Kelet-Magyarország, 2002. október (62. évfolyam, 229-254. szám)

2002-10-19 / 245. szám

2002. október 19., szombat Kelet ^»Magyarország HÉTVÉGE /l TÁRLAT Zárt megfogalmazás Nagy Mihály szobrászművész az anatómia, a mintázás és az öntéstechni­ka alapismereteit Berki Nándor szob­rászművésztől tanulta. A fa- és kőfara­gást, az anyag ismeretét, annak tisztele­tét autodidakta módon sajátította el. Ezek az anyagok a tömör, zárt megfo­galmazást tűrik. Munkáit kevés eszköz­zel, zárt formában igyekszik megjelení­teni. Az elmúlt évtizedekben számtalan őszi tárlaton, az ország több városában, valamint Nyíregyházán és két esetben határon túl is szerepeltek munkái. Száz­nál több kisplasztikája van intézményi és magántulajdonban. Kockázó Olvasó Fotók: Elek Emil Dsida Jenő Öreg október Be jó lenne még azt mondani mindig: Szívem fürösztik tavaszi kegyek, a napsugár is éget, virágosak a rétek, és holnap kirándulásra megyek. Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel elintézni az egész őszi dolgot:- Eh, nem fél, aki bátor, csak rövid nyári zápor, és boldog marad mindig, aki boldog. De hiába, már nincs levél a fákon, halk tűz robogja be a tűzhelyet, felhők - mint soha régen - bóbiskolnak az égen, s már nem lehet, már nem lehet... Nem néztek ferde szemmel ránk Fél év alatt sok élményben volt része Szilárdnak, s úgy érzi, sokat tanulhatunk a japánoktó Fotók: amaté Györke László Valamikor el sem hitte vol­na, hogy ilyen lehetséges. Mint a mesében, egyszer csak felült a repülőgépre, és meg sem áll Hamamatsuig. Persze, addig meglehetősen kacskaringós volt az út, bár a nyírmadai Tamási Szilárd még igen fiatal, mindössze 29 éves. Hogy hol van Hamamatsu? To­kiótól úgy 280 kilométerre dél­nyugatra. Egy másik japán vá­rost is említ: Kosait, 20 kilomé­terre Hamamatsutól. Hogy került oda, ahol április 3-a és szeptem­ber 28-a között élt, dolgozott? Vargabetű Szilárd Nyírmadán született, itt járt általános iskolába, majd Mátészalkán a gépészeti szakkö­zépiskolában faipari szakon szer­zett technikusi képesítést. Mint Tamási Szilárd Fotó: a szerző nagyon sok kortársa, ő sem ka­pott munkát szakmájában, szülő­falujában a művelődési ház­ban dolgozott előadóként. Aztán angyalbőrbe bújt. Leszerelés után elvégezte a nyíregyházi kaszinó tanfolyamát, egy bő évet dolgo­zott is ott mint dieler, krupié. Aztán mint biztosítási ügynök próbált szerencsét, később felszol­gáló volt, majd egy elektronikai cégnél folytatta a Dunántúlon.- Meglehetősen unalmas, mo­noton volt a munka az elektro­nikai cégnél - mondja. - Amikor a Suzukinél felvételt hirdettek, nem haboztam. így kerültem Esz­tergomba. A összeszerelő üzemben kapott munkát. Még csak fél évet dol­gozott, amikor lehetősége nyílott arra, hogy jelentkezzen egy hosz- szabb időtartamú tréningre az „anyagyárban”.- Nem sok reményt fűztem hozzá - folytatja -, hiszen a ko­rábbi gyakorlat szerint többnyi­re azokat választották be az uta­zó csapatba, akik legalább egy éve már a cégnél dolgoztak. Meg aztán egy ilyen tréningre négy- szer-ötször annyian jelentkeznek, mint amennyien végül is elutaz­nak. Meglepetésemre és legna­gyobb örömömre beválogattak a csapatba. Már csak az orvosi, a pszichológiai vizsgálaton kellett sikeresen átesni, és az úgyneve­zett „elbeszélgetésen”, és már cso­magolhattam is. Közvetlen hús­vét után keltünk útra... Tegyük hozzá, megyénkből egyedüliként utazhatott Szilárd a felkelő nap országába, ahol a fu­tóművek, légkondicionáló beren­dezések, ABS-fékcsövek össze- és beszerelését gyakorolhatta.- A szállásunk Hamamatsuban volt, de ettől a várostól 20 kilo­méterre fekvő Kosaiba jártunk dolgozni, ahol a cégnek három hatalmas összeszerelő üzeme is van. Mi a legkisebben tréningez­tünk, ahol naponta 880 autó gör­dült le a futószalagról. A másik kettőben ezernél is több... Ami­kor megérkeztünk, az előző ma­gyar csoport még tíz napig együtt dolgozott velünk, így könnyebb volt az átmenet. Míg ott voltunk - alig fél év alatt - új típusok jöt­tek, hiszen az autóiparban nincs megállás. Az újdonságokat a ja­pán szakemberektől tanultuk. Bár sokat tudott róla, mégis el­képedve tapasztalhatta Szilárd, hol tartanak a műszaki fejlettség­ben a japánok. Ahol csak lehet, robotokat állítanak csatasorba, melyeket, természetesen, számí­tógép vezérel. Egy, a hazainál nyolcszor nagyobb hegesztőüzem­ben például ötven ember végzi azt a munkát, amit Magyarorszá­gon háromszáz. Máséhoz nem nyúlnak- Hamamatsu hatszázezer lako­sú város, a tizenhetedik Japán­ban. Óriási bevásárlóközpontok­kal, amelyekhez foghatót addig nem is nagyon láttam. Hogy né­mi elképzelésünk legyen, az egyik szupermarket alapterülete akkora, mint a nyíregyházi Tesco, csakhogy ötemeletes. Ren­geteg időt lehet ezekben eltölteni. Nagy élmény volt a tavaszi fesztivál is, mely megmozgatta az egész várost. Az emberek vidá­man táncoltak, énekeltek, a dísz­letek is lenyűgözőek voltak. A fesztivál fényei Hamamatsuban- A Grand Hotelben, a tiszte­letbeli magyar konzulátuson van magyar bolt is, ahol az eladó ja­pán, de jól beszél magyarul. Ér­dekes, mondhatnám kedves ak­centussal. Természetesen oda jár­tunk a leggyakrabban, hiszen nem tudtunk japánul, csak a leg­fontosabb kifejezéseket tanultuk meg. Ugyanis a közhiedelemmel ellentétben, a japán átlagemberek sem beszélnek más nyelveket. Még a kereskedők, vendéglátósok közül is csak kevesen tudnak an­golul. Ennek ellenére - mivel rendkívül udvariasak és igen fi­gyelmesek a külföldiekkel szem­ben - többnyire sikerült megér­tetni magunkat. Hogy mennyire jóneveltek a japánok, egy hétköz­napi példát hozok fel: véletlenül ráléptem egyikük lábára, persze bocsánatot kértem. Nem fórmedt rám, hogy miért nem nézek a lá­bam alá, hanem ő is bocsánatot kért. Összemosolyogtunk, aztán mentünk tovább. Másik apróság. Az ilyen hatal­mas bevásárló központok bejára­tához esernyőtárolót helyeztek. Mindenki ide rakta a vizes ernyőket, senkinek nem jutott eszébe, hogy bevigye. Mint ahogy az sem, hogy kifelé jövet a má­sét vigye el. De olyat is láttam hogy egy fiatalember járó motor ját az egyik kis üzlet előtt hagy ta, míg bevásárolt. Ha a világ japán lenne... Bár hétköznapokon nem sol idejük volt ismerkedésre, hétvé géken körülnézhettek a városban utazhattak. Kuriózum volt számá ra a vízóra, mely az időt mutat ta az Itoyokado áruház előtt. Kü lön hengerük volt az óráknak külön a perceknek.- Szerintem, ha minden ország ban olyan mentalitásúak lenné nek az emberek, mint Japánbai - összegezi tapasztalatait Szilán -, nem lenne feszültség a világ ban, nem lennének a mostaniak hoz hasonló gondok a Földön. Más apróságra is felfigyelt Szi lárd. A mosdók például patika tiszták és az egész országban in gyenesek. A városok tele vannal automatákkal. Nem csak cigaret tát, hot-dogot, dobozos forró ká vét lehet automatában vásárol ni, hanem többféle élelmiszert ii a nap bármely órájában. Japán ban már nem is számít újdonság nak a képes telefon digitális ka merával. Egy ilyen készülői mindössze háromezer yenb( (nagyjából hatezer forint) kerül.- A japánok nagy kávésok, ta Ián még a magyaroknál is többe isznak. És füstölnek... Feltűnőéi nyugodtak mind az utcán, mine a tömegközlekedési eszközökön de a munkahelyeken is. Ha vala ki hibázik, azt nem dorongoljál le, hanem igyekeznek humorosar értésére adni, többet ne bakizzon Persze, aki sokat és rendszeresei hibázik, azzal már korántsen ilyen elnézőek. Mondaná még élményeit, hi szén például a focivébéről, illet ve az ezt övező fociőrületről égj szó sem esett. De hát ennek a lap nak is az aljára értünk, betelt i füzet... A magyar „különítmény" Nevezetességeink A kelet-nyugati tengelyű beregdaróci templom keletelt szentélye a nyolcszög három oldalával záródik, a hajó to­rony alatti bejáratában lát­ható egyszerűen tagozott csúcsíves ajtaja. A 8x19 méte­res belső térben kazettás jel­legű dísztelen famennyezet, és 280 ülőhely van. A szentély­ben egyszerű szentségtartó fülkét látunk, melynek csúcsát egymásnak támasztott tég­lapár alakítja ki. Az eredetileg román, majd gótikus stílusban átépített templom műemlék jellegű Fotó: Elek Emil Szatmár, 1925. október 19-én

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents