Kelet-Magyarország, 2000. június (60. évfolyam, 127-151. szám)

2000-06-03 / 129. szám

2000. június 3., szombat 9. oldal HÉTVÉGI A fesztivál törzsvendége Kovács Bertalan Évről évre határon túli színészek szá­zai sereglenek össze Kisvárdán, de — hangozzék ez bármily furcsán is — a fesztivál művészei közül csupán egyet­len egy akad, aki az eddigi tizenkét találkozó mindegyikén nemcsak hogy ott volt, hanem szerepelt is. Igaz, erre a rekordra — mivel az első alka­lommal csupán há­rom társulat képvi­selhetne az ország­gyepűn túli magyar teátristákat — csak ungvári, szabadkai és kassai színésznek volt sansza. A feszti­vál törzsvendége cí­met (ha létezne ilyen) a felvidéki mű­vész, Pólós Árpád érdemelné ki. — Immáron tizenkilencedik évadomat töltöm Kassán, bál- annak idején könyv­tár-levéltár szakon szereztem diplomát — mondja bemutatkozásképpen a fesztiváli mezőnyből a szó legszorosabb értelmében is kimagasló színész, aki eddigi pályafutá­sa kulisszatitkaiba is bepillantást enge­dett. — Akkor kerültem a színházhoz, amikor a színművészeti főiskolai képzés­ben volt egy hosszú holtszezon: a politika ugyanis nem engedte, hogy szlovákiai ma­gyar ösztöndíjasok jöjjenek Budapestre színészmesterséget tanulni. Csak bő fél év­tized elteltével nyitottak Pozsonyban ma­gyar tagozatot. így aztán az én korosztá­lyomhoz tartozók (beleértve a feleségemet, Kövesdi Szabó Máriát) egyáltalán nem, vagy csak jóval később juthattak be a főiskolára. Amikor én is tanulni akartam, a színház vezetősége azt válaszolta a kér­vényemre: Rád most van szükség, nem négy év múlva!. Ez érthető is volt abban az időben, hiszen több vezető színész is át­szerződött Magyarországra. Utólag már nem is bánom, hogy nem tanulhattam a főiskolán, mert a két színpadi évtized alatt odajutottam, hogy otthonosan érzem ma­gam az operettől a tragédiáig bezárólag Feleségével a Macskajátékban Amatőr felvételek valamennyi műfajban. (Ezt mintegy aka­ratlanul is bizonyítandó: hétfőn a Macska­játékban szerepelt, szerdán A csúnya lány című operettben.) — Négy öt bemutatóm van egy évadban, tehát lassan közeledik a századik. Örülök, mert egyre több fiatal érkezik a társula­tunkhoz, sőt a rendező nélküli évek után hamarosan megérhetjük: saját rendezőnk lesz egy ifjú végzős személyében. A kisvár- dai fesztivál eddigi 12 évére visszapillant­va pontosan felidézhetőek a határon túli történelmi változások. Maga a találkozó is formálódott az évek alatt: a gyökérverés­nek szánt elsőn a társulatok jöttek, játszot­tak és mentek, nem volt lehetőség egymás megismerésére sem. Pedig sok egyéb mel­lett éppen ez lenne a lényege. Mára a fesz­tivál nemcsak rangossá vált, hanem igazi találkozó is lett. Éppen ezért úgy vélem, ennek az eseménynek továbbra is Kisvár­dán van a helye. Az itteni vendégszeretet kárpótol a technikai hiányosságokért, s azért is, hogy szállodák helyett kollégiu­mokban kell aludnunk — fogalmazott vé­gül Pőlos Árpád. Azt is elmondta még: szerepet a művé­szeti tanácsban nem vállalna szívesen, de őszintén együtt tud örülni a díjazottakkal. Szerepálma nincs, ám Koncz Gábortól Mi- kó Istvánig többen is felfedezték benne az Örkény őrnagya által különös munkára fogott családfő vonásait. De Pólós Árpád Tótként még nem dobozolt. Pólós Árpád Találkozás Habent sua fata libelli — tartja a mondás, azaz minden könyvnek meg­van a sorsa. Amiről az alkotó gondolkodik, az szerencsés esetben könyv­alakban ölt testet, azért, hogy az olvasó kézbe ve­hesse, lapozgathassa, s ha ráakad arra, amit ke­resett, megvegye. A nyír- j egyházi könyves rendez­vényen voltak alkotók is, könyvek is, akadtak vá­sárlók is. Az igazi találko- zás azonban az otthoni csendben történik meg, s ezt úgy hívják: olvasás Elek Emil felvétele Közvélemény és a külpolitika Nyíregyházi professzor Oroszországról • Húsz év kutatási eredményei Nyíregyháza (KM) — Rangos nemzetközi történészkonfe­rencia volt a közelmúltban Budapesten, ahol egyetlen nyíregyházi résztvevőként előadó volt dr. Czövek Ist­ván, a Nyíregyházi Főiskola és a Miskolci Egyetem egye­temi tanára. — A tudósok a világ minden tá­járól érkeztek a Russzisztikai Központ meghívására, hogy a tu­dományos közvélemény elé tár­hassák orosz történeti kutatása­ik legújabb eredményeit az Oro­szország helye Eurázsiában című tanácskozáson — adott tá­jékoztatást a professzor —. Az orosz reneszánsza — Az előadások három szekció­ban zajlottak: a „moszkvai” Oroszország, a Nagy Péter-i Oroszország (a XIX. század köze­péig), Oroszország a XX. század­ban. A résztvevők olyan neves történészek gondolatait hallgat­hatták meg, mint Kollmann (Stanford University), Kappeier (Bécsi Egyetem), Riasanovszkij (Oregoni Egyetem), Strada (Mi­lánói Egyetem), Kozlov (Szentpé­tervári Egyetem). A konferencia nyelve orosz, illetve angol volt. □ Miért volt ekkora nemzetközi visszhangja az ELTÉ-n megtar­tott tudományos rendezvénynek? Az újságírás pápája — Nem véletlen, hogy az ese­ményt ilyen nagy érdeklődés kí­sérte, hiszen Nyugat-Európá- ban, de főképp az Egyesült Álla­mokban reneszánszát éli az orosz történeti kutatás. Ez bizo­nyára különösnek tűnik a ma­gyar közvélemény számára, hi­szen a hazai közérdeklődés és tu­dományos élet erősen nyugati orientálódású. Pedig a geopoliti­kai tényeket politikai, gazdasági vagy tudományos szempontból figyelmen kívül hagyni nem ve­szélytelen dolog, erre már muta­tott példákat a történelem. Ma Magyarországon legfeljebb tíz számottevő történész foglalkozik Oroszország-kutatással. □ Önnek mi a kutatási témája, és milyen témájú előadásai hív­ták meg a konferenciára? — Többek között a XIX. század közepe, második fele orosz törté­nelmét kutatom, annak is egy nem szokványos szegmensét: a közvélemény és külpolitika egy­másra hatását. Az az aspektus újszerű a magyar történeti kuta­tásban, inkább a francia Anna- les-iskola hagyományain alap­szik. Sokak számára még az is meglepetésként hat, hogy a köz­vélemény fogalma nem XX. szá­zaddal együtt született meg. Hogy mennyire létezett a közvé­lemény a XIX. századi Oroszor­szágban, azt előadásom témája bizonyítja leginkább, hiszen Kat- kovról, az „orosz újságírás pápájáról” beszéltem, aki az 1860-as ’70-es években lapjai ré­vén komoly befolyással bírt nemcsak a politikai közvéle­ményre, hanem a cári udvarra is, s így formálója volt az orosz külpolitikának. Mondandóm jelentős visszhangot keltett, hi­szen saját kutatásaim során fel­tárt eredeti orosz forrásokon alapszik, amit rajtam kívül még senki sem publikált. □ Hogyan tár fel magyar, nyíregyházi történész ilyen forrá­sokat? — Még a ’80-as évek kezdetén, amikor kandidátusi disszertáci­óm témájául választottam ezt a kérdéskört, több alkalommal ku­tathattam a Moszkvai Állami Le­véltárban, majd a kutatások továbbfejlesztéseként további anyaggyűjtéseket folytattam elsősorban német levéltárakban, de dolgozom francia, osztrák, olasz, angol forrásokból is. Külföldi kutatások □ Nyilván folytatja kutatásait. Milyen tervei vannak? — Természetesen folytatom. Szeretném feloldani az ellen­mondást, mely szerint tudomá­nyos teljesítményem országos és nemzetközi tekintetben sokkal inkább elismert, mint szűkebb környezetemben. Tervem szakte­rületem még mélyebb megisme­rése, az akadémiai doktori cím megszerzése. Régi képviselők hírhozója Marik Sándor A mai képviselőkről, a mai poli­tikáról friss élményeink van­nak. Vajon segít-e a mai helyzet megértésében, hogy milyenek voltak száz évvel ezelőtti hona­tyáink? Erről beszélgettünk a KM vendégével, Szilágyi László­val, aki a napokban Summa cum laude minősítéssel védte meg PhD. disszertációját, amelynek címe: Parlamenti képviselők és választók Sza­bolcs vármegyében 1869-1910 között. — Nemcsak a történész, ha­nem bármilyen érdeklődő rend­kívül érdekes dolgokat tudhat meg, ha fellapozza a dualizmus korabeli iratokat — mondja a bevezetőben a kutató tanár. — Lehetne sztorikat kiválasztani, hogy miért szavaztak elődeink nem is olyan régen másfél méte­res botokkal, ugyanis ilyeneket vittek be a szavazófülkébe, min­denki egyet-egyet, s helyezte el a különböző színű ládákban. Vagy például lehetne beszélget­ni arról: vajon miért is válasz­tották meg újra és újra Kisvár­dán Farkas Balázst, akinek 24 évig sikerült megállnia, hogy nem szólalt fel a Parlamentben. Ám kiváló politikus volt, na­gyon sokat tett választókerüle­téért. — Országosan is kiváló poli­tikusok kerültek Szabolcsból a T. Házba. Bencs László, Nyí­regyháza polgármestere, Somo­gyi Gyula, akinek a színház megszületését köszönhetjük, Bónis Sámuel koronaőr, Mezős- sy Béla, aki miniszter volt, s ta­lán az egész ország sorsa más­ként alakult volna, ha az ő föld- birtokpolitikai elképzelései va­lósulhattak volna meg — mint nekrológjában a Budapesti Hír­lap írta. Érdekes — fejtegeti tovább Szilágyi László —, hogy milyen i állandó volt a szabolcsi kép­viselői kar. A negyven év alatt 81 man­dátumot adott a hét megyei vá­lasztókerület, s ezen mindössze 49 képviselő osz­tozott. Képvi­selőink több sége b o 1 ­Szilágyi László esi, közepes vagyonú nemesi családhoz kötődik, nyolcvan százalékuk jogi végzettségű. A legizgalmasabb téma: való­ban ez volt-e a „legkurucabb” megye, létezett-e szabolcsi tu­dat, amely a liberális 48-as örök­séghez, a függetlenségi gondolat­hoz kapcsolódott, s ezt miként képviselte a helyi politikai elitet adó dzsentri réteg. És persze a kérdés: mennyiben állja meg a helyét az, amit az 1945 utáni tör­ténetírás Szabolcsról megőr- : a dőzsölő, nemzetvesz­tő dzsentri megyéje, amely ma is az elmara­dottság szimbóluma, az úri huncutságként űzött politika képvise­lője és áldozata. — Erről szól a disszertációm, s ép­pen azt elemzem sok i ténnyel alátámasztva, hogy mindkét említett tény — bár az igazság elemeit tartalmazza — revízióra szorul — fogalmaz Szilágyi László, aki szeretne hu a témá­ban to- v á b b lépni, kutat­ni a m e - ügye, a [régió k é p - |v i s e - lőinek poli­Elek Emil felvétele tikai elitjének tevékenységét. Szilágyi László egyébként máris változatos életpályát mondhat magáénak, holott fia­tal ember: 1987-ben érettségizett a nyíregyházi Kossuth-gimnázi­umban. Abban az évben övé lett a Pro Almamatre érem, amelyet minden esztendőben egy diák kaphat. Történelem-filozófia szak kö­vetkezett Budapesten, az ELTÉ- n. A történelem vitathatatlanul vezetett a pályaválasztásban. Nagyapja Hadik-huszár volt, harcolt a háborúban, az unoka az ő katonaélményein nőtt fel. AII. világháború kétkötetes tör­ténetét majdhogynem „betéve” tudta. A filozófia mintegy szük­ségszerűen adódott: viszonylag könnyen fel lehetett készülni a felvételire. A rendszerváltozás évei kincsesbányának számítot­tak a fiatal történész számára — ám ezt inkább szemlélőként, mint aktív résztvevőként érte meg. Pályakezdése szerencsés volt —, a budapesti Kossuth Zsuzsa Szakközépiskolában, az ország egyik legrangosabb isko­lájában kezdte —, egy esztendő után azonban mégis másra vá­gyott. Skóciába ment egy évre, értelmi fogyatékos gyermekek nevelőotthonába. Megtapasztal­ta, miként érik el, hogy értel­mes életet éljenek olyan gyere­kek, akik borzasztóan nagy hát­rányokkal indulnak. Öt éve a nyíregyházi Zrínyi­gimnázium tanára, ahol öröm számára a sok tehetséges diák és a jó pedagóguskollektíva, amelyben az időt rabló és költ­séges kutatómunkát is lehetővé tették számára. Itt is vállalko­zott az újra: az Arany János Te­hetséggondozó Programban a leendő egyetlen megyei osztályt szervezi, gondozza. Énnek lehe­tőségét pályázaton nyerte a Zrí­nyi — ahol a fiatal kutató ta­nárt, Szilágyi Lászlót találták a legalkalmasabbnak az osztály vezetésére.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents