Kelet-Magyarország, 2001. szeptember (61. évfolyam, 204-228. szám)
2001-09-08 / 210. szám
01. szeptember 8., szombat BfeM*» HÉTVÉGE 9. oldal HOGY MIK VANNAK! Tűzben-vízben bőrgolyó Györke László Fekete Ádám Szirénázik a piros autó. Kissé szorongva ül benne egy fiatalember. Első komolyabb bevetése. Csak annyit tud, hogy közúti baleset történt Ti- szavasvári és Józsefháza között. Egy személygépkocsi a fának ütközött és kigyulladt... A helyszínen aztán borzalmas látvány fogadja a tűzkeresztségen éppen áteső Fekete Ádámot: mire ki tudták szabadítani a gépkocsi vezetőjét, már késő. Benne égett. Nyírtelek, 38-as főút. Két személykocsi össze- csókolódzik. Mire a tűzoltók kiszabadítják a kocsikban rekedt embereket, az egyik meghal. De hárman életben maradnak...- Nem akármilyen érzés, ha sikerül életet menteni - mondja. Amikor a huszonegy éves, Kemecsén született, de Kótajban élő fiatalember levetette az angyalbőrt, tanult szakmájában - gépjárművezető és karbantartó - dolgozott rövid ideig, majd jelentkezett tűzoltónak. Hogy miért éppen ezt a kemény pályát választotta? Nem igyekszik „megideologizálni” a választ:- Kíváncsi voltam, alkalmas vagyok-e a pályára. Az alkalmassági vizsga sem volt könnyű, hiszen Kerepestarcsán egy tömény füsttel elárasztott labirintusból kellett a lehető legrövidebb idő alatt kikeveredni. De ez csak egy volt a sok erőpróba közül, mellyel a fizikai állóképességet, a pszichikai alkalmasságot, a rátermettséget és nem utolsósorban a helyzetfelismerő készséget, a kreativitást vizsgálták.- Csalafinta dolog volt, mert ugyan egyszer végigmehettünk a labirintusban még füst nélkül, de mikor már élesben ment a dolog, változtattak rajta. De hát éppen arra voltak kiváncsiak, hogy váratlan helyzetben mit csinálunk... A laikus nem is hinné: tavaly 180-an jelentkeztek tűzoltónak Nyíregyházán, ám közülük csak 15-öt vettek fel. Tehát már ahhoz sem akármilyen teljesítményt kellett nyújtani, hogy egyáltalán kvalifikálja magát a legjobbak közé. Tengerré vált határ Aztán márciusban jött a következő nagy megmérettetés: az árvíz. Természetesen Ádámot is bedobták a mély vízbe. Tarpa, Gulács, Jánd, Gergelyiugronya, Tákos... Mind víz alatt volt akkor.- Nem akármilyen látvány volt, mikor elénk tárult a tengerré vált határ, s a víz alá került falvak. Akkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a természet erőinek. Sose felejtem el azoknak az idős embereknek a tekintetét, akiket ki kellett menteni, vagy akiknek a ingóságát, a jószágát próbáltuk biztonságos helyre vinni. Persze olyanok is voltak, akik nem jöttek velünk, azt mondák: nem hagyják a jószágot, a portát. Nem számoltam, hogy mennyi háziállatot mentettünk ki, de arra jól emlékszem, hogy nagyon hideg, 6-7 fokos vízben dolgoztunk. Aztán jött a második felvonás: a bontás. Volt olyan ház, ahol egyetlen, amúgy is átázott szekrény tartotta a plafont, a tetőt. Alatta nem volt éppen életbiztosítás tartózkodni, nemhogy kihordani a még épen maradt értékeket. Ha összecsuklik a szekrény, maga alá temet mindent. Mi járhat üyen- kor a tűzoltó fejében, pláne, ha újonc?- Nem gondolunk a veszélyre, hanem arra összpontosítunk, hogy minél gyorsabban végezzük el a feladatot. Persze, nagyon körültekintőnek kell lenni, nem lehet fejjel menni a falnak... A fizikai állóképesség karbantartása igen fontos a vonulós tűzoltónak. Erre a legjobb az aktív sportolás. Fekete Ádám két hónapja a megyei első osztályban szereplő Volán Sényő focicsapatának igazolt játékosa. Bár a labdarúgást továbbra is csak hobbinak tekinti.- Kell a mozgás. Heti négyszer edzünk, vasárnaponként pedig bajnoki. Most nem megy valami fényesen a csapatnak, de remélem, lesz még jobb is. A jobb szélső posztján játszik, gólt egyelőre bajnoki meccsen nem sikerült szereznie. De, ahogy mondani szokták, ami késik, nem múlik... Gondolatok a sírnál Galambos Béla- Tessék csak itt a ravatalozót balról elkerülő ütőn egyenesen egészen a Mohácsiak síremlékéig menni. Jobbról lesz ott egy kő víztartály, majd onnan úgy az ötödik-hatodik parcella balra a Bencs családé - igazít útba egy, a nyíregyházi temetőben láthatólag ismerősként mozgó idős ember. A mindentudó, kedves helytörténész Margócsy József, a legnagyobb formátumú nyíregyházi polgármesterekről írt négyrészes sorozatának utolsó darabját augusztus 25-én nekem volt szerencsém szerkeszteni a Kelet-Ma- gyarországban. „A városszépítő polgármester”-ről szóló Írás címszereplőjének születési dátuma - 1884. szeptember 6. - adta az ötletet, hogy Bencs Kálmán születésnapjának viliáján, most szerdán kilátogassak a sírjához. Pontos volt a helymegjelelölés, így hát nem ütközött különös nehézségbe megtalálni a keresett parcellát. Legalábbis ma még nem! A látvány - amelyet e fénykép segítségével most megosztok az olvasóval -, legalábbis kétségeket támasztott bennem afelől, néhány év múlva sikerül-e majd megtalálni bárkinek is a híres család síremlékét. Az életterüket mohón visszahódító növények - egyébként gyönyörű borostyánok, csipkebokrok - ugyanis rövid idő alatt befutják, s elzárják majd az utókor tagjainak szeme elől a nagy elődök végső pihenőhelyét. Ha senki nem veszi gondozásába a Bencs-síremléket - közvetlen leszármazott tudomásom szerint már nincs az élők sorában - máris borítékolható, hogy mondjuk a „városszépítő” 120. születésnapján, három esztendő múlva, már mély Csipkerózsika-álomban találni azt, ha egyáltalán megtalálja majd a hálás/hálátlan utókor. Hogyan is fejezi be a fent említett cikkét Margócsy József? „Mindketten, az apa és fia is, érdemesek arra, hogy többféleképpen emlékezzünk, emlékeztessünk rájuk és munkásságuknak ma is látható eredményeire.” iM« - IM3. CK PROK DUiLÁNt BEMOS MARISKA Még látszik a fekete gránit oszlop, rajta legfelül a szintén egykor volt nyíregyházi polgármester édesapa Bencs László, legalul pedig fia Bencs Kálmán nevével A szerző felvétele LSI Derűs vonalak Elgépiesedett, rohanó vüágunkban milyen jólesik ránézni az ilyen épületrészekre, városképi momentumokra, ahol a stukkókon, a vonalvezetésen megőrződött a derűs békeidők hangulata. A nyíregyházi Bercsényi utca egyik jellegzetes utcarészlete, középpontjában a görögkatolikus templommal. sokak kedvence Elek Emil felvétele VENDÉGSOROK ............. mm ________________ Zongorázzunk alulról Az Antall kormány utolsó belügyminiszterével, Kónya Imrével hallottam annak idején egy vasárnap délelőtti portréműsort a rádióban. Két dologra emlékszem vele kapcsolatban abból az időszakból. Az egyik, hogy - lévén a választási kampány finise - naponta avatott egy rendőrőrsöt, a másik pedig, amit a kiváló riporter abban a beszélgetésben kiszedett belőle. A majdnem egyórás, oldottnak szánt műsorban egyszer csak tényleg kisütött a nap, és megjelentek a színek: „Nem nagyon szerettem a zongoraleckéket gyermekkoromban, de nem volt menekvés, csináltam. Persze, hogy ne legyen olyan unalmas, az egyik órára kiszabott gyakorlatot úgy tanultam meg, hogy a zongora alá bújva, onnan felnyúlva klimpíroztam el.” Riporter és alanya felszabadultan nevetett, a hallgató pedig ügy érezhette rámosolygott az egyébként nagyon komoly, már- már komor szőrzetekbe burkolt arc. Az ember arca. A napokban nyilatkozta egy *(A szerző szabadúszó újságíró) kulturális korifeus, hogy az országban a millennium tiszteletére több, mint kétszáz szobrot lepleztek le, és ezeknek harmada Szent István királyunkat ábrázolta. Nem irigylem a művészeket. Záporozik a megrendelés, ami a szűkösebb időkhöz viszonyítva nagyon jó hír. A téma sem akármüyen, sőt egyenesen kivételesnek mondható. A feladat megoldásánál azonban már elkomorodhattak az arcok. Az ezer év arra is elegendő időt adott, hogy ábrázolási klisékké kövesedjenek a képek az emberek képzeletében. Ä híradók kamerái aztán elmentek egy sor helyszínre, ahol számottevő politikus avatott. A néző pedig láthatott - egymásra hasonlító szobrokat. Miért baj ez, hiszen ugyanarról a személyről van szó - kérdezhetnénk. Tulajdonképpen nem baj... Mint ahogy az sem, hogy a világháborús emlékművek szobortémái, művészi megoldásai sem bővelkednek sziporkázó ötletekben. Áldozat - sajnos - mindenütt volt, a neveket kőbe vésni - emlékezni - mindenütt elemi kötelesség. Két lábon ágaskodik Amikor néhány falut szekerezni is nagy dolog volt, nem nagyon tűnt szembe a Kossuth szobrok és a szabadságharc emlékművek egymásutáni hasonlósága. Ma azonban nagyobb a népesség mozgása, a képernyőn egy este féltucat helység főtere is elénk kerülhet. Kevésbé jelentős művészek kevésbé jelentős művei a valamilyen forrást felhasználva igyekszenek hasonlító arcot, korhű kosztümöt adni Kossuthnak, Petőfinek... Gesztusok, valamit kifejező arckifejezés mellőzve. Ha lovon ül az illető, az állat abszolút nyugalmi állapotú. Nem ám úgy, mint Péter cár Szentpéterváron. A ló két lábon ágaskodásának ábrázolása kivételesen szép művészi feladat, de hát... Neves művész markáns keze- nyoma már rajtamaradhat a művön, a még nevesebbnek pedig már meg is mozdul az alkotása. Az arcra kiülő valamilyen indulatot, a gesztust azonban már vállalni kell. A zsűrinek el kell fogadni. De attól lesz más Kossuth, Petőfi, Szent István... Utóbbinak hasonlíthat az arca a Dunántúlon a dunántúliakéhoz, a Tiszántúlon a tiszántúliakéhoz. Attól lesz az övék. Láttam is valahol olyan kun Szent Istvánt, hogy az igazi a kardjához kapott volna, ha feltűnik. Áztán a szemöldökök. Egyik pályatársam szokta mondani a szigorú és hivatalos hangvételű publicisztikákra, hogy olyan összevont szemöldökű. A legtöbb történelmi személyiségünk legtöbb szobra összevont szemöldökű. A Magyart tévé déli harangszava alatt mutatnak egy harcos tekintetű patinás szobrot, (talán Hunyadi?) amely a gyengébb idegzetű nézőknek előre jelzi mintegy: itt mindjárt vér fog folyni, mert a Híradó következik. Nem venném magamnak a bátorságot a történelmünket ábrázoló művészek munkáját kritizálni, ezek pusztán a néző, a befogadó szerény észrevételei. Karinthy is arra gyanakodott annak idején, hogy a Duna-parti Petőfi-szobor magasba tartott két ujja a folyót átszelő gőzös viteldíját mutatja, a művész azonban minden bizonnyal másra gondolt. Mennyivel hitelesebb a Parlament oldalánál üldögélő József Attila. Saját gesztusok A sematizmust volt alkalmunk átélni a korábbi időszakban, sőt megunni is. Az egykori Szovjetunióban, ahol egy városban nem egy Lenin-szobor volt, hanem sokkal több, az ott is viccelődő hétköznapi ember znakomecnek azaz ismerősnek hívta, mert akárhová ment a nagy országban mindenütt találkozott vele. Pedig senkire sem hasonlított emberi arc, és emberi gesztusok híján. Triesztben, a kikötő lépcsőjén két kötögető asszony üldögél bronzba öntve, szemük sarkából a messze kékségbe pillantanak - máris látjuk magunk előtt a viharral harcoló halászok hajóját. Ott a szobruk az agyunkban. A művész ránk bízta megalkotását. Szent István szimbolikus boltívek alatt. Melocco Miklós nem ijedt meg saját ötletétől. A szobor élő embert mintáz, az élő embert pedig saját gesztusai jellemzik. Ha alulról zongorázik, akkor az. Ha tüzes trónon ül, mint Dózsa a Nemzeti Galériában, akkor a pokoli kínban való széthullás. És nem az összevont szemöldök. Azt hagyjuk meg Rózsa Sándornak. Esik Sándor . V
