javak megtermelésében, az azokhoz való hozzájutásban állandóan hiányérzete volt. A hiábavaló küzdelem hősies, mégis reménytelen keservei fárasztották, emésztették a hitét. A magyar sors Hogy milyen szívósan élt bennünk ez az önsajnálat, annak igazolására számtalan példát lehetne említeni. Tornyai János megfesti a magyar sorsot: a ló nekifeszül a rohamozó, kavargó szélnek, s a reménytelenség és a sivárság döbbenetével néz - nem előre, inkább maga elé. Van-e ott még remény, ahol a földig érnek a fellegek, ahol sehonnan sem várható segítség? Csontváry Kosztka Tivadar fái a magányos magyar sorsnak is metaforikus képei. „Magyarnak számkivetve” - mondja József Attila a harmincas években. „Si- koltva megriad” a költő, amikor rádöbben, hogy magyarnak lenni küldetés is e földön. Hisz abban, hogy az. Pedig talán mégsem. Ezt is végig kellene gondolni egyszer. Csak a velünk élő történelemtől kapunk sebeket. A görögök és a rómaiak, a törökök és a tatárok, a lázadók és a legyőzőitek keserűsége úgy szivárog át a történelmen, mint a kavicsrétegen a víz. Mire átér rajta, megtisztul. Vagy, ha úgy szebben hangzik: letisztul. Már csak példa, amely mai tetteket igazolhat a messzi távolból. Amikor megszülettem, friss láz hevítette az országot: az újjáépítés lendülete. Mert építeni szeret az ember: házat is, hazát is. Nem véletlenül épül egymásra, vagy még inkább, nő ki egymásból a két szó. A hazánk a házunk is, amely tetőt tart a fejünk fölé, megvéd a széltől és az időjárás egyéb viszontagságaitól. De a haza nem csak lakóhely, mert egy idő után belülről kezdjük érezni a falakat, a testünk lesz a tartópillér. Nem tudjuk, hogyan történik valójában, de egy idő után a testünkké válik a haza. Fájdalmai a miénkké lesznek. A szüleim az első években parasztok voltak, én a nép gyermeke. Apukám 1951-ben tiltott sertésvágásért hat és fél esztendei börtönt kapott. A debreceni pernek nagy sajtóvisszhangja volt: le kellett leplezni a nép ellenségét. A nép gyermekéből így lett rendszeridegen, akit ki kell vetni, hogy ne fertőzhesse a többieket. A hovatartozás szintjei Aztán múlt az idő, a börtön elvitte a házasságot, csak a három gyereket hagyta maga után. Megalakultak a termelőszövetkezetek, s a család a munkásosztály szövetségese lett. Nem kellett már attól tartanom, hogy nem lehetek jeles tanuló! De az öröm nem tartott sokáig. A fateromból bányász lett, belőlem pedig - akkor ezt még nem tudtam igazi súlyával felfogni - az uralkodó osztály egyik tagjának gyermeke! Lassan ezt is megértettem. Már egy kitűnő gimnáziumban tanítottam, amikor felfogtam, hogy mégis rossz vásárt csináltam, mert értelmiségi lett belőlem! Első generációs, de mégis csak az. Havonta legalább egyszer azt hallottam, hogy baj van velem, nem támogatom eléggé a munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság törekvéseit, gátolom a nép kibontakozását. Vegyem tudomásul, nem tartozom már a népbe! Hosszasan utánanyomoztam, kerestem, mikor vesztettem el a népet. A tanítványaim zöme a népbe tartozott. Velük foglalkozva, felkészítve őket a továbbtanulásra, én már nem. Csak azzal vigasztalhattam magam, hogy hamarosan ők is elveszítik ezt a kitüntető minősítést. Hosszú utat tettem meg a néptől, az ellenségén át a szövetségeséig, majd vissza a semmiig, miközben én ugyanaz voltam, aki megszületésemkor. Nem én változtam, csak a megítélésem. A hovatartozásom szintjeit azok döntötték el, akik a nép nevében szóltak, cselekedtek. Örökös zavar támadt bennem, s még ma sem tudom igazán, ki vagy mi az a nép. Beletartozom- e újból vagy sem? Túrnom kellene a földet, lemenni a bányába, vagy politikai szerepet vállalni? Ki tudja ezt megmondani? Meg kellene keresni azokat, akik ma is a népre hivatkoznak: mi tudjuk, mit akar a nép, mert azt akarja, amit mi akarunk. Csak mi tudjuk, amit ő még nem is sejt. Még azt se tudom, ki vagy mi a magyar? Olvasom Babits Mihály fejtegetéseit, amelyeket 1939-ben vetett papírra. Gyötrelmes idők voltak, nem ártott tisztázni a frontvonalak elhelyezkedését. „Nem azt kérdezzük - írja a már akkor is nagy költő -, ki a magyar, hanem hogy mi a magyar? Hogy ki a magyar, azt tudjuk magunkról, hisz mi magunk vagyunk a magyar. De mi az a magyar, ami vagyunk? S most nem az önismeretről van szó, nem valami lelkiismeret- vizsgálásról, nem arról, hogy milyen a magyar? Nem is a jellemzés érdekel annyira. A meghatározás érdekel... A magyarság, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség. Az átöröklés, mely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem lelki. A testi átöröklés hatása inkább ellenkező itt, az egyre színez és változtat. Hiszen a magyar kevert és állandóan keveredő nép, Szent István óta s egész bizonyosan már azelőtt is. Vajon mit nevezhetnénk itt jogosan alapszínnek, legrégibb rétegnek, „ősmagyarnak”? S azonos-e ez még azzal, amit ma magyarnak ismerünk? Legalábbis nem ár- nyalódott és gazdagodott-e azóta a felismerhetetlenségig? Az idegenek S ezzel megérkeztünk egyik legfontosabb mai problémánkhoz. Érkezett már hozzánk tamil, pakisztáni, ceyloni, török, tatár, vietnami, s ki tudja, hányféle nép. Ez a legújabb kori népvándorlás már megint arra kárhoztat bennünket, mint az egész Európát fenyegető nagy török veszedelem idején. A nagy fenyegetettségből az lett, hogy nekünk kellett a hátunkkal felfogni Szulejmánt és a többieket. Nyu- gat-Európa a színház első sorából nézte csendes vagy éppen hősies agóniánkat. S nagyon gyakran össze sem ütötte a tenyereit, még csak köszönetét se mondott. Elegünk van már ebből! - mondja hangosan az egyik oldal. - Szeretnénk, ha végre magyarok élnek ebben a magyar hazában. A másik oldal félénken kérdezi: ki hát a magyar, mi hát a magyar? Ha kiegyenesítem az orromat, kifehérítem a bőrömet, magyar leszek? Nem kellenek az idegenek, előlünk eszik el a kenyeret, isszák meg a sört - így az előbbiek. S mivel a sört többen szeretik, a magyarok meg mindig imádták a kenyeret, egyre többen csatlakoznak. Kölcsey Ferenc Töredék Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöké fámnak, Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé; Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség. Nyúgoszik az zöld lombjai közt a nemzeti beknek, Ez ragyog újra midőn tele fénye dalomnak elönti, S színe varázs súgáraiban szállítja fel ismét Őseim árnyaikat, kik az őszkor napjait élték, Kölcsey nemzetség, Ete hű maradéka, kit egykor Don hullámi körül, a Hét magyar eggyike, hős Ond, Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vön. Vígan laktatlak ők rohanó Tisza partjai mellett, S hol vadon árnyak alatt barnán viszi habjait a Túr, Mígnem az elkomorult sorsnak nyila dúlva lecsattant S könnypatak áradozott a bánatölelte teremben, S áldozatát vérben fogadá vala boltja sötétén, Elsiratott hamvak közt, a cégényi monostor. . . Cseke, 1831. január 7. Nemzeti hagyományok ...Óhajtanám, hogy valaki világosan megmagyarázná, ha nemzeti karakter és nemzeti nyelv állanak-e egymással függésben? Annyi bizonyos, hogy karakter és nyelv a poéta művére egyforma behatással munkálnak. A nyelvbeli különbség Európának régi és új mívelt népei közt nem keveset tesz arra, hogy a görög és európai új poézis minden hasonlítani akarás mellett is egymástól különbözzenek. Akcen- tuáltság s onnan következett rím és német prozódiai sajátság s a régi nyelvekénél kevésbé szabad szintaxis, már magokban nevezetes elhajlásokat csinálnak; mi nem leszen még, ha a nyelvvel a különböző nevelés, erkölcs, szokás, Ítélet és tudomány következéseit öszvekapcsoljuk? Maga az újaknál oly közönségesen elterjedett szentimentalizmus a költés minden nemeiben új meg új színeket hoz elegyedésbe; midőn nemcsak a komolyabb indúlatokon önti el magát, de magának a jókedvnek csapon- gásaira is gyakran általfoly. A görög költőnek, mint a görög művész szobrának, busongása is szép és nyugalmas; vidámsága pedig tiszta, mint a felhőtlen ég. Az újkori lelkes költőnek bánatja gyakran a vérzésig gyötör; s vidámsága sok ízben annyi komolysággal vegyül fel, hogy e vegyületben egy egészen új alakú lélekálla- pot áll elő: humor tudniilik, mely a régieknél ismeretlen. (1826) Kölcsey Ferenc
