Kelet-Magyarország, 2000. március (60. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-04 / 54. szám
2000. március 4., szombat 9. oldal----------------------------------------------_------------------------------------------------------------------A díjazott irodalmár Bodnár István Ritkán ragad tollat Jánosi Zoltán, de súlya van annak, amit leír. Tanulmányt, kritikát, verseket és szépprózát. Irodalmi mukásságát versekkel kezdte — verses kötete, A zuhanás káprázata címmel meg is jelent —, de a versírást nem érezte igazi műfajáJánosi Zoltán nak. Prózája és irodalmi tanulmányai viszont annál nagyobb országos visszhangot váltottak ki. Egyik írásával még a nyolcvanas évek elején a Magyar Nemzet novellapályázatán 832 résztevő közül az első helyet szerezte meg. Ezután a próza is kifejezési formája lett. Kétszer is dijat kapott a Nagy Lajos Művészeti Alapítvány novellapályázatán. Tavaly pedig örömmel fedeztük fel kisprózáját a Körkép 99 című kötetben, amely az elmúlt év magyar prózaterméséből válogatott ki 23 alkotást. Jánosi Zoltán a 80-as évek közepétől kritikákkal és irodalomtörténeti tanulmányokkal jelentkezett. Talán túlzás nélkül állítható, hogy a magyar irodalmi élet fontos eseményének számított, amikor megjelent a Nagy László mitologikus költői világa című kötete. A mű iránt megnyilvánuló nagy érdeklődést jelzi, hogy a könyvet kétszer is kiadták, és az irodalomtörténészek, tanárok forrásmunkaként használják. Nagy László mint példakép, akinek a munkásságát a fiatal tanár évtizedekig kutatta és kutatja ma is. Miért éppen a szép- szavú, korán elhunyt költő? Mert poétika- ilag olyan szintézist, — az úgynevezett bartóki szintézist — teremtette meg a magyar költészetben, amelyet máig sem ismerünk minden részletében. Nagy László verseinek olyan morális kisugárzása van, amely ma is aktuális egy etikus életvitelhez, és ezeknek az értékeknek a fenntartásához — fogalmazza meg Jánosi Zoltán. (Ezt a könyvet egyébként a Magyar írószövetség Arany János Alapítványa tanulmány kategóriában 1996-ban az Év könyve díjban részesítette.) Jánosi Zoltán ír, irodalmi kutatásokat végez, tanít a Nyíregyházi Főiskolán. Ritkán publikáló alkotó, talán azért is, mert az irodalmi kutatás elmélyült, kitartó munkát kíván. Ezek az írásai különböző folyóiratokban látnak napvilágot, a Hiteltől a szakkiadványokig. Megszerzi a doktori, majd a kandidátusi címet irodalomból. A múlt évtől pedig a Széchenyi Professzori Ösztöndíj nyerteseként a folklór és a magyar líra történetének összefüggéseit kutatja. Két folyóirat szerkesztésében is részt vesz: a Miskolcon megjelenő Új Hónap és Partium szerkesztője. Néhány könyv a sok közül Martyn Péter felvétele De Jánosi Zoltán mindenekelőtt tanár, immár 16 éve. Négy évig a gyakorló iskolában tanított, aztán a főiskola irodalom tanszékén. Az első éveket azért tartja nélkülözhetetlennek életében, mert annak köszönhetően az oktatás struktúráját teljességében át tudja tekinteni. (Néhány évig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen is oktatott). Elődei között egyik mesterének tartja a közelmúltban elhunyt Katona Bélát, akit a tudományos alaposság, a mindenféle érték iránti nyitottság és a fiatalok szeretete, a megye értékeinek megbecsülése jellemzett. A Nyíregyházi Főiskolán az egyesítésnek köszönhetően most ő is izgalmas időket él meg. Őrül annak, hogy a két főiskola gyorsan és zökkenőmentesen integrálódott, és az ország egyik legperspek- tivikusabb intézménye lett, ahol a bölcsészettudományi és művészeti képzés is nagy hangsúlyt kap. Vizuális mondatok a galériában Boros György, Nagy Tamás, Síró Lajos, Soltész István fotóművészek közös kiállítása Nyíregyháza — Ritka jelenségnek lehet tanúja az a látogató, aki felkeresi a nyíregyházi Városi Galéria legújabb kiállítását. Ugyanis szőkébb pátriánkban fehér hollónak számít négy művész, aki csoportot alkotva, együtt dolgozik immár több éve, súrlódásmentesen és egymást segítve. Boros György, Nagy Tamás, Síró Lajos és Soltész István fotóművészek az egység erejét fölhasználva kutatják a fotográfia új kifejezési lehetőségeit. Képeiken a változatos technika a gondolatiság megmutatkozása. A látvány nem önmagáért való kép-bravúr, hanem — sokszor sorozatokba rendeződve — vizuális mondatokká szerveződik. Vonzódás Sóstóhoz Boros György bevallotta, hogy az utóbbi években beleszeretett Sóstóba, s vonzódása az archi- tekturális és biológiai részletek felé egyaránt nyitott. Fényképezőgépes sétái során egyre több és több motívumot figyelt meg és rögzített, amelyeknek a közvetítéséhez azonban a hagyományos értelemben vett fényképezés nem tűnt elégségesnek. Síró Lajos munkája Elek Emil felvételei A KM VENDÉGE Boros György a jelenben akarta megörökíteni a múltat, s ehhez egy bonyolult fotóeljárást dolgozott ki. Képeit századeleji hangulat lengi át, krúdys álomfoszlányok, kedélyes fürdőhely- anzixok cáfolnak rá a fizika törvényeire, melyek szerint nem lehet az időben utazni. Boros György megmutatta, hogyan kell. Nagy Tamás talán legfontosabb érzékszervünket, a szemet vallatja. A szem ugyanis rejtély, titokzatos, néha a „bőrblende”, a pillákkal dísztett szemhéj mögé bújik. Nagy Tamás szembenéz a szemmel, és saját optikáját megtoldva, gépi segítséggel kívülre hozza a belső látványt. A retinán keletkező kép a fényes golyó felszínére kerül — montázs segítségével — elhagyva biztos és háborítatlan közegét. Intim jellege extrovertálódik, és ezáltal támadhatóvá válik. A fotós „keze- nyomán” kép keletkezik, amely, ha létrejön a találkozás, egy új retina tulajdona lesz. Tónusjátékok Síró Lajos fotó-struktúrákat hoz létre. Az „alapanyag”, a kiindulási forma minéműsége első pillantásra nem számít fontosnak. Talán a másodikra sem. A halvány sejtés csak huzamosabb nézelődés után igazolódik; ez kéz, ez has, ez ujj, de a felismerésnek jelentősége nincs. A néző egy halk „naugyéval” nyugtázza a megfejtést, és immár nyugodt lélekkel szemléli az átértelmezett, tónusjátékokkal komponált idomokat. Síró Lajos portréi számomra a kiállított anyag legerősebb darabjai. Az arcok mögött — melyek nyugalmat, derűt tükröznek — érezhető egy megfogal- mazhatatlan mélység, amelyet talán leginkább a nietzsche-i görög tragédia értelmezéshez hasonlíthatunk. Soltész István egy borsodi, löszbe vájt katakombapanorámával lepett meg bennünket. Az egykor emberi szállásként Egy alkotás a kiállításról funkcionáló, majd később állattartásra használt üregek felborították a történelem hagyományát, s itt nem az ember foglalta el az állat által fölfedezett és lakott üregeket, hanem a maga által készítettet hagyományozta négylábú társaira. Soltész István „tálalásában” ezek az üregek sötét nyüásaikkal szinte zenei képletet mutatnak. Ez annál is inkább paradox élmény, mivel a fékét lyukak némák, s mögöttük a csend honol. Az ismétlődés folerőslti a látvány hatását, kiváló táptalajul szolgálva a miérteket kutató képzeletnek. Játékos kísérlet A négy fotóművész egy játékos kísérletet is bemutat: egyazon filmre, egymásnak adva, egymás után készítettek képeket. Az előhívás után kiderült, a fényképezőgép csak az illetéktelen fénytől óvta meg a filmtekercset, az alkotók gondolatai találkoztak az ezüsttel bevont celluloidon. Papp D. Tibor művészeti író Az amarantos főiskolai tanár Galambos Béla Az egyéni boldoguláshoz szükség van észre, egészségre, kitartásra és persze egy adag szerencsére is. Nem mindegy milyen lóra tesz az ember, amikor építgetni kezdi életét, szakmai karrierjét. Sikolya László céltudatossága mellett szerencsés kézzel választott témát is, amikor Romániából áttelepülve rövid mezőtúri „akklimatizáció” után oktatóként a nyíregyházi mezőgazdasági főiskolán kötött ki. Kutatási területéül egy igazán szokatlan témára esett a választása: az amaranttal, az itthon gyomnövény disznóparély Kö- zép-Amerikában ősidők óta különösen értékes emberi táplálékul szolgáló, nemesített rokonával kezdett foglalkozni. Pontosabban e növény termesztésének, sütő-, édes-, és konzerviparban jól felhasználható magja feldolgozásának (pl. pattoga- tásának) gépesítését kutatta. Ez az alig érintett szakterület olyan nóvumnak bizonyult, ami révén — no meg a kutató igen kemény energia ráfordításának is köszönhetően — rohamléptekben teljesítette a tudományos ranglétra kötelező magasságait. A 45. életévét nem régen betöltött férfi tíz év alatt az egyetemi doktori, kandidátusi, PhD doktori tudományos fokozatokat megszerezve eljutott odáig, hogy napokon belül megkapja főiskolai tanári kinevezését. A Sikolya család — a ma már nyugdíjas, és az egyszem fiuk után hamarosan ideköltöző óvónő mama és a közgazdász papa — a partiumi Nagykárolyba való. László ott született, ott töltötte eseménydús gyerekkorát. Szatmárnémetiben érettségizett, majd a mérnöki diplomát a Temesvári Műszaki Egyetem Gépészmérnök Karán szerezte meg. Családot alapított s bányagépeket tervezett a jó együtt tartották meg a nagy családi és egyházi ünnepeket, amelyeket a román naptár illetve törvények nem jelöltek piros betűvel. Jó közösség ide, baráti társaság oda, 1989-ben úgy döntött, ha egyedül is, de elhagyja Romániát és átjön Magyarországra, hogy megteremtse felesége és két gyermekük áttelepülé- sének is a feltételeit. A mezőtúri mezőgazdasági főiskolán lelt új barátokra — „Soha nem tudom elfelejteni őket” —, akiknek na- W-. ^giyg^gyon. sok részük Sikolya László szatmárnémeti, illetve nagykárolyi bányaműszaki kutató- és tervezőintézetben. Mint általában szülővárosában, munkahelyén is zömmel magyarokkal volt körülvéve, akik nagyon jó — azóta is találkozgató — csapatot alkottak. A munkahelyen «h A szerző felvétele benne, hogy a néhány hét alatt nem csak állása, de szolgálati lakása is lett az új életet kezdő partiumi magyarnak. Nem volt könnyű időszak az a másfél esztendő, ami eltelt a család újregyesüléséig. „A legszomorúbb akkor voltam, amikor a forradalom után magam mentem — mert mehettem — értük és az akkor hároméves kislányom egyszerűen nem ismert meg.” A családot már új, véglegesnek mondható lakóhelyére, Nyíregyházára költöztette, ahol azt megelőzően (1990) a mezőgazdasági főiskolán talált új munkahelyre, az előzőhöz hasonlóan jó kollektívára. A lelki feszültség múltán már jobban koncentrálhatott a felsőoktatásban elengedhetetlen tudományos előmenetelére a gyerekkori nyüzsgésből felnőtt korára is sokat átmentett oktató. A tavaly megszerzett PhD fokozat után kérték fel az MTA Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Testületének tudományos titkári teendőinek ellátására. Nem véletlenül, hiszen románul és anglul is beszélő Sikolya Lászlóra akkor is számíthatott a testület vezetése, amikor az emúlt évek során nagy szerepet vállalt a nagybányai, ungvári és kassai csoportjainak a megszervezésében is. Egy idő óta már az újonnan felállt egységes Nyíregyházi Főiskola, benne a volt „emgét” képviselő Műszaki és Mezőgazdasági Kar (ennek Erőgépek és Gépjárműtechnikai Tanszékén lesz napokon belül kinevezett főiskolai tanár) megszervezése tölti ki gondolatait, mivel titkára is annak a bizottságnak, amely ezt a munkát végzi. Mikor búcsúzunk még hozzáteszi: „Kedvezőnek tartom az integrációt, mert óriási fejlődési lehetőséget látok benne pontosan a mi karunknak a teljesen új, a korszerű oktatást-kutatást lehetővé tévő Kótaji úti épületegyüttesbe történő költözése miatt.” ííb-ití'm HÉTVÉGE
