Kelet-Magyarország, 2002. április (62. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-06 / 80. szám
Elek Emil felvétele _________________________________________________________________ _________ _ ______________ Elek Emil felvétele 2002. április 6., szombat KM w Magyarország KULTÚRA /9 Ratkó József Egy ágyon, egy kenyéren Egy ágyon, egy kenyéren, szemünkbe hulló fényben, tétovázó sötétben, szerelem fenyvesében, egy földön, egy hazában, égve egyforma lázban, hidegben, nyári lángban egyforma szó a szánkban, torkot fájdító perben tanúként egymás ellen, homlokod melegében, homlokom melegében, zárva eleven kőbe, lélekben összenőve, gyönyörű csecsemőnkre, ráhajlunk az időre. A tavaszi napfényben jó a közös séta Hervay Gizella Három hangra Három szerelem az életem. Semmim sincs ezenkívül. Rád gondolok: évek rácsai közt az emlék elf ekeiül... Jaj, szívem, olyan sovány vagy, meg ne szánjon a halál! Homlokod mögött a világ elfehérült szájjal kiált, - Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen. Testednek tiszta menedék: a csók a léleknek nem elég. Nem elég három szerelem: három árvaság idebenn. Három homlok is kitaszít. Fehér a magány, mint az ing. Fehér az ing, fehér a halál. Csak az él, ki társra talál. Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen. Balett A Primavera balettegyüttes: Karajz Zsófia és Szakács Gergő produkciója Shakespeare LXXV. szonett Az vagy nekem, mi testnek a kenyér S tavaszi zápor fűszere a földnek; Lelkem miattad örök harcban él, Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; Csupa fény és boldogság büszke elmém, Majd fél: az idő ellop, eltemet; Csak az enyém légy, néha azt szeretném, Majd, hogy a világ lássa kincsemet; Arcod varázsa csordultig betölt, S egy pillantásodért is sorvadok; Nincs más, nem is akarok más gyönyört, Csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, Részeg vagyok és mindig szomjazom. (Szabó Lőrinc fordítása) Akivel szabadság és szerelem az élet Nagy István Attila Petőfi Sándor 1847. január elsején szinte felkiált, s mintha a maga számára is fölfedezés lenne, úgy szakad ki belőle a néhány sor: „Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet. ” Szabadság nélküli szerelem? Csak a társadalmi viszonyok által nem korlátozott, gúzsba nem kötött ember képes átélni a szerelem gazdag érzésvilágát. Másfelől a szerelmi szabadság, ami ugyan következménye az előbbinek, mégis sokkal nagyobb mozgástérrel rendelkezik, hiszen végső fokon az egyéni cselekvések tághatárú közegében zajlik, adhatja meg a szabad ember számára azt a pluszt, ami nélkül az úgynevezett személyes szabadsága nem lehet teljes. A szerelem napjainkban csaknem az egyetlen olyan „cselekvési” forma, amelyben az ember önmaga megfogalmazásában a legmesszebbre juthat. Leegyszerűsítve: szeretni nem muszáj senkit, az érzést nem lehet kötelezően előírni. Ágyba lehet bújni nélküle, a testet be lehet csapni, de az érzést nemigen. Mennyi baj, tragédia forrása volt már, hogy mást mondott az ész és mást suttogott az érzés! Csakhogy nincsen testetlen érzés. Először fizikai mivoltában szólít meg bennünket a másik, még akkor is, ha ez csupán egyetlen pillanat és nem tudatosult felismerés. Megmozdítja a képzeletünket, kíváncsiak leszünk az emberre, a személyiségére, a hangjára, az őszinte gesztusaira. A tudatunkban régóta, folyamatosan él valamilyen határozott elképzelés arról, hogy milyennek kell lennie annak, aki megragadja a képzeletünket. „Rég álomhős vagy éjjelemben” - tör ki a vallomás Tatjánából Anyeginhez írott levelében. A valóságban azért sokkal bonyolultabb a dolog. De csak akkor, ha egyáltalán megvan az emberben a vágy megismerni a Mikszáth Kálmán: Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és elhomá- lyosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok? A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön és pálinkaszag, s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika. A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát torié kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szeg- ződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanúk és vádlottak. - Van-e még odakünn valaki? - kérdi vontatott, rideg hangon a szolgától. - Egy lány- mondja a szolga. - Hadd jöjjön be az a lány. (...)- Mi járatban vagy, gyermek?- kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.) A lány megigazítja fekete kendőjét a fején és mély sóhajjal feleli: - Nagy az én bajom, nagyon nagy. Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely, mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben elváltoztatva mindenkit és mindent. A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe, meg az országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje szerelemben a partnert és önmagát is. Persze, ez egyáltalán nem veszélytelen. Feltételezi, hogy az ember valamelyest képes kilépni önmagából. De mit jelent ez? Azt, hogy átkerülünk egy másik ember vonzáskörébe, s közben megfeledkezünk arról, korábban velünk kezdődött a világ. Eredendő magányunkat egy másik ember magányába oltjuk, s ezáltal mindkettő megszűnik. Szép, szép. De nem csupán a költészet visszfénye csupán, a valósághoz pedig nincsen köze? Éterien tiszta, elvont, eszményi. A hétköznapokban élve vajmi kevés lehetőségünk van arra, hogy felemelkedjünk a költészet tiszta világába. Elvonja figyelmünket, energiánkat a munka, a család, a hivatal, az üzlet, megaláznak az élet kicsinyes harcai. Elhomályosul a kedvesünk arca, s a mienk is ráncokba gyúródik. Azt mondjuk, hogy nem kellenek az álmatlan éjszakák, nem hiányzik a gyomorremegés, a nyugtalan várakozás. Pedig hiel azt a nagy bajt. Ott az írás, majd elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s kezeivel benyúlni érte. Oh, a csúf kapocs! Ni, lepattant... leesett. Milyen elbűvölő látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s az írás is kihull onnan. A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva az írás felé. - Egy végzés - dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. - Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogságbüntetését mai napon megkezdje. A lány szomorúan bólint a fejével s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendő s a gazdag, fekete haj egy vastag fonata kioldozva omlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor.- Ma egy hete kaptuk az írást - rebegi töredezve. - Maga a bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: „Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.” Hát én el is jöttem, hogy kiálijam a félesztendőt. Az elnök kétszer is megtöröl- geti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollégák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven és azt morogja önkéntelenül: „A törvény törvény.” Majd újra meg újra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehetnénk Juhász Gyulának, aki élete végéig nem tudott megválni a nagy szerelem igézetétől: „Ne hidd, szivem, hogy ez hiába volt / És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! / Mert benne élsz te minden félrecsúszott / Nyakkendőmben és elvétett szavamban. ” Csak hiányzik belőlünk a bátorság, a szembenézés komolysága és méltósága azt mondani: itt dobog a mellkasomban ma is a régi emlék. Ehelyett szidjuk a fiatalokat, jó esetben nem értjük meg őket. S azt mondjuk: erkölcstelen a mai vüág, önző és felszínes, nem ismeri az érzelmeket. Ahelyett, hogy megtanítanánk őket felismerni az értékeset és a talmit, elkerülni a csapdákat, amelyek rájuk még jobban leselkednek, mint ránk akkoriban. Napjainkban annak lehetünk tanúi, hogy a felébredő szerelem már eleve ott nyújtogatja pici ágacskáit, ahol kell. Már nem nagyon szükséges a szülők válogató figyelme, amely eldönti, hogy a nagykorú gyermek kit A Móricz Zslgmond Színház új darabjában, a Szerelemben, Lujza szerepében Horváth Réka hér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van ítélve. (...) A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy, kövér kéz pedig a csengettyűt rázza meg a törvény szolgának: - Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz. A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne. - Talán valami mondanivalód van még? - Semmi... semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérem, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt. - Hisz akkor válasszon majd, ezt megteszik maguk a fiatalok. Senki se ellensége magának, lehet az önigazolás egyik forrása, másrészt a vagyon, az életkörülmények eleve kijelölik a fiatalok mozgási lehetőségeit. S mindenki onnan választ, ahol él. De az érzéseknek ugyanúgy megvan a maguk története, élete, sorsa, mint bármi másnak. A lázas szavak megkopnak, kihűlnek. Megváltozik az ember. A szív nem ugyanazt a ritmust dobogja, s ami igaz volt valamikor, mára már semmivé lett. Át kell értékelni, alakítani a korábbi kapcsolatot. S mit tegyen, akinek a csönd dermeszti a szívét, akiben végtelen szomjúság él a szeretet után, de már nem képes megölelni azt, akinek a vágyát adta, akihez álmodozó éjszakákon odabújt, s azt suttogta: vigyázz rám, kérlek! S mi a helyzet a szabadsággal? Petőfi kívánságának másik felével? A szabadság története minden bizonnyal egyidős az emberiség történetével. Gazdagodása párhuzamos a világ megismerésének fejlődésével: minél többet értünk meg abból, ami kívül és belül zajlik, annál szabadabbak vagyunk. Csakhogy világmegismerő gesztusaink személyiségünk foglyai. Érdekeltek vagyunk az eredményben, ezért nem biztos, hogy tárgyilagosan tudjuk megítélni a feltáruló ismereteket is. Nem vagyunk tehát szabadok. Amikor párt választunk magunknak, ugyanezeket a csapdákat próbáljuk átugrani. Azt szeretnénk, hogy sikerüljön, ezért nagyon gyakran elhitetjük magunkkal: megtörtént. Pedig dehogy. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy párkapcsolataink kialakításában nem pusztán az eszünkkel döntünk. Az elhatározásainkba belejátszanak az ösztönök is, a vonzódások, a testi kényszerek, amelyek azonban titokzatos módon átszűrődnek rajtunk, egész lényünkön, és igazolják a döntéseinket. Nincsen más, csak akit kiválasztottunk. Akivel szabadság és szerelem az élet. nem te vagy elítélve? - Oh, édes istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek én a légynek sem. (...) Könnyei megerednek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni: - Amint ott feküdt mozdulatlan, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsike- tülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát... - Mit, gyermekem?- Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalom a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt. A bírák egymásra néznek mosolyogva: „Milyen naiv, milyen együgyű lány!” Az elnök arca is, mintha nem volna már olyan szertartásos hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejebb valamit... - Jól van, lányom - szól halkan és szelíden -, hanem megállj csak, most jut eszembe... Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha gondolatokba mé- lyedne. - Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok... (...)- Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nőnéd ártatlan volt. - Gondoltuk mi azt! - suttogá s kis kezét szívéhez szorította. (1882) Nagy László Jártam én koromban, hóban Jártam én koromban, hóban, húzott az álom. Mást kerestem s mellém te álltái, kardél mellett felnőtt virágszál, sebzett virágom. Húszévem elveszett, s érzem, te lész a vigasz. Mord kültelken, hol a füst szárnyal, szádról szóló harmonikáddal föl-fölviditasz. Engem a szépség, a vígság csodásán éltet. Érte égek, hogy megmaradjak, bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak kócból a mézet. Köröttem kúsza az élet, kúsza a sorsom. Vértezz hittel, hűséggel állig, akkor én a halálos ágyig belédfogódzom. Bede Anna tartozása
