Kelet-Magyarország, 2001. április (61. évfolyam, 77-100. szám)

2001-04-28 / 99. szám

2001. április 28., szombat Kelet«» HÉTVÉGE 9. oldal ,A Grétsy" - testközelből Szilvási Csaba A napokban a Magyar nyelv hetén egy a TIT által szervezett rendezvé­nyen köszönthettem az előadót, Grétsy Lászlót. A tanár urat, aki 1954-től a Magyar Tudo­mányos Akadémia Nyelvtudományi Inté­zetének munkatársa, majd osztályvezető­je, a Nyelvtudományi Társaság Nyelvi Szakosztályának elnöke, 1989-től az Anya­nyelvápolók Szövetségének főtitkára (hogy csak a legfontosabb funkcióit említ­sük), aki számos könyv és tudományos cikk szerzője, és aki mint gyakorló' nyelv­művelő, széleskörű ismeretterjesztő mun­kát végez a sajtóban, a televízióban. Ahogy ő beszélt most is szelíd, kedves hangján, jellegzetes, franciásan finom, lágy „r” hangjaival a „Szólj! s ki vagy el­mondom” című - a társas érintkezéssel, a megszólítással, a köszönésmódokkal kap­csolatban tartott érdekes, gazdag előadá­sán, valamennyien nyelvünk gyönyörű rétjén érezhettük magunkat. Lelki szegénység Az előadást követően együtt ebédeltünk egy vendéglőben. A kettesben töltött har­madfél óra során volt alkalmunk kötetle­nül beszélgetni. Kosztolányi-, Karinthy- szójátékokat idézgettünk, nyelvi rejtvé­nyeket adtunk fel egymásnak. Szóltunk té­vé- és rádióbemondók, a helység és helyi­ség, az egyelőre és egyenlőre szavak fel­cserélésében az „e” kérdőszócska helyte­len használatában és több más hibában is megnyilvánuló nyelvi és az ezen keresztül is felismerhető lelki szegénységéről. Berlin nem adott nagy költőt népünk­nek - mondja a német. Budapest sem túl sokat. Egy nyelvész számára is kedvezőbb, ha vidéken nő fel, ahol a természet lelke­sítő, tüdőtágító illatos örömét érezheti, s ahol a szavak úgy csobognak, mint az ele­ven, jóízű forrás „Ép magyar nyelvérzéket nem lehet tanulni - az a nép közt gyakor­lat útján fejlődhetik ki csak.” - írja Mó­ricz. Én magam azt csodálom Grétsy Lász­lóban, hogy tősgyökeres pesti létére ilyen magasságokba tudott emelkedni. Mennyivel szerencsésebb helyzetben volt nála a szentgáli származású Lőrincze Lajos, vagy az én egykori debreceni taná­rom, Papp István professzor úr, aki e gyarlóságával azt tanúsította, hogy a Vincze Péter felvétele nagyság sem mentes a kicsinyességektől. Grétsy tanár úrban ezzel szemben a leg­csekélyebb szakmai féltékenység sem munkál. Nagyságát a többi között az is ta­núsítja, hogy tisztelettel és szeretettel be­szél nyelvész kollégáiról, akik között - a tudós is ember - akadnak azért irigyei is. Egyszemélyes intézmény Beszélgetésünk során megtudtam, hogy Grétsy Lászlónak négy gyermeke van. Csak egyikük maradt az apai berek köze­lében. Orvos létére egy, a szakmájával kapcsolatos folyóirat szerkesztője. Bízunk benne, hogy a tanár úr két nagyobb gyer­mekétől származó tíz unokáját a két ki­sebb Grétsy-utód jóvoltából újabbak köve­tik majd, s bizonyára akad majd az uno­kák közt is olyan, ki tovább viszi a lángot. Ki gondolná, hogy a népes család feje 2002. február 13-án már hetvenéves lesz. A határozott névelőnek a személynevek előtti gyakori használatával kapcsolatban azt mondta a tanár úr, hogy abban az eset­ben indokolt - és itt példaként az „a Psota” kifejezést említette - ha az illető személyneve szinte már fogalommá, majd­hogynem egyszemélyes intézménnyé vált. A Lőrincze Lajos név után a Grétsy László is fogalommá vált. Pesten már úgy is mondják: „A Grétsy”. De a magamfajtá­nak, a maradi szatmárinak és a Kelet-Ma- gyarország alkalmi toliforgatójának ez túl lazán, lezserül hangzik. Nekem az ő „a Grétsyjük” mindig Grétsy László marad. A Tanár úr. Színesben szürkébb lenne a valóság Körülbelül 25 000 kilométert tett meg: gyalog, repülőn, mindenféle járművön a vonatot kivéve Nyugat-nepáli szalmacipelő asszonyok Normantas Pauiius felvétele Nagy István Attila Amikor Normantas Pauiius hátizsákban, szakállasán, erőteljes lépésekkel megjele­nik a szerkesztőségben, két dolog egészen biztos: útra készülődik vagy éppen megérkezett. így volt ez húsvét előtt is. Ami­kor megállt előttem, hirtelen rá­döbbentem: eltelt egy fél év! Még 1999-ben eltervezte, de 2000 lett belőle, hogy feljut a K-3-ra, a vi­lág harmadik legmagasabb hegy­csúcsára. A Kancendzonga Ne­pálban és Indiában található. Ti­zennyolc nap alatt sikerült a célt elérni, a bázistáborban - 6000 méter magasságban - újra megérezhette a természet fensé­gességét. - Az amatőrök számára ez nagyon fontos, hiszen ennél tovább menni nem lehet. De mindennél fontosabb volt a szá­momra, hogy útközben sikerült 3-4 kisnemzetiség (tamang, gu- rung, sherpa) mindennapjait le­fényképezni. Kétezer templom A második célállomás Burma (Myanmar) volt. Itt - európai ember számára elképzelhetetlen együttesben - 2217 templom ta­lálható Baganban, egy sivatag­ban. Jórészük a 11-13. században épült, többségük azonban ro­mokban hever.- Burmában 33 napot töltöt­tem, körülbelül 3000 felvételt ké­szítettem. Nagyon meleg volt, igazi tél (30-35 fok meleg) volt. Még nagyobb volt a hőség Kam­bodzsában. Itt annyi felvételt ké­szítettem, hogy az anyagból egy albumot is össze lehetne állítani. Februárban végig itt dolgozott, körülbelül 2800 felvételt készí­tett. Angkor, a régi khmer fővá­ros a VII-XI. században épült, csaknem ezer templom található itt. Az egész világ érdeklődése ide fordul. Normantas 1997-ben már járt is, de most a Királyi Angkor Alapítvány támogatásá­val, az UNESCO fotósaként dol­gozhatott itt három hétig. Innen Thaifóldön keresztül Kathman­duba mentem, ahol március 19- én a Siddharta Art Galériában nyílt kiállításom, amit Dilendra Pd. Badu nepáli művelődési mi­niszter nyitott meg. A tárlat áp­rilis 4-ig tartott nyitva. Fontos­nak tartom ezeket a bemutatko­zási alkalmakat, de a fotóalbu­mok még többet jelentenek. A tárlatokat csak azok tekinthetik meg, akik a közelben élnek, a gyűjtemények azonban a könyv­tárak segítségével akár évszáza­dok múlva is megmutathatják azt a világot, amit az ember megörökített. Eltűnő kis népek Normantas Pauiius litván-ma­gyar fotóművész hosszas keres­gélés, számos kanyarulat, pálya- módosítás után vett először fény­képezőgépet a kezébe; s ezt köve­tően azonnal tudta már, hogy rá­talált hivatására, illetve arra az eszközre, amellyel azt betöltheti. Az immár igen gyorsan múló, süllyedő, nélküle nyomtalanul, emléktelenül maradó különös népi világ, eltűnőfélben lévő kis csoportok és valódi, mindenna­pos, de meg nem ismétlődő em­beri arcok menekülnek meg álta­la a feledéstől. Tudja, hogy való­ságos versenyt kell futnia az idő­vel, hiszen van olyan csöppnyi nép, amelynek már csak legutol­só képviselői kerülhetnek a film­szalagra, rohamosan változik az élet, s aki nem siet, olykor a teg­nap még látott falut sem találja már. Mivel maga is kicsiny nép fia, pontosan érzékeli, milyen veszély fenyeget minden kisebb­séget, nemzetiséget egyebütt is, s a maga eszközével menti, ami menthető. Nem a nyelvet, nem a szokásokat, nem a folklórt, ha­nem azt a miliőt, azt a környeze­tet, azt a tekintetet, kifejezést, ami az emberek létének sajátja, kifejezője. Normantas Pauiius fekete-fe­hér képei a szerző szemléletéről árulkodnak; tanúskodnak művé­szi felfogásáról, nyelvezetéről; igazat kell adnunk neki, amikor azt állítja: színesben szürkébb, fakóbb és hamisabb is lenne a láttatott élet és valóság. Több mint hétezer felvételt ké­szített. A filmeket most hívják elő, s utána kezdődik a váloga­tás. - A fotós munkájának az egyik értelme, hogy a felvételek albumba kerülnek, s így sok em­berhez eljuthatnak. Sokat változ­tam útközben. Jobban látom az európai helyzetet, de a nepálit is. Körülbelül 25 000 kilométert tet­tem meg: repülőn, mindenféle járművön a vonatot kivéve, és természetesen gyalog. Azért me­gyek, s vagyok talán sok ember szemében nyughatatlan, mert mást nem tehetek. Azt tapaszta­lom, hogy beteg Európa. Nincs rendben a lelke, az emberek itt még nem teremtenek kapcsola­tot egymással, magányra ítélik saját magukat. Tele vannak fe­szültséggel, idegességgel, miköz­ben megvetéssel néznek mindar­ra, ami nem egyezik a világké­pükkel. Hatezer felvétel Egy régi keleti bölcsesség szerint a leghosszabb út is az első lépés­sel kezdődik. Normantas Pauiius azért vállalkozik minden eszten­dőben egy-egy hosszabb útra, mert mást nem tehet. Szét kelle­ne nézni Szatmárban, Beregben is - mondom neki egy kicsit köte­kedve. - Erre is sor kerül, de amíg bírom fizikailag a megpró­báltatásokat, addig megyek a Hi­malájába, Ázsiába, megkeresem azokat a kis népeket, amelyek még őrzik magukban és környe­zetükben is az emberiség múltját. Normantas nyakában öt amu­lett himbálózik. - Ezek mindig tanácsot adnak a bajban. Hozzá­juk tudok fordulni, ha éppen Normantas Pauiius Elek Emii feiv. nem tudom, hogyan tovább. So­kat köszönhetek nekik. Normantas Pauiius mostaná­ban megint keveset alszik. Jóle­ső fáradtságot érez, hiszen má­jus 11-én az Európai Egyetemen Angkor-konferencia kezdődik, s ezen fotókiállítás nyílik, ame­lyen ott lesznek az ő felvételei is. Amikor sírtak az őzek... Bittner Erzsébet, Bittner Ilona Szörnyű idő, szörnyű a hír, Tarpán átszakadt a gát, majd Vámosatyát és Gelénest elá­rasztják a Tisza haragos vizével. A két községből az emberek nem elmenekültek, kitelepítettek let­tek. Tették ezt ők összeszorított fogakkal, könnyezve, fegyelme­zetten. „Csak férfi szemben szé­gyen a könny.” Azóta csönd. Minden hallgat, még a szél is dé­li, nem északkeleti. Jobb is, nem hallom a sajgó lelkeket, a síró őzeket. A harangok is elnémul­tak. Különös számomra a vá­mosatyai harang némasága. Fáj. Vámosatya a szülőfalum. Haldoklik? Meghalt már a fa­lu? Egyetlen hír sincs, egyetlen légi felvétel sem készült róla. Csupán egy elejtett szó, egy sej­tés: „Vannak árvizek, ahol a több településért fel kell áldozni falvakat.... Ez évben felépül mindenkinek a háza, de nem biztos, hogy oda, ahol volt.” Sebeket ejtett a Tisza Bere- gen. De nem gyógyul, immár ötödik napja. Vagy nagyon fájón gyógyul. Begyógyul-e egyálta­lán? Nem hamis illúziókra vá­gyom, csak egy pici reményre. A reményre: talán mégis lesz élet újra ott, ahol évszázadok óta - bármi történt is - volt élet. A Dédai-csatorna és a Csaronda viszi tovább a Latorca, a Tisza felé a haragos, szennyes vizet. Szülőfalumról gyermekko­rom, ifjúságom „Tündérszigeté­ről (Móricztól kölcsönözve) lé­vén szó, szíven ütött a hír, a 41- es utat átvágják, hogy a Tisza vize a beregi tájvédelmi terüle­ten kiegyenlítődjék. Hiszen ott a Csaronda - reménykedtem én - ami úgyis áthalad a 41-es út alatt, az majd elviszi a fölösle­ges vizet szépen, csendesen. Cselekedni kellett azonban, így megszületett a döntés. Azóta csak tolulnak az emlé­kek a fejemben. Mi lesz az egy­kori híres ácsfaluból, ahonnan még Szilágy megyébe is szállí­tottak fa harangtornyot? Ahol kiváló minőségű tölgyfát adott az erdő? Ahol még most is büsz­kélkedik a templom mellett a Vámosatyán készült, a helybeli mesterek faragta fa harangto­rony (a 18. századból való). Ezek a mesterek valamikor guzsalyt, hombárokat, kútágasokat készí­tettek eladásra. A zsindelytetős harangtorony mellett a gótikus stílusban épült református templom áll (13-15. század). Annak a településnek és cso­dálatos környezetének, élővilá­gának a sorsa pecsételődött meg most, amelynek a története a honfoglaláshoz nyúlik vissza. Az élet fintora, hogy mindez a millennium évében történik. Egy kicsi településnek a tör­ténete tehát a honfoglaláshoz nyúlik vissza. Bereg vármegye az első magyarrá lett föld, mely­re Árpád hadai értek, midőn a Vereckei-hágón átlépték a Kár­pátokat - tanította nekünk Koncz tanító bácsi. A források már a 13. században említik a települést, az Atyai család ősi helye ez, mely a Csaronda folyó- nál és a Tisza jobb partján fek­szik. A 14. században (1399-ben) már említést találunk az „Atyai vám”-ról is, az itt átszállított só kereskedelme folytán. Egykori várának romjai a 15- 16. századról regélnek, melyet a Csaronda és a Mic-patak szöve­vényes folyása védett. Gyermek­koromban a falubeliekkel a sán­con át a belső árkot is megmász­va az udvarában még meglévő kútnál (rom) kalandoztunk a régmúltról. A 16. században Büdy Mihály, beregi főispán bir­toka volt a vár. Gyönyörű legen­dáját gyakran elmesélte nekünk az idős Sólymos Gábor bácsi. A templom és harangtorony mellett a falu közepén húzódó patakot 1875 előtt fahíd, 1875-től kőhíd, 1937-től betonhíd szeli át. A több száz év alatt pusztított itt a tatár, a víz, a tűz, a kolera, tömegesen vándoroltak Ameri­kába 1903-tól a H. világháború­ban sokan meghaltak a község­ből, mégsem pusztult el... Fogyó település ez. 25-30 évvel ezelőtt 1000 körüli, ma 500 körüli lelket számlál. Talán a legbüszkébbek a legjelentősebb természeti érté­kükre, a tölgyerdőre, a Szatmár- Beregi Tájvédelmi Körzethez tartozó Bockereki erdőre. Fáj az emlékezés, mert felidé­zem az erdő körüli barangoláso­kat is. A Csaroda térségében lé­vő lenyűgöző tőzegmohaláp, a Böckereki-erdő, a Nemeseké (li­geterdő) gyakran volt a kirán­dulások színhelye. Vajon ho­gyan éli át ezt a katasztrófát a gyönyörű Báb-tava? A katasztrófa negyedik nap­ján szólalt meg az a gelénesi fér­fi, aki a barabási hegyen őrkö­dött a kimenekítettek állataira. Azt mondta, becsapva érezzük magunkat, hiszen ha átgondol­tan tehettük volna a kitelepí­tést, értékeket menthettünk vol­na. Vámosatyára is lassan érke­zett ugyanis a víz. Néhány ma­kacs ember csak maradt a kite­lepített falvakban, ők szemta­núk. A víz lassú áradását pedig a Bockereki erdőnek, a sok ki­száradt pataknak, morotvának, medernek, csatornának köszön­hettük. Fel kell ismernünk, mi törté­nik velünk, és mi a környeze­tünkkel, és azt is, mit követel tő­lünk a 21. század új parancsa. Ehhez segítség kell. Hozzásegí­teni a felismeréshez azokat az embereket, akik nem értik, mi van körülöttük. Ezt a tragédiát nem csak a természet „adta”, ebben az em­ber is döntött, mégsem szabad feladni vagy félni. Volt már Be­reg szorításban, hullottak itt már keserves könnycseppek, de évszázadok óta él és „uralko­dik” az ország távoli csücské­ben - egy kicsit elfelejtve, magá­ra hagyva - a beregi ember. Elpusztulhat mindez? Bizako­dom, hogy nem. A természet új­jáéled, az emberi sebeknek pe­dig gyógyulniuk kell.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents