Kelet-Magyarország, 2001. június (61. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-16 / 139. szám

2001. június 16., szombat Kelet« hétvégi 9. oldal HOGY MIK VANNAK? Tanszék a büfénél M. Magyar László Vajon melyik diák ne álmodozna egy olyan tanszékről, amely közvetlenül az iskolai büfé mellett található. Amíg sok fiatalnak ez az ötlet megvalósíthatatlan álom marad, addig a nyíregyházi Művé­szeti Szakközépisko­la zenei tagozatán ez már valóság. A külö­nös „tanszék” létre­hozója Szabó Soma, aki szolfézs-zeneelméle­tet és zenetörténetet tanít az intézményben.- Teremhiány-gondjaink vannak, s a szakiskolás diákok sok időt eltöltenek a bü­fénél, amíg gyakorlási lehetőséghez jutnak. Úgy gondoltam, a várakozást a tudás szerzé­sére, az idő tartalmasabb kihasználására is fel lehetne használni, ezért minden héten öt kérdést tűztem ki a büfé melletti oszlopra. A kérdések a zenétől az irodalomig, a képző- művészettől a történelemig sok témát érin­tettek. A válaszokat havonta értékeltem, s a „büfétanszak” legjobbjai apró ajándékokat kaptak - meséli a fiatal pedagógus, akinek a tanári hivatása mellett van egy „lelki hiva­tása” is: immár tizenhárom éve a Banchieri énekegyüttes művészeti vezetője. S hadd említsem meg még egy harmadik szenvedé­lyét is: a Kodály Zoltán Általános Iskola egykori diákjaiból álló Cantemus vegyeskar karnagya 1998 óta, az akadémiai diploma megszerzése után ugyanis akkor tért vissza Budapestről Nyíregyházára. Amikor e há­rom elfoglaltság sorrendiségére kérdezek, nem tud választani. Mint mondja, mind a három területen olyan élményekkel lesz gazdagabb, amelyek energiaforrások az éle­tében. Az évek során városi vegyes karrá bővülő együttesével áprilisban szép sikert Gyakran az angoltolmács szerepét is be­tölti A szerző felvételei ért el a budapesti nemzetközi kórusverse­nyen, hiszen elsők lettek a kategóriájukban, hazahozták a nagydíjat, ő pedig a zsűri kar­nagyi különdíját vehette át. Mondhatják er­re néhányan, hogy könnyű neki, hiszen al­ma nem esik messze a fájától, zenei tehetsé­gét ugyanis volt kitől örökölnie: édesapja Szabó Dénes Liszt- és Kossuth-díjas kar­nagy. így tehát már apró gyermekként meg­határozta életét a zene. Fontos a kitartás- Mivel nincs másfajta tapasztalatom, a ze­nével való közeli kapcsolatot természetes­nek éltem meg. Nem érzem, hogy bármi is hiányozna a gyermekkoromból. Volt azon­ban sok olyan élményem, ami másoknak nem jutott osztályrészül: zenekari próbákat ülhettem végig, később énekkari próbákat hallgathattam, vagyis folyamatosan a zene hatása alatt éltem. Ahova lehetett, minden­hova magukkal vittek a szüleim. S mi az, amit magammal hoztam a gyermekkorból? Az édesapám munkaszeretetét, amelyre ta­lán jobban illene a hűség szó. Ennek lénye­ge: amit elkezd az ember, azt végig kell csi­nálnia, nincs megalkuvás. Fontos a kitar­tás, az elkötelezettséghez való hűség. Fel­nőttként én is ezeket az értékeket tartom a legfontosabbnak. S amit megtanulni nem le­het, de példaértékű, az apa fantáziája: új öt­letekből, megvalósítható feladatokból kime­ríthetetlen. Úgy látom, a kitartásával, a fan­táziájával érte el a sikereket. A saját munkabírására Szabó Soma sem panaszkodhat, hiszen mikor nem áll a ka­tedrán vagy a színpadi dobogón, akkor az együttesek levelezéseit intézi, művek átdol­gozásával foglalkozik, az éppen készülő CD végett stúdióban tartózkodik, az utómunká­latoknál segédkezik. A zene szeretete miatt természetesen mindezt kikapcsolódásként éli meg, de ha valóban ki akarja rekeszteni a világot, akkor vadasparki vagy Tisza-par- ti sétára indul feleségével, Ildikóval.- Legyek bárhol is a nagyvilágban, a Tiszát nem pótolja semmi sem, hiszen olyan fantasztikus a hangulata. A Tisza - életérzés. Szabó Soma Hazát választott a nagykövet fia Mindig meg kellett érdemelnünk a dolgokat, soha semmit nem kaptunk ingyen CSERVENYÁK KATALIN Nyíregyháza (KM) - Talán soha el nem jut Magyarországra, ha édesapját nem pont ha­zánkba nevezik ki nagykövet­nek. S akkor talán soha meg nem fordul az eszében, hogy kolumbiai állampolgárként végül Nyíregyházán teleped­jen le. Fabian Gonzalez 1979-ben, közvet­lenül az otthon letett érettségi után érkezett szüleivel és öt test­vérével Budapestre. Édesapja mandátuma két és fél évre szólt. Miután legidősebb fia épp felvéte­li előtt állt, teljesen egyértelmű volt, hogy papírjait már magyar felsőfokú intézménybe adja be. Fabian a Kertészeti Egyetemet választotta. A spanyol anyanyel­vű fiatalember előbb azonban egy évig tanulta a magyart, majd nyelvvizsgát tett. Kimondva könnyű, a valóságban nagyon ne­héz volt. Hát még az első napok­ban az egyetemen, amikor rádöb­bent, hogy semmit nem tud ma­gyarul! Visszaemlékszik az első előadásra, amit történetesen egy híres szakember, Paizs professzor tartott, és amiből gyakorlatilag egy mukkot sem értett. Egy évre volt még szüksége, hogy tényleg megtanulja nyelvünket... Gimnáziumot alapított Édesapja mandátuma lejárta után a család visszaköltözött Kolum­biába. Fábián maradt, hogy be­fejezze az egyetemet - ahol köz­ben megismerkedett egy nyíregy­házi lánnyal, akit később felesé­gül is vett. A friss diplomás élelmiszer-ipa­ri mérnök és felesége egy darabig a fővárosban vállalt munkát, Fabian, kamatoztatva spanyol nyelvtudását, tolmácsolt. Közben megszületett az első fia, s úgy döntöttek, kitelepülnek Kolum­biába. így is tettek 1989-ben.- Amikor én jártam egyetemre, úgy vettem észre, a diákok nem nagyon becsülték, amit ott tanul­tak, pedig úgy látom, a magyar oktatás színvonala nagyon jó. Az­zal a tudással, amit itt szereztem, sikerült komoly állást szereznem otthon. A megyei önkormányzat­nál két évig mezőgazdasági osz­tályvezető-helyettes voltam, majd a tartományi fejlesztési intézet igazgatóhelyettese - mondja most már kiváló kiejtéssel a férfi, aki még ottléte alatt megalapította hazájában a Szent István Kolum­biai Magyar Gimnáziumot. Kiderül ugyanis, hogy a távoli országban körülbelül 2500 ma­gyar él. Tanítani a fiatalokat- Én annyira szeretem ezt az or­szágot, olyan sok jót kaptam itt, és soha semmi rosszat, hogy pró­báltam viszonozni, gondoltam, ez egy mód erre - indokolja az isko­laalapítást. - A gimnáziumban al­kalmam volt a feleségemmel együtt magyar nyelvre, kultúrá­ra, szokásokra tanítani a fiatalo­kat. Egyszer Kolumbiában forga­tott a tévé Zenebutik című műso­ra, abban bemutatták az intéz­ményt, amely természetesen a mai napig működik, a követség­ről is járni oda előadást tartani. Mosolyogva emlékszik vissza arra, hogy a kisvárosban, ahol laktak, a leghíresebb cukrász egy magyar volt. Édes Vincének hív­ták... Csodálták, művészetnek tar­tották, amit csinált. Gyönyörű tortákat készített, tetejükön mar­cipánfigurákkal. A politikai helyzet miatt né­hány évvel később azonban - bár szerettek ott élni - mégis úgy dön­töttek, visszaköltöznek Magyaror­szágra. Fabian féltette a családját. Fabian Gonzalez a szerző felvétele Munkája miatt ő maga ugyanis sokat utazott, főképp olyan he­lyekre, ahol nem a legjobb volt a közbiztonság. Folyton ki volt téve annak, hogy gerillák kirabolják vagy túszul ejtik. Előbb kolum­biai virágtermelő cégek itteni képviselője volt, majd nyelvtudá­sa miatt spanyolok keresték meg, hogy képviselje őket. Jelenleg Eu­rópa egyik legnagyobb zöldség és gyümölcstermelő illetve exportá­ló cégénél dolgozik. Szervezőkész­ségére figyeltek spanyol önkor­mányzatok is, vezetőik a közre­működésével igyekeznek kapcso­latot teremteni magyarországi ön- kormányzatokkal. Fabian abban is igyekszik segí­teni, hogy hazai termények kül­földi piacokra juthassanak. Nem­rég indult útnak az első almaszál­lítmány megyénkből (Vásárosna- ményból) Andalúziába. A vissza­jelzés: az íze, ára jó, a csomagolás- technikán finomítani kell. Bármi­lyen mennyiségben vevők továb­bá a dióra. Otthon magyarul Mikor arról kérdezem Fábiánt, mennyiben volt más élete a nagy­követ fiának, mint a vele egykorú fiataloknak, azt válaszolja:- Mindig az embertől függ, ho­gyan viselkedik különböző hely­zetekben. Persze, a követségen vannak kényelmes dolgok: gépko­csivezető, személyzet... a létszám a mindenkori nagykövettől függ. De anyám itt is úgy, olyan termé­szetesen viselkedett, mintha ott­hon lettünk volna. Minket az apánk munkára, szorgalomra ne­velt. Meg kellett érdemelnünk a dolgokat, soha semmit nem kap­tunk ingyen. Korán megtanított bennünket dolgozni, voltak vállal­kozásai, s diákkorunktól ösztön­zött rá, hogy ismerjük meg az ot­tani munkát. A gyermekeinket (nagyobbik fiunk 10, kisebbik 6 éves) mi is így neveljük - a felesé­gem nagyon jó partner ebben. Fabian fiait is megtanította spanyolul, ám otthon egyre töb­bet beszélnek inkább magyarul. Korábban édesapja - aki nyugdíj­ba vonulásáig a kolumbiai kül­ügyminisztériumban dolgozott - minden évben eljött Magyaror­szágra, hogy láthassa unokáit. Most már inkább telefonon tart­ják a kapcsolatot a nagyszülők­kel. A kolumbiai nagymama ki­sebbik unokáját még csak fény­képről ismeri, ám rövidesen vég­re át is ölelheti. Fabianék ugyan­is azt tervezik, a nyáron egy hó­napot töltenek 11 ezer kilométer­re fekvő szülőhazájában. Ott lesz­nek testvérei is - akik azóta mind diplomát szereztek, s vagy Ko­lumbiában maradtak, vagy Ame­rikában telepedtek le, az összes nagynéni, unokatestvér - úgy hat- van-hetvenen... Igazán otthon azonban most már itt érzi magát Fabian. Most készül beadni a papírjait, s remé­li, rövidesen megkapja a magyar állampolgárságot is. A Gedeon Társaság tagja Fabian tagja a Gedeon Társa­ság nyíregyházi tagozatának is. Ez egy nemzetközi szerve­zet, keresztény üzletemberek és értelmiségiek - köztük a ja­pán autógyáros, Suzuki űr - al­kotják, akik időt és pénzt ál­doznak arra, hogy bibliát nyomtassanak. Börtönökben, kórházakban, katonaságnál, iskolákban in­gyen osztják. A nyíregyházi ta­gozat egy év alatt a városban és vonzáskörzetében ötvenezer bibliát adományozott. Mint mondja, a szervezet tagjai hit­béli meggyőződésből teszik ezt mind. Úgy gondolják, a biblia, a hit sokat segít a lelkileg, fizi­kailag megtört embereknek. Nem a régi, Károly Gáspár-féle fordítást - amely nagyon szép, csak nehéz a nyelvezete - ad­ják a kezükbe, hanem a Ravasz Lászlóét, ami érthetőbb. VENDEGSOROK Ésik Sándor A természet megint megmutatta a halandó földmérőknek, miként lehet örök életre beszintezni egy területet. Nézem a megmaradt házakat Gulácson, Gergelyiugor- nyán, meg a többi katasztrófa sújtotta településen. A piszkos sárga csík mutatja a vízvonalat. Mint hosszú útról megtért óceánjárók, megszabadítva rako­mányuktól, a szárazdokkban. A vonal alatt kagylók, hínárdara­bok, és sok minden más, amivel útközben a hajó találkozott. Ott a halál vonala a néhány éves gyümölcsösök fáin is. Közvetle­nül a szerencsétlen napok után elakadt lélegzettel álltak az iszapban, nyakukra tekeredett a kaszálóról elúszott széna. A nemrég emelt kerítések dróthá­lójának nagy hasat csinált az ár­térből elhozott mindenféle lom, sőt ki is szakította betonoszlo­paival együtt. Amikor leguggol- * * (A szerző szabadúszó újságíró.) Vízvonal ­tam egy fa mellé, és a szénagal­lér mögül a töltésig vezettem te­kintetemet, ismét láttam a der­mesztőén pontos szintmérő mun­káját. Olyan precíz síkban álltak a fennakadt darabok, mint ami­kor a homokbuckák között fagy­zugos mélyedésekben tarol a pusztulás ugyancsak fiatal gyü­mölcsösökben. Térdig érő tenger A hódmezővásárhelyi laktanyá­ból kivezényelt katonák varázsol­tak nyúlgátat szinte egyetlen dél­előtt Kisar köré a Tisza másik ol­dalán három évtizede, szinte egyetlen délelőtt. Félóránként jött a hír, hol tart már a Szamos, mert akkor nem a Tisza vágtatott a ró­nán át. Fegyelmezett seregként adták fel állásaikat, amikor a nap delelőre hágott. Azok az emberek, akiknek ez volt a feladatuk, ak­kor már tudták: túlerő jön. Ha­rangszóra át is tört a méteres gát. Ma is ott a nyoma. A gátnak is, meg az áttörésnek is. Egy kicsit tizenkettő után szólalt meg a ha­rang. Félreverték. Mint most, Gu­lácson. Ez utóbbit nem hallottam, a kisarit igen. Bénultan állt meg mindenki. A katonák, a munkás­őrök sárosak voltak, mint az ör­dögök. És mint távoli mennydör­gés, olyan volt a hangja a közeli házak térdre rogyásának. Azt hi­hettük volna, 3 méteres az ár, csak a tetők álltak ki a vízből. Akkor Bereg megúszta. Az or­szág távolabbi részén élő ismerő­életvonal seim a híradásokból hézagosán rakták össze a képet, és rakják össze ma is. Hitetlenkednek, amikor a kisari Tisza-hídtól né­hány méterre lépve elmondom, hogy ezt a falut a Szamos láto­gatta meg abban a májusban. Fordulnak előre, fordulnak hát­ra, mint annak idején a távolról idevezényelt tisztek. Már vissza­vonulóban volt a víz, amikor az említett gátacska koronáján áll­va vettük szemügyre a melegre poshadt térdig érő tengert. Ak­kor még kőből volt a kerékvető a Gyarmatra vezető út mentén, és az apadásban látni lehetett me­lyik nyomta be a kétéltű jármű hasát. Lábunk alatt még süppedt a gát teteje, amin végül is nem lépett át a víz az áttörés miatt. A tetejétől arasznyira, félarasznyi­ra látszott, meddig nyaldosták a hullámok. És látszott más is. Ameddig a víz ért, ott futott vé­gig a gáton egy zöld vonal. Leha­joltam. Békalencse volna? Zöld fillérlevelű növénykék keltek vé­gig a vízvonalon. Nem békalen­cse volt, hanem nyárfa. Ott vi­torláztak a tettesek előttem a csillogó vízen. Szállt, szállt a sok fehér szöszmösz, és a szél a gát peremére sodorta őket. A meleg­ben mind kicsíráztak. Megmaradt a kis falu Úgy soroltak glédába állva, mint őszre a sátortetős házak a Nagy- arba vezető út mentén. Ha ma megállók a bevezető úton, ott, ahol a magyar szürke emlékműve áll, és elnézek jobbra, pontosan látszik meddig ért az ár, hiszen az árvizes házak elütnek a többiek­től. Bármerre megyek a Tisza- Szamos közben, tudom, járt-e ott a hívatlan látogató. Egyenházak voltak, de akkor őszre mindegyik kész lett. Még hozta a mezők felől az elhullott állatok nem éppen jó szagát a meleg májusi szél, ami­kor már csattogtak a szekercék. A tivadari oldal éppen csak megúszta. A hídtól ugyancsak nem messze, kis kráterként áll annak a buzgárnak az ellennyo­mó medencéje, ahol visszagyűr­ték a Tiszát. Ha arra jársz, kedves olvasó, nyárfát találsz benne. Ta­lán éppen azokból, amelyek ak­kor vízvonalat rajzoltak a gátak peremére. Abban a medencében olyan magasan állt a víz, hogy a közeli házaknak talán az ereszal­ja is beleért volna. A gesztenyefás szép kis falu megmaradt. A gulá- csi legelőn sem volt akkor víz, oda mentették apámék a kisari gulyát. A legelő közepén ma csak esőmosta falak néznek tető nélkül az égre. Ott rázta az öklét az öreg káromkodva a záport hozó felle- gekre. Azóta megszelídült vala­melyest, bár harminc évig nem heverte ki azokat a borzasztó na­pokat. Talán még akkor sem, ami­kor tavaly elhagyta ezt az árvizes földi világot. A kedvenc vadrózsá­ja viszont ott van és ott lesz a gu- lácsi réten. Azon mutatta egy csendesebb órán: nézd meg, fi­am, ezen a girbe-gurba töviskes gallyon milyen szép sorban áll­nak a virágok. V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents