Kelet-Magyarország, 2000. június (60. évfolyam, 127-151. szám)

2000-06-10 / 135. szám

2000. június 10., szombat 9. oldal ú'd'm HÉTVÉGE A keramikus kőmozaikja Bodnár István Bizonyára a leghálásabb dolgok közé tar­tozik, amikor egy művész szobra, plaszti­kája, domborműve egy köztérre kerül. Na­ponta százak szemlélhetik meg, évekig, esetleg évtizedekig. A mű időálló. Kevesen ismerik viszont az alkotó nevét. Bevallom, én is csak mostanában jegyeztem meg, hogy például kik készítették Nyíregyhá­zán a Kossuth téren lévő látványos, a járókelők által meg­csodált díszburkolat kőmozaikját. Nos, kettő, a Jupiter és Szaturnusz mozaik Mészáros Gábor te­hetségét dicséri. Szobrász, vagy ke­ramikus? Talán mindkettő. Ám Mé­száros Gábor mun­kái közül az utóbbi években határozottan a kerámia került előtérbe. Tény, hogy plasztikái a csoportos kiállításokon azon­nal felhívják magukra a figyelmet, az al­kotó rajtuk hagyja művészetének sajátos jegyeit. Idézzük talán az egyik kritikusát: sajátságos torzói képzőművészeti megkö­zelítés szerint finoman, enyhe perverzitás­sal megfogalmazott erotikus formák, a tör­ténelem előtti idők cserépidoljainak máso­dik évezred végi, harmonikussá oldott, vaskosságuk ellenére szinte légies változa­tai. Nos, ebben lehet valami. Idoljai és tor­zói a Willendorfi Vénust juttatják vala­hogy eszünkben, aztán Henri Moore alko­tásai rémlenek fel, tengerparti, gyönyörű­re csiszolt kavicsok, letisztult formák. Mindez persze Mészáros Gábor-módra, sa­játos arcú tehetségével megáldva. Munkái tömörek, egyszerűek. Többnyire természe­tes színeket használ. „Fő törekvése a tar­talom-forma, a jelentés, az idea és a tech­nika szoros, zárt egységének megvalósí­tása”. Munkái főleg samottból, porcelán­ból vagy bronzból készülnek. Meglehet, hogy a Nyíregyházán élő művészt talán más városban, országban jobban számon tartják, mint idehaza. Sze­repel például a magyar kerámiaművésze­tet bemutató könyvben csakúgy, mint az Amerikában kiadott Earthen Wonders, azaz a Cserépcsodák című kötetben is. Legutóbb például egy gödöllői kiállításon vett részt, amelyen az öt kontinens ke­rámiaművészetét mutatták be. Jók a kapcsolatai a hódmezővásárhelyi Ördögkirály Martyn Péter felvételei műhelyekkel is, ahhonnan rendszeresen kap megrendeléseket. Ez persze olykor kompromisszumokra késztethet egy művészt, hiszen a technológiának kell alá­rendelni a tehetséget. A régi kézműves jel­legű, egyedi manufakturális munka nyil­vánvalóan szabadabb mozgásteret biztosí­tott, mint a gyári termelés. Az egyéni fan­tázia, a kézügyesség és a precizitás azon­ban itt is meghatározó. Mint Gábor megfo­galmazza: ki kell számolni, méricskélni, mit bír el a gépsor, mi az, ami az egyedi alkotómódnak és technológiának is megfe­lel. Nem híve viszont a számítógépnek, a géppel való tervezésének. Hidegnek és lel­ketlennek tartja az alkotásnak ezt a mo­dem formáját. Mászáros Gábor 1987-ben került a fele­ségével, Fodor Ilda keramikusművésszel Nyíregyházára. A nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola kerámia szakán tanított alakrajzot, mintázást és kerámiát. Szerette a tanítást, hiszen az naponta újabb és újabb kihívást jelentett számára, elmélyülést, ha tetszik, megújhodást. — Igyekeztem olyan képzést adni, amelynek a segítségével a fiatalok a legkü­lönbözőbb szakterületeken el tudnak he­lyezkedni. Grafikusok, textiltervezők, ipari for­matervezők, tanárok kerültek ki a keze alól. Bizonyára ő is sajnálja, hogy a taní­tást két éve be kellett fejeznie. Mészáros Gábor most szabadfoglalkozá­sú művész. Mészáros Gábor A pünkösd, az egyház születése Budapest (MTI) - Mi a pün­kösdi mítosz eredete? Ho­gyan váltak apostolokká, majd vértanúkká a tanítvá­nyok, akikre ma emlékeztet az utolsó tavaszi ünnepnap? Miért csak 40 napon át je­lent meg a feltámadott Jé­zus tanítványainak? Miért tűnt el a magasságban mennybemenetel ünnepén? Mert elküldte övéihez a Szentlei­ket, a Szentháromság harma­dik személyét, hogy segítségével megszülessen az egyház, a közös­ség, melyet azóta is Corpus Christi Misticum (Krisztus titok­zatos teste) névvel illetnek a ke­resztények. Véget ért hát a szün­telen várakozás a Mester látoga­tására, a várakozó figyelem, hát­ha jön, hátha feltűnik itt vagy ott, az úton, a házban, a tópar­ton; most új korszak kezdődik: a tettek ideje. Tanítsatok minden népeket! Akár hiszi valaki az apostolok fejére szálló tüzes nyelvek törté­netét, akár nem, azt senki sem tagadhatja, hogy azokban a na­pokban valaminek történnie kel­lett. Mert ott volt ez a Jeruzsá­lem és Galüea között bolyongó megzavarodott sereg (a 12 tanít­vány és a külső kört alkotó het­venből is sokan), — gyászon, fé­lelmen, riadalmon átesett embe­rek, akiket ugyan felszabadított, mámoros örömre hangolt a hús­véti esemény, de újabb rémület­be kergetett a küldetés: Elmen- vén tanítsatok minden népeket! Tanítsunk, de hát hogyan?! Egyszerű emberek voltak, jó­részt halászok, ha nem is mind szegények, némelyek tekintélyes vállalkozók, gályákkal, felszere­léssel, sok munkással, a római légiók élelmezői, akadt köztük iparos, sőt vámszedő is, élete de­lén járó családfő és egészen zsen­ge fiatal. Egyszóval sokfélék vol­tak, de abban egyek, hogy szinte lehetetlennek tűnt számukra az erejüket meghaladó feladat telje­sítése. Nekivágni a világnak, el­hagyni otthont, munkát, megél­hetést, családot (utóbbit vitte magával némelyikük), és ami mindennél nehezebb: tanítani, nyelvtudás nélkül. Egyetlen dolog adott némi könnyebbséget: a görög nyelv közvetítő szerepe. A kisázsiai partvidéken és a szigeteken ten­gersok idiómát beszéltek, de köz­vetítő nyelv, nélkül kereskedni sem tudtak volna. Apostolok lettek Valaminek tehát történnie kel­lett, amitől a tanítványok apos­tolokká lettek. Nekibátorodtak a szólásnak is, meg az útra kelés­nek is. Ami történt, az racionáli­san megmagyarázhatatlan cso­da: néhány egyszerű ember elin­dult a távoli, júdeai provin­ciából, és meg­hódította a vi­lágot. Először - alig 300 év alatt - a hatal­mas római bi­rodalmat, az­tán egész Eu­rópát, majd Észak- és Dél- Amerikát, napjainkban Afrika nagy részét. Ázsiá­ba is eljutott a keresztény­ség, de sokkal kisebb ható­erővel, mint a többi földrész­re: a sokféle ázsiai nép másféle isteni üzenet befoga­dására inkább képes. A köztudat­ban az első, a jeruzsálemi ősgyülekezet lett a példa­kép, a szent kezdet. Pedig a keresztény­ség igazi böl­csője (ott ne­vezték a híve­ket először kr isztiáno- szoknak) An- tiochia, Szíria fővárosa volt. Félmillió lako­sával a biro­dalom harma­dik metropoli­sa. A jeruzsá­lemi gyüleke­zet kis sziget maradt, jám­bor életű, imádkozó kö­zösség; javait a szegényeknek adta, és vissza­várta feltámadott Urát. Vissza­várta az időnként hazatérő apos­tolokat is. Ekkor még a legfőbb tekintély a jeruzsálemiek feje, Jakab apos­tol volt. A nagy, 67-es forrada­lom, Jeruzsálem ostroma előtt álombéli jelenés bírta őket me­nekülésre. El is mentek a Jordá­non túlra, majd valamelyik Szíri­ái gyülekezet olvaszthatta őket magába. Antiochiában azonban már az első pünkösd után mega­lakult a gyülekezet, amely mint valami repülőgép-anyahajó bo­csátotta útra az apostolokat, el­látván őket útravalóval, jó ta­náccsal és a hajózáshoz szüksé­ges dénárokkal. A Jeruzsálemben maradiakat is Antiochia tartotta el, valamint az 1. század derekán pusztító nagy éhínség idején az egymás után alakuló ázsiai gyülekezete­ket is. Békességben éltek Antiochia gazdag kereskedővá­ros volt a tenger és az Orontész partján. Utcái festői hegyoldala­kon futottak a magasba, híres kertjei az ókor csodái közé tar­toztak, a természet pompáját osz­lopsorok, szobrok egészítették ki, mindenfelől szökőkutak cso­bogása hallatszott. A gyönyörű várost görögök, szírek és zsidók lakták békességben és eleven al­kotó munkában: kereskedtek, hajóztak, mindig indult és min­dig érkezett valaki. Ha az aposto­lok otthon még félénkek, aggo­dalmasak, visszahúzódók voltak, itt lendítést kaptak, sodrást, bíz­tatást. Csak Antiochiáig volt ne­héz eljutniuk, onnan már - a szó szoros értelmében - vitte őket a hullám. A tengerentúl pedig - Korint- hoszban, Efezoszban, Alexandri­ában, Rómában - szomjas, fogé­kony szívek várták őket. Szaba­dulásra váró rabszolgák, gyá- molításra vágyó szegények, vi­gaszra szoruló gyászolók. A po­gány világ harcolt ellenük. Gúnnyal, üldözéssel, a császári rendeletek, a római bürokrácia minden eszközével. De Róma ál­lami szervezettsége bizonyos se­gítséget is adott: kitűnő utakat, sűrű hajójáratokat, és búvóhe­lyeket biztostó nagyvárosokat. Üldözésüket azzal is magyaráz­zák, hogy nem mutattak be áldo­zatot (nem füstöltek tömjént) az istenített császárok szobrai előtt. De hát a szobrok előtt némely más hitűek sem áldoztak! A keresztényeket azért üldöz­ték, mert lélekben szabadok vol­tak. Szabadok a zsarnokság ide­jén, ezt a hatalmasoknak nehéz elviselniük. A vértanúk ezrei emelt fővel mentek a halálba, vé­rük hullásából hit fakadt - így teljesítették be a pünkösdi cso­dát. dásnak és fantáziának, az egyé­ni meglátásnak, ma azonban ki vagyunk szolgáltatva, a gépeké, műszereké lett a főszerep. Az idővel azonban lépést kell tarta­ni. Ezért is alapítottunk tíz év­vel ezelőtt a Főfotóval közösen egy kft.-t, amelynek köszön­hetően a kor színvonalával lé­pést tudtunk tartani. A közel­múltban állítottunk munkába egy olyan, a legmodernebbnek számító japán monitoros előhí­vórendszert, amiből Nyíregyhá­zán csak ez az egy létezik. A fejlődés része az is, hogy négy évvel ezelőtt, az Ofotért privati­zációja során Mátészalkán és Tiszavasváriban is szereztem üzleteket, melyekben ma már a feleségem irányításával optikai részleg is működik. Munkájának elismeréseként a Kézműves Kamara Aranydip­lomás Mester címet adományo­zott neki, tagja a Seniorok taná­csának is. Első házasságából két felnőtt gyermeke van. Fia programter­vező matematikus, lánya tanító­nő, s ma már mindketten csalá­dosok. Tizenhét éve második házasságában él, ebből a házas­ságból származó tizenhét éves fia az apa büszkesége. Nemcsak kiváló tanuló, de komolyan érdeklődik a fotózás iránt is. Minden remény megvan hát arra, hogy lesz kinek átadni a hosszú évtizedek alatt össze­gyűjtött tudást, lesz, aki tovább­viszi majd a stafétabotot. Fotósok sora tanult a keze alatt Kovács Éva Tősgyökeres nyíregyházi va­gyok, aki büszke is arra, hogy e város lakója — mondja Czék­mann István fotós, akinek nevét immár nemcsak a megyeszék­helyen, de Tiszavasváriban és Mátészalkán is jelzik üzletek. Czékmann István a nyíregy­házi Széchenyi István Közgaz­dasági Technikumban érettségi­zett, s ahogy illik, friss végzős­ként szakmájában el is helyez­kedett. Könyvelő lett az akkori Népboltnál, s bár azokban az időkben igen nagy szó volt, hogy ilyen fiatalon állást ka­pott, mégsem maradt sokáig azon a helyen. Nem vonzotta az íróasztal, de volt más, ami iga­zán érdekelte... — A technikumban kitűnő ta­náraim voltak, akiknek minde­ne volt a fotózás, fényképezés. Almási és Borka tanár urak, no meg Huba tanár úr, akinek la­kásán sokszor éjszakákba nyú­lóan hívtuk elő a filmeket, ké­szítettük a fényképeket. 1956- ban aztán döntöttem, pályát mó­dosítok, s jelentkeztem felvétel­re a fényképész szövetkezetbe. A riport részlegnél dolgoztam, 1958-ban szakmunkásvizsgát szereztem, ’62-ben pedig már a mestervizsgát tehettem le. Ké­sőbb szakoktató lettem, a 107-es- ben 15 évig tanítottam elméle­tet. Czékmann István azóta is imádja a fotózást. Mint mondja, a fényképészetnek sok területe van, ő mindenik közül legjob­ban azokat a témákat szereti, ame lyekben az egyéni lá­tásmód, a fotós gon dolkodá- sa és te­hetsége megmu tatkozhat. Az elsők között, 1967-ben lett ma­szek. Egy régi nyíregy házi nagynevű fényképész, a Párizsban is is mert Károlyi István műtermét vette át,- Abból kel­lett élnem, amit ko­ráb­ban kevésbé szerettem. Több­nyire osztálytablók, esküvői és portréképek jelentették a mun­ka zömét. Az eltelt évtizedek nem múl­tak nyomtalanul. Fotósok sora tanult a keze alatt, így nem cso­da, hogy mára szinte az egész megyebeli szak­mát ismeri. Termé­szetesen nem csak dolgozott és taní­tott, maga is lé­pést tartott a korral. — A fotózás mára nagy fejlődésen ment keresz­tül, rengete­get válto­zott. Régen sokkal na­gyobb sze­rep jutott az emberi tu­Czékmann István Amatőr felvétel El Greco: A Szentlélek eljövetele. 17. sz. eleje. Madrid, Prado KM-reprodukció

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents