Kelet-Magyarország, 2000. május (60. évfolyam, 101-126. szám)

2000-05-06 / 105. szám

2000. május 6., szombat Kelet** HÉTVÉGE 9. oldal ALKOTÓINK A Kárpátok szerelmese Galambos Béla Nem kell félni se Kárpátaljától, se Galíci­ától, mondja a három ikerfiát is ebben a szellemben felnevelt egykori rendőrtiszt, később vásárosna- ményi áfész-dolgo- zó, jelenlegi vállal­kozó, családapa. Állítja: bizton­ság van odaát, so­ha semmilyen bántódás még nem érte az általa szer­vezett eddigi tú­rák résztvevőit. A gulácsi Laka­tos József — ahogy önmagáról mondja — Kárpátalja régi nagy szerelmese, s igencsak jó ismerője. Amikor a kishatárforgalomnak is kinyílt a magyar-ukrán határ, nemcsak vállalko­zónk ottani gazdasági tevékenysége lódult meg. A kereskedelem oldalvizein, kifeje­zetten erre összeverbuválódott elvbarátai­val amolyan történelmi, ismerkedési útra indul el évente akár többször is a Keleti- Kárpátok fenséges tájai felé. Öt év óta pél­dául minden októberben megszervezi a „Hét koszorú emléktúrát” nyugat-ukraj­nai magyar történelmi emlékhelyekre. — A fő célpontjaink szinte minden alka­lommal megegyeznek. A határt Beregsu- ránynál átlépve Beregszászra érkezünk, utána Nagyszőllősön keresztül irány Huszt, ahol minden évben egyszer megko­szorúzzuk a várat. Innen Técsőre, majd Rahó irányába megyünk tovább. Rahó alatt van ugyanis Európa földrajzi közép­pontja, egy XIX. században épült latin fel- irásos emlékmű. Tiszabogdánnál a Szőke-, és a Fekete-Tisza összefolyásánál ugyan­csak nemzeti koszorút helyezünk el. Kő­rösmező a következő állomás, amely után nem sokkal a Tatár-hágó következik, ahol is Radescsinnál — vasútállomásán adták vissza a szovjetek 1941-ben a magyar kor­mánynak az 1848-as zászlókat — átlépjük a történelmi magyar határt. Következő, mindig bemutatott hely Nadvoma ukrán Érintetlen természet (illusztráció) város. Ennek a temetőjében ápolt magyar katonai sír található. Ä pópával kialakult kedvező kapcsolatok alapján e kegyeleti helynél szintén koszorút helyezünk el. — Innen a háromnapos túra szálláshe­lyére, a már mélyen Galíciában lévő Hutá­ra utazunk, ahol az egykor Brezsnyev lá­togatta dácsa nyújt jó vacsorát, s két éjsza­kára kellemes — háromcsillagos szintű — pihenést a csoport tagjainak. A második napon megtekintjük a négyszázezres uk­rán nagyvárost, Ivano-Frankovszkot. A harmadik nap hazafelé vesszük az irányt, megállva a sztrinyi harcmezőkön az I. ma­gyar hadsereg harcainak a szinterén, ahol nyilván elhelyezünk egy koszorút. Ugyan­ezt tesszük a Vereckei-hágó emlékműma- radványaival, majd Szojván az 1944-es el­hurcoltak táborában, a KMKSZ által felál­lított emlékművel. Mielőtt hazatérnénk, utolsó látnivalóként megtekintjük a mun­kácsi várat — fejezi be szemmel láthatóan szomorúsággal amiatt, hogy nem tudja lát­tatni is hallgatójával azt, ami neki ilyen­kor megjelenik lelki szemei előtt. A Kárpátok szerelmesének az évek so­rán igen jó kapcsolata alakult ki Ukrajna lakóival, akiknek vendégszeretetéről így vall: „Várnak bennünket mindig, rende­sen ellátnak, tisztességesen elszállásolnak, amiért a mi viszonyainkhoz képest na­gyon minimális térítési díjat kémek. Az már csak bokréta a süvegen, hogy az ide­genforgalmi, s történelmi emléktúránk­nak egy másik hozadékát jelentik az ilyen­kor feltárulkozó gazdasági lehetőségek, kapcsolatok.” Lakatos József a saját tapasztalatára alapozva fogalmazza meg az utóbbi időben sokat emlegetett Régiók Európája gondo­lat lényegét: itt az ideje jobban megismer­ni egymást a szomszéd országok lakóinak, hiszen együttműködésre vannak ítélve, mivel a legtermészetesebb gazdasági part­nerei lehetnek egymásnak. Elefánt állt a hajó mellett Május 12-én, pénteken mutatják be Tarnavölgyi György hajóútjáról szóló könyvét A könyv borítója KM-illusztráció ...Elindultam és sajnos az időjá­rás alaposan befutott, megint újabb dörgés, villámlás, hűha, micsoda roppant égiháború tört ki újra, úgy zuhog, hogy alig lá­tok valamit. Az ablakot le kellett csuknom, ablaktörlőm meg nincs. Úgyhogy igencsak me- resztgetni kell a szemem, itt van például egy elágazás, eddig már kétszer vagy háromszor téved­tem el, most nagyon figyelni kell, hogy merre mutat a nyíl. Mindenesetre lépésben jövök, megállni nem merek, meg nem is tudok, mert a part mellé nem merek állni, szép lassan hala­dok. Ami azt illeti, ennek is meg­van a maga izgalma. Rendkívül furcsa, lebegő ér­zés, mintha a nagy semmiben hajóznék, alig látok valamit. Csurog be a víz erősen, bever ol­dalról, úgyhogy valószínűleg a szivattyút majd ismét igénybe kell vennem. Éppenséggel lehet menni így is, csak egy kicsit iz­galmasabb. Mindenesetre a hajó­mosásnak egy tekintélyes részét sikerült végrehajtatni a termé­szet erőivel, már csak utána kell majd törölgetni. ...Végre, egy kicsit jobb az idő, már csak szemerkél, s hálisten- nek megint hegyeket látok, nem azt az unalmas, árterekkel tűz­delt síkságot. Nancy már itt van a szomszédban, tíz kilométerre lehet. Itt vagyok a Pompey előtti utolsó zsilipnél, itt válik el az út, ugyanis a Moselle megy tovább, ugyanakkor le lehet térni Nancy felé a Rajna-Mame-csatornára. Nagyon kell figyelni, mert ott el­válik az út valahol, ez egy olyan három küométerre lehet még, egyelőre várok a zsilipnél. ...Hát ez óriási volt! Ez a zsili- pes egy bajuszos, szemüveges, kopaszodó úriember. Egyszer csak látom, integet az ablakból, amikor folbukkantam a zsilip­kamrából. Mutogat, hogy arra menjek, mondom, nem értem, hogy miről beszél. Kinyitja az ablakot, kikiabál a két kezét töl­csérként használva, hogy beszé- lek-e franciául. Egy kicsit, kiál­tom vissza. Menjen egy kilomé­tert, ott van egy nagyon jó kis kikötő, lehet aludni, mosakodni — közölte gyorsan —, kitűnő konyhájuk van, a sógora a fősza­kács. Mindemellett közölte ve­lem, hogy neki azért vannak nosztalgiái a magyar zászlóval szemben, mert egyik dédapja magyar huszár volt és ő erre ret­tenetesen büszke, még a Becsü­letrendet is megkapta az öreg annak idején. Természetesen gratuláltam a dédpapához, megköszöntem az útba igazító jó tanácsot, s ami­kor kiengedett, igen lelkesen in­tegettünk egymásnak. Sajátságos élménnyel ajándé­kozott meg a sors Rouenban. Az egyik nagy kikötőmedence sar­kában húztam meg magam éjsza­kára, távol a nagyoktól, jól is aludtam, nem zavart senki. Reg­gel nagy nyújtózkodással ültem fel a kabinban, kipillantottam az ablakon — és elhűlt bennem a vér. Egy elefánt állt a hajó mellett. Azt hittem, rosszul látok, de nem: valódi elefánt volt, sőt, fel­bukkant mellette egy másik is. Dermedten másztam elő a kabin­ból, félve pislogtam ki a fedélzet­ről: ott állt a két elefánt, alig há­rom méterre tőlem. Szénát ettek igen elégedett orcával. Miután láttam, hogy táplál­koznak, s nem velem törődnek, óvatosan előbújtam és szemügy­re vettem a környéket. Egy ván­dorcirkusz érkezett a partra éj­jel, ők csapták ki elefántjaikat — lábukon vastag lánccal — a leve­gőre, reggelizzenek ott. Kitört belőlem a nevetés, s megvallom, egész napra elég volt a jókedv, amit a szokatlan élmény keltett... Duclair városánál álltam meg másnap, Rouen alatt 35 kilomé­terre. A városka rakpartja mel­lett kikötöttem, s a kerékpárt próbáltam kitenni a partra, ami­kor odalépett mellém egy úr, s közölte: kicsi a víz. Értetlenül néztem rá, mondom, nekem elég, kis merülésű ez a hajócska. Né­zett rám, nem szólt semmit, csak állt egy korlátoszlopnak támasz­kodva. Felpattantam a bringára, el­mentem vásárolni. Amikor egy óra múlva visszatértem, az úr még mindig ott állt. A hajóm alatt pedig nem volt víz, az iszapban feküdt kissé megdőlve. Belém rekedt a szó. A monsieur felemelte az ujját, s elvigyoro- dott. „Én mondtam önnek, uram! Ez itt az apály.” Báván nézhettem, mert ismét nevetett, a pipáját is kivette a szájából. Száz kilométerre va­gyunk a tengertől, mondtam, mi­re csak legyintett: az apály és a dagály bizony idáig hat. így ismerkedtem meg monsie­ur Gilley-vel, akiről aztán kide­rült — volt időnk társalogni a dagály megérkeztéig —, hogy nyugalmazott órásmester, de azért otthon még dolgozgat, mert szenvedélye is egyben a mester­sége. Gyakran lejön ide a partra, szereti a víz illatát beszippanta­ni, a nagy hajókat nézni, ahogy jönnek-mennek. Fiatal korában, több, mint harminc esztendeje már, két évig egy halászhajón is dolgozott Brest mellett, s a ten­ger örök szerelme maradt. Van egy kis vitorlás csónakja Honfle- ur-ben, amely egy kisváros Le Havre-ral átellenben a tenger­parton, amikor lehet, odaautózik és kimegy a tengerre. Aztán a dagály megérkezett, a hajóm ismét a vízen ringatózott, elköszöntem Gilley úrtól és to­vábbindultam egy tapasztalattal gazdagabban. Az ezt követő esté­ken alaposan megnéztem, hová kötök ki, sikerült is elkerülnöm a partközeli veszélyt, hogy a ha­jó alól ismét kimenjen a víz. Az viszont tény: igen szokatlan do­log volt, hogy a folyó vize alat­tam hol előre, hol hátrafelé fo­lyik attól függően, hogy apály vagy dagály van-e éppen... (A könyv részletei az interneten is olvashatók: www.szabinet.huJ tárná) A KM VENDÉGE sütőtökből vét. Később ralikrossz- és roncsderbiversenyeket is ren­deztek a falu határában elterü­lő legelőből kialakított pályán. A kezdetekre így emlékszik vissza Balogh József: — A nyolcvanas évek közepén Pécelen láttam egy auto- krosszfutamot. Hogy nem csak nekem tetszett, azt bizonyította a népes em­bertömeg, akik az ese­ményre összesereglettek. Arra gondoltam, nálunk is lehetne ilyet szer­vezni. m ü első versenyt. A szakemberek, a versenyzők és a falu lakói is kétkedve érkeztek a sportver­senyre, majd mindenki elé­gedetten tá­vozott. Dé­vényi Já­nos, az au- tokrossz akkori szakágveze­tője a nagy- dobosi krosszcsodá- nak ne- "V vezi Faluház Kállai Krisztina Meghonosította a megyében az autókrosszversenyt, s újjáélesz­tette a falu életében egykor oly jelentős sütőtök hagyományait. Balogh József, Nagydobos pol­gármestere támogat minden olyan kezdeményezést, amely hozzájárul a szatmári község fejlődéséhez, és hírneve öregbí­téséhez. — Több rendszert kiszolgál­tam már — mondja, mikor hi­vatalba lépésének időpontjáról érdeklődöm. Balogh Józsefet egészen fiatalon 1985-ben ne­vezték ki a községi tanács élé­re. Tanácselnökként szerzett tapasztalatait a rendszerváltás után is kamatoztathatta, hisz az emberek bizalmat szavaztak neki. Harmadik ciklusát tölti a polgármesteri székben. Támogat minden kezdemé­nyezést, ami a falu hasznára válhat. Meggyőződése, hogy en­nek a jövőben is meglesz az eredménye. A községben kilenc civü szervezet működik, ame­lyek programjaikkal az év min­den szakában színesítik a köz­ség életét. Pontosan tíz éve annak, hogy Nagydoboson megrendez­ték az első autókrosszversenyt. A rendezvény évről évre több embert vonzott a községbe, s ma már minden autókrossz- kedvelő ismeri a település ne­Baiogh József A gondolatot tett követte, s kilencvenben megrendezték az A szerző felvétele az eseményt. Ez lett a címe an­nak a könyvnek is, amelyben a nagydobosi autósport történe­tét foglalja össze. Egykor a sütőtöktermesztés volt a község lakóinak fő meg­élhetési forrása. A hagyomá­nyok felelevenítésére rendez­ték meg 1998-ban a sütőtökfesz­tivált. Az ötletgazda és a főszer­vező is Balogh József volt. A rendezvény mára országos hír­nevet szerzett a településnek. A szórakoztatáson túl azonban célként jelölték meg a sütőtök­termesztés hagyományainak újraélesztését is, s a rendez­vénnyel szeretnék megnyerni a szükséges piacot, a termék ér­tékesítésére. Tervei között szerepel egy sütőtök formájú faluház létre­hozása, amelyben helyet kap­nának az önkormányzati iro­dák, a könyvtár, a művelődési központ, tehát minden olyan funkciót ellátna, amire egy községnek szüksége van. Legfőbb problémaként a munkanélküliséget említi, s hozzáteszi, az önkormányzat kész minden olyan vállalatot támogatni, amely megoldaná a munkaképes lakosság foglal­koztatását. Számos teendője mellett nem sok szabad ideje marad, de ami­kor teheti, családjával tölti az időt. Felesége logopédus Máté­szalkán, egyik lánya még óvo­dás, másik az Esze Tamás Gim­názium harmadik osztályos ta­nulója. Hitvallása: minden em­bert egyforma mércével kell mérni, függetlenül attól, hogy rokon, barát vagy idegen. Talán ez lehet a népszerűség titka is. k

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents