Kelet-Magyarország, 2002. október (62. évfolyam, 229-254. szám)

2002-10-19 / 245. szám

:002. október 19., szombat HÉTVÉGE /9 A vadászok nagy öregje Kovács Bertalan Jóllehet, élete hetvenhatodik esz­tendejét tapossa, a tarpai Csapó End­re nélkül aligha múlik el csoportos vadászat a határban. Sokan vannak, akik úri passzióként űzik a vadat, mások meg azért ragadnak puskát, mert társadalmi pozíciójuk ezt „el­várja”. Nos, Endre bácsi históriája másról szól, a tarpai vadá­szok nagy öregje ugyanis „szerves fejlődés” után lett va­dász: nyolcéves korá­tól hajtóként kereste a kenyerét.- Akkoriban, ha jól emlékszem 20 fil­lért fizettek egy nap­ra a hajtóknak. Ez az összeg egy „gyengébb” napszámnak felelt meg, tehát megérte elmenni a kora haj­naltól sötétedésig tartó nyúlvadászatra. Én azonban ingyen jelentkeztem, hogy engem válasszanak a sok jelölt közül - idézi fel gyermekkori emlékét Csapó Endre, aki édesapja nyomdokaiba lépve a kovács mesterséget választotta hivatásul. A va­dászszenvedély azonban már gyermekként munkált benne, nevetve említi, hogy a körhajtások előtt két-három nappal már nemigen tudott aludni az izgalomtól. A va­dászoktól csupán két évre szakadt el: orosz fogságba került. Hazatérése után az első útja a puskás emberekhez vezetett. - Úgy 1959 tájékán nagyon elszaporodtak a nyulak, de a va­dászmesternél őrzött puskákra csak kevés ember jutott. Mivel a beszolgáltatások ide­jét éltük, s a nyúlállományt is ritkítani kellett, a rutinosabb hajtok - közöttük jó­magam is - kezükbe vehettek egy-egy fegyvert. Életem első igazi vadászatán ki­lenc lövésből hét nyulat terítettem le! Ez­zel be is fogadtak maguk közé a vadászok, még felvételi kérelmet sem kellett írni, persze a kötelező vizsgát letettem. Két év­re rá rávettek, hogy vállaljam el a vadász­mesteri posztot, amit aztán 1968-ig gyako­roltam is. Márkás szuperpuska Közben kórházba kerültem, és gyógyu­lásom után jó darabig nem vállaltam tiszt­séget, bár a fegyelmi bizottság elnöki po­zícióját mégiscsak rám tudták „sózni” - meséli, majd hozzáteszi: - A nyolcvanas évek elején ismét megválasztottak vadász­mesternek. Az Esze Tamás Vadásztársa­ságot hamarosan a jól működő társaságok között emlegették. A vadállományt sike­rült felfejleszteni, egyre több külföldi va­dász fordult meg Tarpán. Volt is miért jönniük, mert dacára annak, hogy a tiszai áradások, s a kemény telek rendre megti­zedelték az állatokat, az ésszerű vadgaz­dálkodásunknak köszönhetően szépen megnőtt mind az apró-, mind pedig a 'O ,P nagyvadak száma. Igaz, utóbbiak közül a mezőgazdaságnak sok kárt okozó vaddisz­nók elszaporodásának legfeljebb a külföl­di vadászok örültek felhőtlenül. Apropó, külföldiek! Történt pedig, hogy egy két és fél évti­zeden át vissza-visszatérő német vadász nagyon összebarátkozott Endre bácsival. A kosztért és kvártélyért persze fizetett, sőt a szíveslátásért cserébe barátjának az egyik igen drága vadászpuskáját szerette volna ajándékba adni. A márkás szuper­puska végül mégsem Csapó Endre kezé­ben sült el, mert az első ajándékozási kí­sérletet szerénységből visszautasította. Második alkalommal pedig - bár a hiva­talok minden elvi engedélyt megadtak - Endre bácsi tartott a nyugati nagyértékű ajándékozással akkoriban gyakran együtt járó procedúrától. Mai fejjel tudja: Ma­gyarországon aligha csinált még valaki ak­kora butaságot, hogy egy luxuspuskáról lemondott, ráadásul a germán vendég még meg is sértődött. A magyar nyelv kertésze volt A kifejezés pontosságára, képszerűségére, szemléletességére nagyon ügyelő alkotó volt Kői Balázs A szerteágazó, hatalmas, gazdag életműből Illyés nyelvművelő (nyelvértékelő, nyelvvédő, nyelvtisztító, nyelvpolitikusi) munkássága csak kis szelet, ahol bőven akad felfedezni, feltárni, be­mutatni való. Illyés Gyula a nyelv tisztasá­gára, a kifejezés pontosságára, képszerűségére, szemléletességé­re ügyelő alkotó volt, a szó mes­tere, aki a maga építő hozzájáru­lásával viszonozta a nyelv nagy­szerű adományát, tudatosan működött közre a nyelv életében. Lőrincze Lajos joggal nevezte nyelvművelőnek, hisz művészi érzékének, mesterségbeli tudásá­nak, gyakorlati tapasztalatainak birtokában segítette a nyelvápo­lók munkáját. Tagja volt a Ma­gyar Nyelvőr szerkesztőbizott­ságának, elnöke a Magyar Tudo­mányos Akadémia Nyelvművelő Bizottságának. Nagy élvezettel, türelemmel, hozzáértéssel tette dolgát. Nyelvvédő mozgalom Kiváló adottságaihoz a nyelv életének, törvényeinek alapos is­merete is társult. A nyelv fogal­mát tágabban értelmezte, a nyelvhasználatot és a nyelvi vi­selkedést is értette rajta. Arra tö­rekedett, hogy a nyelv lehetősé­geit kiaknázza, eszközeit tökéle­tesítse, a szükségnek és igények­nek megfelelően alakítsa, a nyelv használatát helyes irány­ba terelje. Tudatosan, intellektu­álisan is birtokában volt a nyelv­nek, amihez lelki alkata, egyéni­sége is nagyban hozzájárult. Korai írásaiban a nyelvvédő mozgalom értelmét és hasznát abban látta, hogy a gondolatnak a nép eszejárása szerinti kifeje­zéséért küzdhetett. A nyelv szel­leme nála azt jelentette, hogy a nyelv legapróbb mozzanataiban is tükre a nemzet történelmének, gondolkodásmódjának, élethely­zetének, szokásainak. Gondolat­rendszerében fő irányt jelzett az anyanyelv nemzetfenntartó esz­100 éve született és húsz éve halt méjének vallása, vállalása és bi­zonyítása. Olyan kérdések izgat­ták, hogy mit jelent magyarnak lenni, mit jelent a nemzeti érzés, nehéz nyelv-e a magyar. Olyan korszerű magyarságtudatot sür­getett, amelyben meghatározó szerepet szánt az anyanyelv használatának. Nála a nyelvvé­delem népvédelem. Fél évszázadon át tanulmány- írói minőségben is foglalkoztat­ta nyelvünk. Számos vitacikket, jegyzetet, vallomást, tanulmányt jelentetett meg. Viszonylag sok figyelmet szentelt egy-egy szó pontos értelmezésének, a legna­gyobb tévesztéseket hatásosan magyarázta, megítélte az új fo­galmakat, szem előtt tartva min­dig a nyelv teremtő erejét. Vadászott a hibákra, még a nyelvvédő folyóiratokban is elő­forduló magyartalanságokra. So­kat kínlódott a szavakkal. Fog­lalkozott például a határainkon túl élő magyarok nyelvének megnevezésére helytelenül hasz­nált diaszpórával. De örült a jó íznek, amelyet egy-egy nyelvi fordulat kibontá­sa révén élvezhetett. Bizonyos je­meg Illyés Gyula Fotó: KM-reprodukcIó lenségek problematikájának egy- szer-egyszer a végére járt, de többször egyéni, hatásos stílusá­ban „csak elmondta” mondandó­ját. Sokat foglalkoztatta az ide­gen szavak, idegen nyelvi hatá­sok kérdése. A „szükségtelen” idegen szavak csoportját ítélte rossznak, amelyek helyett teljes értékű magyar megfelelőt isme­rünk. Ezeknek a szavaknak a ki­ejtés, a megértés, a nyelvhaszná­lat, a nyelvünkre kifejtett hatás szempontjából vannak gyengéik. Kerülte a lavór, peron, platform, ridikül, sezlon... szavakat, ame­lyek nyelvünkbe „idecselleng­tek”, hálára nem köteleznek ben­nünket. Ő maga hitelesen hasz­nálta az idegen szavakat, nála azoknak különleges stilisztikai szerepe van, mint a summás, gáláns, respektál... szavaknak. Helytelenítette a nyugati nyel­vek mintájára való éneklő (nyaf­kán előkelősködő) beszédet is. Véleményt mondott a trágár, útszéli szavak használatáról, ter­jedéséről, a nyelvi durvaságról, ami nem a nyelvi demokratizá­lódás jele, éppen annak akadá­lya. Elve, hogy a művészi köz­lés feladata nem egy obszcén szó­nak a kimondása, hanem annak megérzékeltetése. Reálisan szemlélte az ifjúság nyelvhasználatát. Elismerte, hogy sok friss, fordulatos, érde­kes, értékes elemet tartalmaz a fiatalok nyelve, de az ízléstelen­ségtől, durvaságtól meg kell sza­badulnia. írt a divatszavakról, amelyek nem kívánkoztak se nyelvére, se tollára. Szívósan részt vett a felé név­utó hibás használata elleni küz­delemben. Felvázolta a köszöné­si és megszólítási formák törté­netét. Szólt a rádió és televízió nyelvéről, a nyelvi viselkedésről, a helyes és hatásos stílusról. Gyűjteményes kötet Illyés nagyszerű szónok is volt, beszédei remek felépítésű­ek, a szónoki beszéd tömörségé­nek mintaképei lehetnének. Ké­szült magyar nyelvtan írására (keserűen, felháborodva írt az is­koláskönyvek stílusáról), na­gyobb figyelmet szentelt volna a nyelvtörténet, a stílus tanítá­sának; egy képes, ábrás értelme­ző szótár szerkesztése is izgatta. Költői, írói és nyelvművelő mun­kássága egymást kiegészítő tevé­kenységek. Azt vallotta, hogy a szó fegyver, amit gyakran kell tisztogatni ahhoz, hogy jól működjék. Írásainak ereje, hatá­sa illő stílusában, kifejezésmód­jában rejlik. Igyekezett mindig természetes, világos, képszerű lenni. Nyelvműveléséről Írva a bőség zavara fog el, hisz nagyjelen­tőségű nyelvészeti munkát is végzett. Vajon e területen ismer­jük, értékeljük-e eléggé tényke­dését? Az évfordulók kapcsán (születésének 100., halálának 20. évfordulója) van alkalmunk meg­ismerni, hisz megjelent A törzs szavai (írások az anyanyelvről) címmel a nyelvről, nyelvhaszná­latunkról szóló írásainak gyűjte­ményes kötete. Nyelvművelő írásaiból ma is - nemcsak az évfordulók alkal­mából - kaphatunk tanácsot, út­baigazítást anyanyelvűnk őrzé­sére, tisztaságának védelmére, összetartó erejének erősítésére. Őszinte nyíregyházi kalauz Krúdy Gyula Könnyű az idevetődő idegen­nek, aki a városban jártában-kel- tében nem lát mást, mint szokat­lan, furcsa, kétkerekű taligákat, amelyek a jubileumi forgatagban most éppen úgy csengős lóval jár­nak, mint akár téli időben; látja a hatalmasan kiépült utcák szom­szédságában azokat a kis görbe- gurba utcákat, amelyeket rend­szerint valami „zug”-nak nevez­nek a rókáról vagy az angyalról, amelyeken csak a bennszülött nyíregyházi ember tud eligazod­ni, más mindenki eltéved az egy­másba épített házak, kerítések, udvarok között, melyek még ab­ból az ősi Nyíregyházából marad­tak itt, amikor az emberek itt szerették egymást és összebújtak az adó, a katona, a követválasz­tási izgalmak elől... Könnyű az idegennek, aki csak a nagyra nö­vekedett tornyokat, a tegnap Ér­folyó vizes partján termett proestákat, a tirpákok és a zsidók hallatlan meggazdagodását látja itt megfordultában, de szorong az én szívem, amikor szülővárosom­ban a mostani mámoros napok­ban körülnézek: vajon, mind va­lódi ez a „fény és pompa”, a gaz­dagság hiúságos fitogtatása mö­gött nem nyargal-e a gondlovag, az örömös, kavargó habzású, pezsgő összejövetelek után nem következik-e az istenverte farkas magányosság, amelyben Nyíregy­háza leledzett, amikor környékét még vadvizek, nádasok, zordon tanyavidék övezték a betolako­dott idegenek elől? Vajon a mostani nagyvárosias kilendülések, nagyvilági, bálias hangulatok, önérzetes fejemelge- tések után: nem jönnek-e vissza ama csendes, melankolikus évek, amelyek az én fiatal koromban Nyíregyházán mindig a muszka regények mélabújára emlékeztet­nek? Vajon mindenki boldog ma­rad továbbra is a városban a ban­kettek ízeivel a szájban, a kiállí­tások pompás szivárványaival a szemében, a szép szónoklatok gyöngyös patakaival az emléke­zetében, a dicsérő újságcikkek halmazatával az asztalfiókjában akkor is, ha elmúlnak e napfé­nyes, vénasszonyok nyarából va­ló napok, és beállítanak az őszi ködök, a sóhajtozó esők, a kopasz fák között süvöltöző zimankós idők, amelyek itt a Nyírségben majdnem olyan bánatosak szok­tak lenni, mint a régi szent Oroszországban?... (A város poé­tája, Vietórisz József nem hiába választotta az Anyegin versfor­máját a régi Nyíregyházáról írott költeményéhez, az akadémiai dí­jat nyert Senki Pálhoz, az egyko­ri, de még ma sem elmúlott Nyír­egyházához leginkább e mélabús, szlávos hangulatok, istenek pá- szolnak.) ...Most mi tagadás benne, bizo­nyos mértékig dédelgetett, ünne­pelt vendégnek érzem magam eb­ben a felajzott kedvű városban, amelynek szomorúsága, csillagta- lansága, kézilámpásos őszi estéi, cinkefüttyös, ködös reggelei, kisvárosias gondolatai, magányos életmódjai elől most harminc esz­tendeje elmentem, éppen egy szeptemberi napon... Az idő mú­lott, az arcok a múltban megszé­pültek, bármilyen unalom ásított is rajtuk valamikor, amikor min­dennap láttam őket; a tirpák-lo­vak lettek a világ legszebb pari­pái, miután már nem gázolhattak el velük a várost gyűlölő kocsi­sok; az olajlámpásos házak a leg­boldogabb hajlékok, ahol fehérlá­bú szolgálók táncolnak a szüreti mustban, és kenyérdagasztó illa­tot árasztó menyecskék költenek fel csendes hízelkedéssel a hajna­li álomból; sok mindent költöt­tem, ábrándoztam harminc év alatt a nyíri város felől, amiért most több pohárköszöntőben van jutalmam, mint amennyire vala­ha is számítottam. De a nagy­szerű polgármester ragyogó áldo­másai, a megyei urak helyeslő vállveregetései, sőt a zsidók ölel- getései sem tudják velem feledtet­ni azt a borús, aggodalmas, össze­ráncolt homlokú, zordon magá- nyú Nyíregyházát, amely kacska- ringós, zegzugos utcácskáival, el­varázsolt szomorúságú házikói­val, valamint búskomolyságuk­ban szinte egykedvűvé válott la­Krúdy Gyula Fotó: KM-reprodukciő kosaival ott húzódik meg a kivi­lágított kirakató, idegenektől hemzsegő nagy utcák mögött... Ezekben az utcákban, házak­ban, lelkekben még mindig bűvö­sen szomorúak az őszi esték, be­tegség nyög a szalmazsákon, sze­génység eregeti ki füstjeit a dü- ledező kéményekből, tyúk módjá­ra kotkodácsol a női műveletlen- ség és hordó-basszus hangja van a férfiak intelligencia hiányá­nak... Ott túl a fénylő potrohú nagy utcákon éjszakánkint a gond ebei vonítanak a holdvilág felé, akármilyen boldogan hirdet­jük, hogy Nyíregyháza századik születésnapján nem lehet szeren­csétlen ember a városban. (1924) (Százhuszonnégy esztendeje, 1878. október 21-én született Nyíregyhá­za nagy Irófla, Krúdy Gyula.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents