Kelet-Magyarország, 2002. március (62. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-14 / 62. szám
2002. március 14., csütörtök NEMZETI ÜNNEPÜNK /5 Petőfi Sándor Szabadság, szerelem! Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet. Pest, 1847. január 1. Ezen a ritka fotográfián az 1848-49-es szabadságharc szatmárcsekel honvédéi (balról) Sarkady László, Varjú Károly, Nagy Pál, Pánesz Nagy József és Uray Antal láthatók 1907-ben Kölcsey Ferenc síremléke előtt. A megjelenés előtt álló Szatmárcseke-mo- nográfia részére átadott képet Sarkady Gábor tanár szívességéből közölhetjük Vörösmarty Mihály Szabad sajtó Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról, Beteg, megzsibbadt gondolat! Kiálts fel érzés! mely nyögél Elfojtott, vérző szív alatt. Oh, jőjetek ki, láncra vert rabok, Lássátok a boldog, dicső napot, S a honra, mely soká túrt veletek, Derűt, vigaszt és áldást hozzatok. 1848. március 15-16. Juhász Gyula 48 március 15. Ó régi szép est... tündöklő siker, Mikor jön egyszer hozzád fogható, Dicsőséged az egekig ivei, A deszkáidon tetté vált a szó. Igen, az Ige testté lett, derék És lelkes nézők tapsoltak neked, Színházi est, melyen - ó büszkeség! - A gondolatszabadság született. Aktoraid: Petőfi, Jókai, Vasvári, Táncsics és a korai Tavaszi mámor sok nagy ifja még, Színésznőd Laborfalvy Róza volt, Ki Jókainak szívére hajolt... Ó régi szép est: jössz-e vissza még? Batthyány Lajos gróf, az első független, felelős magyar kormány miniszterelnöke A sajtószabadság hétköznapjai 184Man A jó ízlés adhatta azt a belső cenzúrát, amely az értékest az értéktelentől elválasztotta Magyarország első népképviseleti országgyűlését 1848. Július 5-én nyitották meg Pesten, a Pollack Mihály tervezte Redout épületében Dr. Láczay Magdolna A nemzet óhajtásának pontjai a következők: 1. Sajtószabadság a cenzúra eltörlésével. És következik még tizenegy pont, amely a Nemzeti Múzeum lépcsőjén és a pesti városháza tanácstermében ugyanazon a napon elhangzott, kinyomattatott és az országgyűlés, valamint a Helytartó tanács számára elküldetett. Érdemes visszatekintenünk erre a különös tavaszra, amikor a városházi feljegyzés szerint törvényes egyetértésben fogadtatott el mindaz, amelyeket a nemzet már 1790 óta annyiszor szeretett volna kivívni. A magyar nyelvű folyóiratoktól az újságokig jutunk, és felfedezünk néhány a olyan műfajteremtő írót, akiknek | neve az irodalomból, a politiká- ! ból is ismert. A reformkor or- | szággyűlésein kezdi szárnypró- * bálgatásait a hírlapíró Kossuth Lajos, aki 1832-ben a megyei közgyűlésein megrémisztetté a változástól rettegőket: „Ha valamely kormányszék a sajtószabadságot eltörli, cselekedeteit a közönséges ítélet alá ereszteni fél, s aki ettől fél, annak cselekedetei igazságtalanok.” Kossuth vezércikkei Tudjuk, Kossuth a politikai eszméit a sajtón keresztül rendkívül eredményesen fejtette ki, Tudósításai és a Hírlapja a sajtótörténetbe is bekerültek, műfajt teremtő vezércikkeivel azonban nemcsak népszerűsége nőtt, hanem a hivatalok haragja is, aminek következménye börtön lett. Hagyjuk tehát a politikát, amely érzékenyebb volt mindig a sajtóra, és keressük ennek a sajtószabadságot hozó évtizednek a mindennapjait. A kor Jókaiéhoz hasonlítható munkamennyiséggel büszkélkedő zsurnalisztája Nagy Ignác volt, aki a Jelenkor című lapnál 1837-ben kezdett dolgozni, majd 1844-ben átszerződik a Budapesti Híradóhoz, ahol megindította a Hírharang című rovatát, amely közkedveltté tette ezt az újságot, és a legolvasottabb volt mindaddig, míg Nagy Ignác 1848 márciusában el nem köszönt tőle, hogy a művészetben lelje örömét. Az utókor azonban épp ezt az évtizedet köszöni leginkább a furcsa újságírónak, aki délelőtt a várost járta, délután az újságnak tapasztalatait megírta, este pedig szépirodalommal foglalkozott. Műfaji újításaiból megemlíthetjük a kis színes írásokat közlő Különféle és Budapest, később pedig az említett Hírharang rovatot. Egymás mellé kerültek néhány mondatban olyan hírek, amelyek a legkülönfélébb olvasói igényeket elégítették ki. Például gyilkossági beszámolók, a gabonaárak, színházi műsor, halálozási értesítés stb. Olyanok, amelyekről azt hihetnénk, mindig is olvashatók voltak. Nagy Ignác például ezeket még fokozni is tudta. 1845 nyarán például azzal borzolta a kedélyeket, hogy a Rókus kórház mögött találtak egy levágott nőfejet. Ez a horror folytatásokban soha nincs tényhez kötve, de leköti az olvasók egy részét. Elgondolkodtató hírek A többi hír azonban inkább elgondolkoztat. A Hírharang című rovat bevezetőjeként ugyanis a szerző leírta, hogy más harang kell, ha ünnepelünk, ha vész van, ha a tiszteletadást jelzi az utolsó útra kísérésekor. Épp így a rovatban szereplő kis történetek is más-más hangulatúak. Olvashatunk, a férjét kihasználó, de magát naivan kedvesnek bemutató fiatalasszonyról, a finom kisasszonynak látszó leányról, aki azért fogad örökbe egy gyermeket, hogy koldulni küldje. Aztán a csalások különféle formáiról, amelyek az olvasóknak érdekesek, és derűsek, de a valóságból merítő újságíró fanyar humora azt is érzékelteti, hogy a balgaság dicsérete a változást is reméli. A számos cikknek van egy közös tulajdonsága. Noha írójuk konkrét, megtörtént eseteket ír le név nélkül, többen is magukra ismertek, ami azt mutatja, hogy a jellemábrázolás, a tipikus esetek megírása a valóság egyfajta fényképe. Ennek az évtizednek kedvelt műfaja lett az életképek írása. Ilyen néven maga Jókai is szerkesztett lapot. A műfajt pedig számosán művelték, a legjobbak a nagyműveltségű írók lettek. Az életképek tehát egy adott pillanat állóképeit, dokumentumait jelentették anélkül, hogy sajtópert okoztak volna. A tipikus szereplők aztán az irodalomban majd regényhősökké olvadhattak össze, de a hírlapokban megőrizték a korabeli város sajátos kevertségét. A jó és szép igénye A talmi csillogás, a szegénység és a képmutatás, a butaság és a kapzsiság, a külföldi szokások másolása egyszerre jelenik meg az írásokban a jó igényével, a szép dicséretével, a hamis kigúnyolásával. Ehhez a tehetség, a jó ízlés adhatta azt a belső cenzúrát, amely az értékest az értéktelentől elválasztotta. Ilyen művelt írók közül való volt Nagy Ignác is. A sajtószabadságól még 1844 decemberében egy rövid hírt írt: „Bizonyos társaságban félóráig tüzesen buzogtak a sajtószabadság mellett,- a másik félóra alatt pedig szótöbbséggel ha- tároztatott, hogy bizonyos hírlapi cikk íróját meg kellene verni. Éljen a következetesség!” 1848. március 28-án már így ír: „Általános volt külföldön a vélemény, melyben hazánk határai közt is sokan osztoztak, hogy a magyar még nem érett meg a szabadságra,... és íme, éppen a magyarnak lön szerencséje bebizonyíthatni, hogy jogait vér nélkül tudá kiküzdeni, s eszerint azokra tökéletesen meg is érett”. Tele van minden zsebünk a bölcsek kövével Nagy István Attila A március a naptár szerint a rügybontás hónapja. De hozzákapcsolódik az újrakezdés is, a hitben való gazdagodás fellobbanó lángja. Az első tavaszi virágot a kedvesünknek nyújtjuk, hogy érezze: a bennünk lezajló megújulásnak ő is részese. Bizonyára a szükség- szerűségekből születő véletlen, hogy 1848-ban éppen ebben a hónapban mozdult meg néhány fiatalember szívében Magyarország. Ennek a tömegeket mozgósító szívdobbanásnak forradalom volt a neve. A magyar történelem sajátos vonása, hogy később is, a nagy változások hirdetői a márciusi forradalom üzenetét hordozták magukban. Őszintén vagy taktikai megfontolásból. Mindnyájan létünkben akarunk igazolódni. Itt és most. Hinni, hogy véletlenül, de nem hiába születtünk. Nem eltékozolha- tóan és feleslegesen. A márciusi eseményekre való hivatkozásban, az ünneplés perceiben átéljük az érvényes tett mámorítóan gazdagító érzését. Pedig minden nemzedéknek sajátarcúan kell történelmét megélnie. Úgy, ahogyan ő képes, amilyennek önmagát megnyilvánítani akarja. Megfogalmazni a maga értékeit, vállalható gazdagságát. Legyen ebben minden, ami politikai sandaság nélkül folytatható, átélhető. Egyetlen nemzedék se legyen nemzete múltjának a kizsákmányolója, ne vesztegesse el azt a népszerűség értéktelen fillérjeiért. Nyújtózkodik a tavasz, mocorog bennünk a jókedv és az erő. Eltemettük a telet, a farsangi mulatságokon duhaj kedvvel vigadtunk, s most különös öröm feszít bennünket. Meghatódunk, amikor látjuk a rügyek duzzadását, az aranyeső ragyogását. Az arcunkat belemártjuk a kinyíló napsütésbe, s a virágokra is más szemmel nézünk, mint télen. Az idősebb nemzedék számára remélhetőleg még ma is fájó emlék annak megtapasztalása, hogyan működik a diktatúra. Mindegy, hol mutatta meg magát: a haláltáborokban, a büntető századokban, a kényszermunka-táborokban, az ötvenes évek padlássöprő magatartásában. Vagy éppen a puha diktatúra esztendei alatt, amikor azonban kompromisszumokkal ugyan, talán egy csepp megalkuvással is - kiemelkedhetett, aki akart, orvossá, kutatóvá, tanárrá, professzorrá, akadémikussá, világhírű filmrendezővé válhatott. A gerinctelen ember akkor is felkínálta magát a hatalomnak. Az amerikai elnökválasztási kampány kész cirkusz. A jólétben élők látványos szórakozása. Ott az kapja meg a voksot, aki jobb életet, több pénzt, adóelengedést ígér. Nálunk? Valami vagy valaki ellenében lehet előbbre jutni. A gyűlölettel telik meg a szívünk, és könnyen rámutatunk erre meg arra: a zsidók miatt van minden; ha a cigányok nem lennének... Kit érdekel az apró munka, a hangya- szorgalommal építhető jövő (minden mellékíz nélkül), amikor igazságosztó erőt érez az ember a mellkasában, az izmaiban. Nem hiszek a kövér prófétáknak. Sem azoknak, akik kiabálnak, kifröccsen belőlük a beszéd, s nem ígérnek semmi konkrétumot, csak azt mondják, hogy igazságot szolgáltatnak ennek a népnek, visszaadják a jussát. Petőfi még a bőség kosarát emlegette, amikor az ember szabadságáról és méltóságáról beszélt. Ez a legfontosabb. Minden más ez után következik: a jogi egyenlőség, a kulturális javakhoz való hozzájutás. Bizakodó alkat, tele van forradalmi lendülettel, naiv tisztasággal. Ma inkább úgy lehetne fogalmazni, hogy pozitív célok és szándékok vezérlik. Építeni akart, nem rombolni. Egyetlen lelkesült testbe forrasztani a magyarságot. Úgy látszik, hiába volt a magyar irodalom gazdag vonulata, a magyar, az oláh, a szláv bánat hangoztatása, a közös sorsnak a megmutatása. Rendezni végre közös dolgainkat - figyelmeztet, s adja a bölcs intelmet József Attila. Némi cinizmussal azt is mondhatnám: ez a következménye annak, hogy nem olvasunk verseket. Mást is alig. Bizonyára gyáva vagyok. Féltem, amit eddig elértünk. Csak remélni tudom, hogy politikai gyakorlatlansága és tapasztalatlansága ellenére az emberek többsége meg tudja különböztetni az igazit a hamistól, és sokkal messzebbre lát, mint azok, akik állandóan arról beszélnek, hogy tele van minden zsebük a bölcsek kövével.
