Kelet-Magyarország, 2001. július (61. évfolyam, 152-177. szám)

2001-07-14 / 163. szám

2001. július 14., szombat Kelet« HÉTVÉGE 9. oldal HOGY MIK VANNAK? Világpolgárként Nyírbátorban Kovács Éva Művészettörténeti tanul­mányok Amszterdam­ban, balettművészeti és zenei kurzusok Párizs­ban, színháztörténeti és cirkusztanulmányok Eu­rópa több városában is. Saját zeneműbolt a hol­landiai Arnheim városá­ban, publikációk a tánc, a cirkusz és a varieté vi­lágában, különböző folyóiratokban. Röviden így foglalható össze Douwe Schulte eddigi élete, aki holland létére jó ideje immár Magyarországon, Nyírbátor egyik csendes utcájában él.- Holland állampolgár vagyok, de nem hollandnak, nem is németnek, hanem vi­lágpolgárnak tartojn magam. Olyan em­bernek, aki nem szereti a határokat, a megkülönböztetéseket, aki akkor boldog, ha szabadnak mondhatja magát. Márpedig Douwe Schulte most valóban szabad. Egyedül él, kedvenc könyvei, tár­gyai között. Lakásában szinte tenyérnyi hely sincs a falakon, a cirkusszal, tánccal kapcsolatos plakátok, képek és festmények szinte egymásba érnek.- Amikor úgy döntöttem, hogy Ma­gyarországon kívánok élni, s megteremt­hettem ennek az anyagi feltételeit is, szin­te azonnal költözködni kezdtem. Nem fog­ja elhinni: legeslegelőször a gyűjteménye­met, irataimat, könyveimet, plakátjaimat raktam a kamionba, ami szépen meg is töl­tötte a hatalmas autót. Gazdag a kultúra Arra a kérdésre, hogy miért éppen Ma­gyarországot választotta, a szimpatikus férfi szinte azonnal válaszol.- Producerként, cirkuszmenedzserként dolgoztam, jártam a világot, szeretem, mondhatni életelemem az utazás. Az Önök országának fővárosát, Budapestet hat év­vel ezelőtt láttam először, azonnal bele is szerettem. Kedvenc városaim közé soro­lom, Párizs, Bécs, és Szentpétervár mellé, azok közé a városok közé, amelyekben rendkívül gazdag a kultúra, ahol mindig történik valami érdekes, ahol pezsgő az élet. Első utam alkalmával két cirkuszmű­vészt is szerződtettem, magammal vittem Hollandiába. Ezután többször visszatér­tem, bejártam szinte az egész országot. Volt olyan év, hogy háromszor is visszajöt­tem Önökhöz. Tudja, Hollandia egyre ide­genebb számomra. Ott inkább a komputer, a pénz az úr, az emberek alig törődnek egymással. Itt még más a helyzet. Bár - mondja nevetve -, Budapest ebből a szem­pontból változóban van, de Nyírbátor még az a hely, ahol nekem öröm az élet. Itt megtaláltam a nyugalmamat, a boldogsá­gomat, itt nekem minden csodálatos. A Douwe Schulte ajtaján belépő azonnal láthatja: aki ezek között a falak között töl­ti az időt, egyetlen percre sem unatkozik. A házigazda meg végképp nem tétlenke­dik. Olvas, cikkeket ír, rendezgeti a hatal­mas gyűjteményt, amely egyedülálló a ma­ga nemében. A cirkusz, a varieté világát öleli fel, a legnagyobb nemzetközi hírnevű cirkuszok történelmét rejti. Komoly doku­mentációja van itt a cirkusz mellett másik szenvedélynek, a táncnak is, melynek vilá­gában Douwe ugyancsak járatos. Tanulságos tárlat Ez a hatalmas gyűjtemény most éppen új gazdára vár. Tulajdonosa ugyanis úgy dön­tött, minden darabját elajándékozza.- Ez a gyűjtemény évtizedekre, évszáza­dokra visszamenőleg felöli a tánc és a cir­kusz szinte teljes világát. Egy komplett kiállítás anyaga lehetne, amely megfelelő körülmények között bemutatva igen tanul­ságos tárlattá változhatna. Szívügyem ez nekem, ezért amikor letelepedtem Ma­gyarországon, levelet írtam hét város pol­gármesterének. Budapesttől Nyírbátoron és Pécsen át Szentendréig küldtem el aján- latamot, melynek lényege az volt: ingyen átengedem gyűjteményemet annak, aki méltó módon ki tudja állítani, be tudja mu­tatni. Egyetlen, aki válaszolt, Petróczki Fe­renc, Nyírbátor polgármestere. Nyírbátor új állandó lakója egyre in­kább kiismeri magát a helyi viszonyok kö­zött. Élvezi a kulturális eseményeket, jár­ja az utcákat, gyűjti az élményeket. Azt ál­lítja, ő már Bátorban van itthon, s innen a világ bármely pontjára eljuthat. Douwe Schulte Amatőr felvétel A tábornok becsülete Vattay Antal nagyon sok szállal kötődött városunkhoz Szakszótár zenészeknek Megjelent az első ma­gyar-angol és angol­magyar zenei szakszótár Ittzésné Kövendi Kata szerkesztésében, vala­mint Simon Géza Gábor Fejezetek a magyar jazz történetéből 1961-ig cí­mű összeállítása. A szerzők nevében Simon Géza Gábor elmondta: a több mint ötszáz oldalas an­gol-magyar, magyar-angol zenei szakszótár gyakorló hangszeres és énekes zené­szek, zenetanárok, zenetu­dósok számára szolgálhat segédeszközként. Haszon­nal forgathatják a kiad­ványt népzenészek, kórus­vezetők és a zene iránt ér­deklődők is. Ittzésné Köven­di Kata szerkesztő arra tö­rekedett, hogy az összetar­tozó fogalmak egy helyre kerüljenek a kötetben. Szerves folytatása A szótár külön jelzi a gyak­ran eltérő angol és ameri­kai szóhasználatot. Simon Géza Gábor a Fejezetek a magyar jazz történetéből cí­mű kötetről elmondta: az nem elsősorban a szakem­berek, hanem a nagyközön­ség számára készült. Fela­data nem a műelemzés, ha­nem a kultúrpolitikai és ve­lük összefüggő jazztörténeti események, a muzsikusok és az általuk bemutatott ze­ne áll a középpontjában. A mű folytatása a szerző két évvel ezelőtt megjelent Ma­gyar Jazztörténet című mű­vének. Míg azonban az elő­ző könyvnek egyedüli szer­zője volt, a most megjelent kötet több mint egy tucat közreműködő munkája. Külön kiemelte közülük Ittzés Tamás: Liszt Ferenc hatása a ragtime és a swing korszakban című tanulmá­nyát,' valamint Ittzés Mi­hály összefoglalóját. VENDÉGSOROK Bene János Egy bírósági tárgyalás min­dig feszültségekkel terhes, gyomorszoritó, ám a régen várt, kedvező ítélet mindezt hamar feledteti. így történt jó két hete is, június 25-én Budapesten a Legfelsőbb Bíróságon, ahol a Felülvizsgálati Tanács a Vattay Antal huszár al­tábornagy unokái által beadott felülvizsgálati kérelmet tárgyal­ta, s mind az ügyész, mind pedig a védő a tábornok, minden elle­ne felhozott vád és bírósági ítélet alóli felmentését javasolta. Nem itt született A Tanács ezek után Vattay An­tal altábornagyot a bűncselek­mény hiányának megállapításá­val tisztázta a megjelent család­tagok és a hallgatóság nagy megelégedésére és örömére. Vattay Antal, bár nem itt szü­letett, nagyon sok szállal kötő­dött városunkhoz. 1913-ban avat­ták huszár hadnaggyá a bécsúj­helyi katonai akadémián, majd Nyíregyházára vezényelték a császári és királyi 14. huszárez­redhez. Ebben a regimentben harcolta végig az I. világhábo­rút, annak vége felé már száza­dosként és századparancsnok­ként. A tehetséges és ambiciózus fiatalember a háború után elvé­gezte a vezérkari tiszteket képző Hadiakadémiát, volt a kormány­zó számysegédje, a Katonai Iro­da főnökhelyettese. Tíz év börtön Az elsők között avatták vitézzé. Nyíregyházára 1940 decemberé­ben már mint ezredes került vissza az 1. lovasdandár pa­rancsnokaként. 1941-ben vezér­őrnaggyá, 1943-ban altábor- naggyá léptették elő. A lovasdandár élén vett részt 1941-ben az ukrajnai hadművele­tekben, majd az ő nevéhez fűző­dik a nyíregyházi lovashadosz­tály (az egyetlen magyar lovas Vattay Antal seregtest) megteremtése és kor­szerű módon való kiképzése. Ez­zel a hadosztállyal vonult el a hadműveleti területre 1944 nya­rán, majd innen útja ismét a Kormányzó Katonai Irodájába vezetett, melyet azután már ő ve­zetett és ő volt a főhadsegéd is. Részese volt az 1944. október 15-i, szerencsétlenül sikerült kiugrási kísérletnek, a német, nyilas és végül amerikai fogság után 1946-ban tért haza. Nyugál­lományba helyezték, majd 1950. november 2-én az ÁVH letartóz­tatta, 1951-ben pedig a Budapesti Katonai Bíróság koholt vádak: háborúsbűntett és a demokrati­Árchlv felvétel kus államrend megdöntésére irá­nyuló kísérletben való részvétel miatt 10 évi börtönre ítélte. 1956. augusztus 31-én a már súlyos be­teg Vattay Antalt ideiglenesen szabadlábra helyezték, 1957-ben büntetését 3 évi próbaidőre fel­függesztették. Vattay Antal 1966- ban hunyt el Budapesten 75 éves korában. Nevét utca őrzi Az immár rehabilitált altábor­nagy emlékét városunk is meg­őrzi, hiszen a májusi közgyűlés döntése szerint az épülő új vá­rosrész egyik utcája az ő nevét viseli majd. Sárkányok a gyöngyharmatban A júniusi harmat ké­pes annyi csapadékot hozni, mint­ha egy ki­sebb eső áz­tatná a tik- kadt földe­ket. Ott van a levegőben Ésik Sándor már kora napszállat- kor. Megérzi az aratógép. Mert csavarodik a szalma, és nem tö­rik. Ha nem így volna, még talán éjszaka is járna a kombájn. Mire a nap lebukik, már csurom viz a kalász, az akácfabokrok poros le­velén pedig megfut a csepp, mint nappal a verejtékező félmeztelen férfiak vállán. Az igazi csoda azonban hajnalban mutatkozik meg annak, aki ezért hajlandó pirkadatkor felkelni. A fasorok­nak az a része, ahol nem nő más, mint a bokáig érő porcsinfű, olyan fehér az este még zöld sző­nyeg, mintha havazott volna. Ez a gyöngyharmat, amelyben a ha­gyomány szerint érdemes megfü- rödni, mert selymes bársonyos lesz tőle a leányok bőre. Facsarni lehetett Ez utóbbi népi bölcsesség nem volt ismeretlen Pestről érkezett nagynevű újságíró ismerősöm előtt, aki néhány napot töltött vi­dékünkön élményszerző útján. * * (A szerző szabadúszó újságíró.) Ezzel együtt az összes többit hi­tetlenkedve hallgatta. Annál is inkább, mivel nem a harmat gyöngyözött homlokunkon a naplángban álló nyárban, ha­nem verejték. Facsarni lehetett volna az inget rajtunk, de én nem tágítottam: lássa csak mi az az aratás, ne csak Arany János­tól tudja, hogy ég a napmelegtől a kopár szik sarja. Becsületére legyen mondva, nem futamodott meg. Olyannyira nem, hogy a hajnali kelés már majdnem az én vereségemet hozta. Amint el­hagytuk a város legszélső házait, és bekanyarodtunk az első dűlő- útra, métereket sem kellett haj­tanunk, amikor a szélvédőhöz csapódott egy bodzaág. Mintha egy findzsa vízzel locsoltak vol­na le bennünket. A lassan kife- héredő pirkadatban eddig tartott csak az álmosság. A lecsorgó harmatban külön-külön látszot­tak a porszemek. Igen, hát való­ban... Vendégem elismerőn bó­lintott. Arra pedig már én kiál­tottam fel, amikor megláttam: az út porában a traktor nyomának pereme jól kivehetően sötétebb volt. Átitta a nedvesség. Az autóból kiszállva tovább kerestük a kiadós harmat továb­bi nyomait, ő találta meg a gyöngyharmattól roskadozó porcsinszőnyeget. Mint a gyer­mek, úgy örült, látva sötét nyo­mait az ezüst mezőben. Tényleg olyan, mint a hó - lelkendezett. Váltott, hátrafelé haladt, és hosszan húzta lábát. A hosszabb csíkok a rongyként komyadozó lapukhoz vezettek, amelyeknek a vize aztán félcombig eláztatta a nadrágszárát. Úszni a semmiben Kijózanodva, kicsit fáradtan állt meg. Arca piros volt, a felkelő napsugár kezdte megszínezni a tájat. Keresztülvágtunk a faso­ron, oda, ahol a minap az arató­kat vettük szemügyre. Na, ott akadt el aztán a lélegzetünk. Lát­tam én már ködpaplant ülni a kaszáló laposában, de ilyet még nem. A tarló teknőjébe fészkelte magát a sűrű pára. Az ott lepar­kolt kombájnok csak deréktól felfelé látszottak, a pótkocsiknak pedig nem több, mint az oldaluk­ból egy-két arasz. Úsztak a nagy fehér semmiben. Egy rövid só­hajtásnyit elgondolkozott, aztán mesélni kezdett. Tudod, egyszer Vietnamban jártam, egy újság­íródelegációt vezettem. Az otta­niak kitettek magukért, elvittek minden szép helyre, amit szeret­tek, amire büszkék voltak. Mu­tattak dzsungelt, mutattak rizs­földeket, idomított elefántokat, és még sok minden mást, de a legnagyobb hatást egy tenger­öböl tette rám. Tele volt mere­dek, megmászhatatlan falú nagy sziklákkal. Köztük jöttek mentek a halászok vitorlás dzsunkái. Amikor lefordította a tolmács az öböl nevét, azt mondtam: ez igen, ez poétika. Úgy hívják, a Leszálló Sárkányok öble. A ha­gyomány szerint hajdanában sárkányok szálltak le ott, és va- lamüyen okból kővé váltak. Ta­lán egy szűzlányt áldoztak fel a helyiek, vagy valami ilyesmi tör­tént. Tudod, csodáltam én már meg kék tengert, szürke tengert, de olyan fehéret, amiben a kővé dermedt sárkányok álldogáltak, még nem. Ugyanolyan vüágító tejfel volt, mint ez itt. Azt vártuk volna, hogy a las­san előbukkanó nap megszínezi a mi habpáránkat, mint tette azt a horizonttal. Nem ez történt. Hiába vált a mélyszürkéből sötétbordó, abból lángvörös, és hajnali négy órára már szinte déli verőfény, a mi páratavunk, benne a kombájnsárkányokkal, végig olyan fehér maradt, mint a téli zimankóban egy selyemken- dőnyi lehelet. A nagy monstru­mok, amelyeknek sokáig csak a körvonalait láttuk, hamarosan részleteikben is megmutatkoz­tak. Aztán lassan, majd szinte szemmel követhető gyorsasággal kezdett fogyatkozni a mi kis gyöngyharmatos tavunk. Előbb a nagy gumikerekek tűntek elő, majd a tengely, aztán hirtelen semmi sem takarta már a szá­lanként látható szálú tarlót. Kihúzták a kád dugóját - ölte meg a szép pillanatok varázsát az én messziről jött emberem. Kedvem lett volna kérdezgetni még a Leszálló Sárkányok öblé­ről, mert amikor mesélt róla, so káig csak azt láttam magam előtt, nem a mi ködben úszó me­zőnket. De fáradtak voltunk mind a ketten. Látni kellene azt, gondoltam. Ha tényleg olyan szép, mint a ma reggeli tüne­mény, megérne egy utazást.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents