Kelet-Magyarország, 2000. július (60. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-15 / 164. szám
2000. július 15., szombat Kelet« HÉTVÉGE 9. oldal ALKOTÓINK A világjáró Paulius Bodnár István Ő az utolsó vándor fotográfus. Időnként feltűnik Nyíregyházán a szerkesztőségi szobában, tört magyarsággal bejelenti: Tibetből jöttem. Legközelebb Kazahsztánból hoz friss híreket, vagy valamelyik nyelvrokonunk nyúlfarknyira apadó országából, mondjuk a nyenyecektől. De az Normantas PaulíUS Balázs Attila felvétele is lehet, hogy a musztángi királyságban járt, vagy éppen a föld másik oldalán, az aztékok földjén. Sokat mutatna egy kilométeróra, ha netán Paulius lábára szerelnénk. De mozgását inkább egy modem helyzetjelző tudná csak regisztrálni és közvetíteni számunkra, műhold segítségével. Az országhatárokon úgy röpdös át, mint a madár. Nepálban állítólag saját házat akart venni. De félre a tréfával, Normantas Paulius útjai missziós jelentőségűek. Talán ő hoz utoljára fényképpel regisztrált üzenetet egy maholnap eltűnő kis nép életmódjáról, a történelem homályába vessző csoport szokásairól, hagyományairól. A beszélgetés során - amely lendületes ugyan, csak nehezen kibogozható - kiderül, hogy egy évből úgy másfél, két hónapot tölt Nyíregyházán. Ugyanennyi idő jut hazájára, Litvániára. A többi hét nyolc hónap utazás. Most egy távol-keleti út következik, ami úgy fél évig tart. Burma, Laosz, Kambodzsa és Thaiföld szerepel az úticélok között. Ami pedig a számba vehető járműveket illeti, a skála a legszélesebb: repülő, helikopter, zsúfolt autóbusz, dzsip, taxi, ló és szamár, de célközeiben már többnyire az apostolok lovát, a saját lábát veszi igénybe. Ami pedig a hátáról elmaradhatalan hátizsákot illeti, az megpakolva már csak 35-40 kiló. Korábban 50 kiló lehetett. Na, de a mesterséghez szükséges fotótechnika csak önmagában 16-17 kiló. Paulius már betöltötte az ötvenet. Igyekszem megtudni a titkát, hogy bírja ezeket a héthatáros utakat. Nos, háromféle anyagból készült életelixirt iszik üyenkor, amelynek komponenseit nem hajlandó a világ kincseiért sem elárulni, talán Tibet- ben jutott hozzá. De a hátizsákban ott lapul egy bütykös jóféle tömény szesz is, ami hatásos lehet mindenféle ártalomra. Vándorlásának parttalanságáról valamit megsejthetünk, hogy Normantas járt már a Kolima földjén, távol Szibériában, ott, ahol Szolzsenyicin raboskodott. Aztán felkereste már Körösi Csorna Sándor sírját is Darjelingben, Nyíregyháza város üzete- tét magával cipelve. De bejárta már a nagy keleti orientalistának, Stein Aurélnak útját is. Kétszer fogadta őt a dalai láma, de elbeszélgetett - ki tudja milyen nyelven - az orosz ortodox patriarchával is, II. Alek- szijjal. Számunkra fontos, hogy szinte az összes finn-ugor kis népet felkereste: a vepszeket, a liveket, az udmurtokat, a mordvinokat, a szamojédokat a mgagaszni- kokat, a nyenyeceket, a chantikat és a manysikat. Normatas Paulius megy, lát és fényképez. Több tízezer fotó került ki a gépéből, a keze alól. Külföldön is gyakran állít ki. Bulgária, Bécs, Svédország, Delhi, Párizs, Helsinki, Írország, Olaszország, Vilnius kiállítótermeiben is módjában állt bemutatkozni. Nyíregyházán évente talál módot arra, hogy a legújabb képeit bemutathassa. Három gyönyörű albuma jelent meg. Az apadó források című, a Corvina könyvkiadó gondozásában megjelent könyvében tíz finnugor népet mutat be. Helsinkiben jelent meg a tibeti amdó népről készült fotóválogatása. A legutóbbi vaskos kiadványa pedig a Buddha gyermekei címet kapta. Gyógyír a töltött káposzta Jósa András korán kelő, piacra járó ember volt Jósa András KM reprodukció Margócsy József Igaza van Katona Bélának, amikor azt írja, hogy Krúdy, Móricz és Bessenyei mellett is talán Jósa András a legnépszerűbb nagyság a megyében. Több jelentős intézmény viseli a nevét, több szobor is készült róla, még egy általa elnevezett utca, a Csalóköz is köztudomás szerint rá emlékeztet. Kevésbé ismert legendák is őrzik a nevét, emlékét. Korán kelő ember volt, szívesen járt ilyenkor a piacokon. Egy üyen alkalommal a régi Szegényház téren (a mai Széna téren) találkozott azzal a parasztasszonnyal, akinek a férje többször megfordult nála kezelésen, súlyos tüdőbajával. Az asszony siránkozott, hogy mennyire lesoványodott az embere, alig bir mozogni, s egyre csak kéri, hogy adjon neki töltött káposztát. Ő azonban úgy tudja az anyjától, hogy ez igen nehéz étel, nem halálos betegnek való. Mire aztán Jósa, ismervén a helyzetet, biztatta az asszonyt, hogy csak készítsen töltött káposztát az urának, természetesen bőven tejfellel ellátva, az újramelegítésnél mindannyiszor. Másfél, két év múlva megint találkozott Jósa a bokortanyai asszonnyal. Aki nagyra szélesedett mosolygással közeledett és istenkedett, mennyire hálás a doktor úrnak. Hiszen megfogadta a tanácsot, és lám, itt a jó eredmény, férje megerősödött, most is éppen kaszál a ház körül, megjött a munkakedve is. Jósa nem mentegetőzött, inkább beírta otthon orvosi eseteinek naplójába, hogy „súlyos tbc ellen reményteljesen ajánlatos a töltött káposzta - sok tejfellel”... Utolsó évtizedeiben Jósa a megyei tiszti főorvos. Egyszer a megyeházi tisztújítás közeledvén az alispán megkérte tiszt társát, hogy néhány esetben, amikor éppenséggel szavazásra kerülhet a sor, kinek a támogatása válik szükségessé. Jósa elővette receptkönyvét, kitépett egy lapot, ráírta a neveket. Lefolyt a választás és Jósa már nem törődött a recept firkájával. Ezt a szemfüles és tréfakedvelő főispáni titkár megtalálta, nosza gondolt egyet és útra indult vele. Akkoriban Nyíregyházán négy gyógyszertár működött. A gyógyszerészek előtt sem a nyomtatott adatokkal teli recept, sem a titkár nem ismeretlen. Az első patikában kenőcsöt készítettek a rendelvényre, a másodikban kanalas orvosságot, naponta háromszor egy-egy evőkanállal történő használatra. Csak a harmadik „méregkeverő” fogott gyanút, mert az egyik sorból egy valóságos családi nevet sikerült kisilabizálnia. Mire aztán jót nevettek a titkárral, akiben - a hallottak szerint - volt annyi tisztesség, hogy nem leplezte le az előzményeket, azért sem, mert bizony meglehetősen erős konkurenciaharc állt mindig a helyi patikusok társadalmában. A legenda az legenda, maradjon is az. Ezért kell megjegyeznem, hogy ha valaki elmegy a Jósa András múzeumba, ahol bizony nem őrzik ezt a régi receptcetlit, de megmutathatják az érdeklődőknek a példás rendben őrzött kéziratok dobozait. És itt mindenkor olyan tisztán olvasható, egyenes sorba sze- dett-rótt betűket, szövegeket lehet találni, látni, hogy még az is megfogalmazódhat az érdeklődő fejében: talán ez a fenti történet nem is történt meg a valóságban... A hagyaték mikrofilmen Megtörtént a teljes körű kiválogatása azoknak az anyagoknak, amelyek Arthur Koestler író, újságíró, esszéistának az Edinburghi Egyetemen őrzött hagyatékából mikrofilmes másolatban várhatóan a nyár végén érkeznek Magyarországra. Ezt Polgár Viktória, a XX. Század Intézet tudományos titkára mondta pénteken. A több ezernyi kiválasztott anyagban egyaránt megtalálhatók Arthur Koestler kéziratai, levelezései, valamint fotók is. Emlékeztetett arra, hogy a több tízezernyi dokumentumot tartalmazó anyagot Koestler végrendeletében hagyományozta az Edinburghi Egyetemre. A XX. Század Intézet, amely a hagyaték gondozását végzi majd, az anyag Magyarországra érkezéséhez kapcsolódóan Arthur Koest- ler-szimpóziumot is rendez. Arthur Koestler 1905. szeptember 9-én született Budapesten. A Sötétség délben című 1940-ben írt - Magyar- országon is megjelent - műve hozta meg a világhírnevet számára. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után komoly szerepet vitt a bebörtönzött magyar írók megmentéséért küzdő nemzetközi mozgalomban. Kapcsolatot teremtett a forradalom leverését követően Nyugatra menekült magyar irodalmárokkal. Arthur Koestler 1983. március 3-án, Londonban hunyt el. Az író feleségével együtt öngyilkos lett. A Koestler-művek közül Magyarországon is megjelent A jógi és a komisszár, az Alvajárók, a Teremtés, a Nyílvessző a végtelenbe, a Láthatatlan írás, a Teremtő aktus. Legutóbb az Osiris Kiadónál, az idei ünnepi Könyvhétre látott napvilágot az Érkezés és indulás című kötete. A KM VENDÉGE a magyarság érdekében? Melyek azok a lehetőségek, amelyekkel megjelenítheti magát?- Nagyon fontos az egyetem, annak a bölcsészkara. A magyar főszakon belül a magyarangol, de fontos a néprajz szak megerősödése. A marosvásárhelyi főiskola mellett Kolozsváron is van dramaturg szak és színészképzés. Jelentős a szerepük a folyóiratoknak. Ilyen a Helikon, a korábbi Utunk folytatása, a Korunk, amelyet 1990 óta szerkesztek, de negyven éve a szerkesztőségében dolgozom. Működik a kolozsvári Magyar Színház, amely európai hírű intézmény. Egy kicsit avantgárd jellegű, de romániai viszonylatban a legjobbak közé tartozik. Ott van a magyar opera, működnek tudományos intézetek. Viszonylag erős a képzőművészet is, bár néhány évvel korábban még erősebb vonulata volt. A Korunk Galéria 1973 óta működik. Vannak könyvkiadók, a Polis és a Korunk kiadója. Van két napilap: a Szabadság és a Krónika.- A cenzúra teljes mértékben megszűnt, kizárólag a gazdasági szempontok érvényesülnek. Ha nem sikerül az alapokat megteremteni, akkor a megszűnés réme is fenyeget. A parabolikus kifejezésmód, amelyik elsősorban a drámában kapott hangot, mára már érvényét vesztette. Az irodalom egyre kevésbé politizál, hiszen arra ott vannak a pártok. A föl nem adható város: Kolozsvár Nagy István Attila A vajai Vármúzeum könyvtárában a vendégek egy beszélgetés kezdetére várnak, amely az irodalom és a képzőművészet értékviszonyairól szól. Persze nem ilyen fellengzősen, inkább csak nagyon egyszerűen: vannak-e s melyek azok a fogódzók, amelyek segítségével eligazodhatunk a múlt és a jelen alkotásai között. Az egyik előadó Kántor Lajos író, szerkesztő, kritikus, a kolozsvári Korunk szerkesztője. A parkban keresünk egy árnyékot adó vén fát, s arra kérem, beszélgessünk arról, milyen napjainkban Romániában, Kolozsváron az irodalom, s annak éltetőjének, az íróknak és az olvasóknak a helyzete.- Ősi kolozsvárinak tudom magam, ott születtem 1937-ben. Azóta ott élek, édesanyám is ebben a városban látta meg a napvilágot. Ma már elég ritka az az életút, ami ott ér véget, ahol elkezdődött. A kilencvenes évek elején csaknem két hónapot Amerikában töltöttünk a feleségemmel. Az volt a leghosz- szabb idő, amit a várostól messze töltöttem. Mostanában elég gyakran vagyok távol, de az irodalmi, tudományos, intézményi kötelezettségek után mindig hazatérek. Kolozsvárról szemlélem a vüágot, de reméKántor Lajos lem, ez nem valamiféle beszűkítő nézőpont, inkább másfajta rálátást biztosit a Kárpát-medencei valóságra is. A karácsonyi könyvvásárra készítünk egy kötetet a szegedi kollégákkal együtt Kulcsok Kolozsvárhoz címmel. Az alcímét nagyon fontosnak tartom: A föl nem adható város. Azt gondolom, hogy stratégiai szerepe van ennek a városnak. Annak ellenére, hogy a mai Kolozsvárnak - az iparosítással nagyon megnövelték a lakosságát - 22 százaléka csupán magyar. Mégis nagyon fontos hely a magyar kultúra és a közélet szempontjá ból. Ha ezt fölad- nánk, a k kor az egész erdélyi magyarság veszítene vele. □ Ez minden jó szándék ellenére megtörténhet...- Ez is fennáll, de erős Kolozsvár vonzása. Folyamatosan nagyon tehetséges fiatalokkal töltődik fel a város. Folyik a magyar egyetem tervezése, a Szé- k e 1 y - földről nagy szám- fa a n j ö-n - nek tanulni. A pezsgés ta- pasz- talható az írók esetében is. □ Mit tehet az irodalom A szerző felvétele
