Kelet-Magyarország, 2000. március (60. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-18 / 65. szám
2000. március 18., szombat 9. oldal a tamnszékvezető művész Bodnár István Mélyen gondolkodó értelmiségi arc, aki az ország sorsa felett töpreng. Ereje teljében lévő fiatal ember, a kor divatos öltözékében. Mindez egy alig tenyérnyi bronzérmen, az Eötvös Józsefet ábrázoló plaketten, amelyet Nagy Lajos Imre készített. A Nagy Lajos Imre művész másik alkotása múlékony anyagból, papírból készült. Egy vörös és egy kék torzó, amelyek valami nehezen meghatározható kettősséget hordoznak. Mintha két ókori, hellénisztikus szobor parányi torzói lennének, a múlandóságot, ugyanakkor az örökkévalóságot hirdetve. A papír itt eszközként is kifejező, rövidéletű. A művészet határai viszont végtelenek. (Alkotója ezzel a művel a Magyar Szobrász Társaság díját nyerte el). Időzzünk még el két mondat erejéig ennél a szokatlannak tűnő alkotásnál. Egy kritikus ezt írta róla: „Nagy Lajos Imre torzói hagyományos értelemben vett szobrok. Igaz, papírból, így bizonyára létük nem csupán az eltűnt idők nyomát idézi, hanem a jelen és a jövő esendőségére utalnak”. A harmadik, üvegből készült alkotás pedig az 'írás nagy varázslójának, Szentkuty Miklósnak a tiszteletére készült. Mottója: egyetlen metafora felé. Egy áttetsző és egy szürke üvegből készült kör egy talpazaton, amiből egy klasszikus női figura sejlik fel. Nagy Lajos Imre sokoldalú művész, aki egyaránt biztos kézzel készít bronz és papír plasztikát, portrédomborművet, rajzol grafikát, alkot szobrot. Igaz, ez utóbbi ritkábban, mivel hely, igazi alkotóműhely nincs hozzá. A műterme évekig egy szekrény lehajtható ajtaja volt, ahol csak gyurmázni lehetett legfeljebb, vagy plakettet készíteni. Jó néhány éve azonban már a lakásában lévő kisebb műteremmel is dicsekedhet. A Nyíregyházi Főiskola Rajz tanszékének vezető tanára. Ám mindenek előtt szobrász. Mint mondja, a tanteremben, a tanítványai előtt is sajátos szobrász szemlélettel igyekszik magyarázni a művészetről, az alkotás lehetőségeiről, a szépség örök múlandóságáról. Teremtő ember. Henry Moore, a nagy angol művész véleményét idézi, miszerint a szobrásznak testileg is ügyesnek kell lenni. A kéz ugyanolyan fontos, mint a Egyetlen metafora felé gondolat. Érthető, hisz az agyban megszü-. lető ötlet mit sem ér, ha nem tudják megfelelő anyagban megformálni. A szobrásznak tudnia kell a térben mozogni, plasztikusan gondolkodni. Nagy Lajos Imre megyénk egyik meghatározó szobrásza. Gulácson született, életének nagy részét is e tájon élte le. A Bessenyei György Tanárképző Főiskolán végzett maga is, majd a tehetsége a Magyar Képzőművészeti Főiskola felé irányítja. Képzőművészeti tevékenységet több mint 25 éve folytat, 1974-től kiállító. Köztereiken és középületeinken több mint húsz plasztikáját helyezték el. Több száz emlékérmet készített főleg bronzból, de alkotásai között ezüst- és aranyérmek is készített. Jó néhány hazai képzőművészeti egyesületnek és szövetségnek tagja. Számtalan közös és egyéni kiállításon vett részt. Országos biennálék, tárlatok állandó vendége. Körmöcbányán, Moszkvában és Ravennában is bemutatkozott. Nem a díjakért, a gyerekekért tanít Köztük, tanítványai között érzi legjobban magát Elek Emii felvétele CSERVENYÁK KATALIN Imádtuk. Már az első órán. Mert amint belépett a terembe, vibrálni kezdett körülötte a levegő. Tiszta muzsika és lendület volt az egész tanár „bácsi”, akitől azt az ajándékot kaptuk, hogy mi (is) lehettünk az első tanítványai. Ő frissdiplomás volt, mi „kezdők” — hét-nyolcéves kisiskolások. Sírtunk, amikor bejelentették: mostantól nem ő tanít bennünket, mert elvitték katonának. □ A nyíregyházi Kodály Iskola kapuján, és aztán minden kanyarban, ajtóban, faliújságon feliratok: „Dénes Bácsi! Mindannyian gratulálunk a Kossuth-díjhoz.” „Nekünk eddig is, ezután is a legnagyobb magyar... Ének tanár.” Szabó Dénes 1969 óta tanít itt, miután végzett Miskolcon, a zeneművészeti főiskola fuvola, szolfézs és általános iskolai ének tanár szakon. □ Hogyan érte meg a díjátadást? — Nagyon jó érzés Kossuth-dí- jat átvenni — mondta —, de lélektanilag meglehetősen bonyolult. Két hete tudom, s mindennap újra és újra gondolkodásra késztet, kényszerít. A Parlamentben eltöltött néhány óra a legmagasabb közjogi méltóságok, közismert személyiségek társaságában — egy vidéki ember számára nem kis dolog. Dupla öröm volt, hogy a 12 egyéni díjazott között a zenésztársadalom egy igen jelentős személyisége, Kocsár Miklós is ott volt. Vele évek óta jó a munkakapcsolatunk. Több művének itt, Nyíregyházán volt az ősbemutatója, s azóta diadallal járják be az egész világot. Sokat köszönhetünk neki! Nem kevésbé Petrovics Emilnek (az egyik albizottság elnökének) aki őszinte szeretettel gratulált a díjhoz. Különös szerencsém volt, mert amikor feleségemmel, Ágnessel elindultam a Parlament főbejáratához leterített bordó szőnyegen (teli félelemmel és gátlással), épp akkor állt meg a miniszterelnök fekete Mercedesé. Ő kiugrott és fiatalos lendülettel elindult felfelé. Majd visszafordult és nagy szeretettel köszöntött: „Én vagyok a fogadóbizottság, erre tessék.” Annak ellenére, hogy egyedül kaptam, ez mégis csak kollektív díj. A feleségem és a családom nélkül ez nem ment volna; van egy szűkebb baráti környezetem, ahol biztonságban, jól érzem magam. A sötét felhők, amelyek az iskola felett tornyosultak, összekovácsolták a tantestületet, kol- légiámnak is köszönettel tartozom. És igazgatómnak, aki nem általános iskolaigazgató, nem általánosan vállalja fel az ügyeket. — A Liszt-díj után is nehéz volt, hisz egyfajta rangi kötelezettséggel jár. Most az is eszembe jutott: életmódot kellene változtatni ahhoz, hogy méltó módon tudjam szolgálni ezt az újabb rangos kitüntetést (Például az évszaknak megfelelően öltözni.) Megsokszorozódott a felelősség a kimondott szó, a zene területén. Ha a köztudatban elterjed, Kossuth-díjas színvonalat fognak várni. A körülmények azonban nem javultak. Az iskolát érintő elképzelések, amikkel próbálkozunk, nem sikerülnek. Gyanítom, ebben is valami kicsinyes irigység munkálhat. Cl Tudom, hogy többször hívták máshová Nyíregyházáról. — Hívtak, de mindig azt mondtam: ha nem üldöznek el, szívesen maradok. Nem itt születtem, de ma már nagyon büszke vagyok, hogy Nyíregyháza a Cantemus szülővárosa. Sokan tanulják már kimondhatatlan nevét szerte a világon. Hogy az utóbbi öt év ilyen rosszra sikerült? Úgy érzékelem, ebben az egész iskola-ügyben negatív szerepet osztottak rám. Mintha valami rosszat csináltam volna az elmúlt harminc évben, és miattam most másoknak kell szenvedni. Nem vétettünk, és most mégis minket hibáztatnak. A mi iskolánkat akarják feleslegesként feltüntetni. Ellentétes erők feszülnek körülöttünk, s mint azt a fizikából tudjuk, az eredő ilyenkor a létező legkisebb. Lehet, hogy az új iskola is ilyen mérték szerint épül? O Fél a költözéstől? — Tulajdonképpen beláthatatlan következményei lehetnek. Az elmúlt húsz évben alig jártam olyan újonnan épült iskolában, amelynek igazi légköre, hangulata lett volna. Inkább olyanban, ami fegyintézethez, börtönhöz hasonlított. A jelenlegi iskolánk egy százéves épület, a maga hibáival — de tudott és tud valamit az emberről. Az ide betérők mondják: én is ilyen iskolába szerettem volna járni. Száz év múlva a most épülőre is ezt fogjuk mondani? Ma olyan szemlélet uralkodik a pedagógia körül — praktikus anyagi szempontokkal, mindent az utolsó krajcárig kispórolva —, amelybe nem fér bele a lélek. Egyik illetékesnek sem jut eszébe, amikor egyre több a deviancia, hogy a gyereket élete első szakaszában kell olyan kulturális szintre emelni, benne olyan igényeket kialakítani, amik később megvédik őt a káros hatásoktól. Amikor azt mondom, ez egy kollektív díj, akkor nagyon sokkal tartozom azoknak az énekkarosoknak, akikkel én ezt megértem. Különösen jól emlékszem a legelszántabb, legjólelkűbb, legtisztább szeműekre, akik a munka első szakaszában — amikor nem volt látványos és jövedelmező — hittel, becsülettel, szeretettel helytálltak. Hosszú ideig kitartottak az ügy mellett, nem csábította el őket a hiú világ ezer apró múló értéktelensége, a pillanat csalóka lézerfénye. □ Ha most azt mondaná valaki: ennél nagyobb kitüntetés már úgy sincs, dőljön hátra és örüljön neki, mit szólna? — Meglepne, mert egyik díjam sem azért született, mert én díjat akartam. Ebben az iskolában mi kieresztettük Kodály szellemét a palackból, és egyre inkább a szolgájává válunk. Én sohasem a Kossuth-díjért, a gyerekekért tanítottam. Rendszeresen tart kurzust a japán zenetanároknak Amatőr felvétel Lila-kék ruha kásagyönggyel Szőke Judit Felhangzott a szférikus, kissé földöntúli zene, majd lassan, méltóságteljesen bevonult, szinte beúszott a ruha. Igen, noha Büki Rebeka testére simult a fátyolszerű költemény, mintha önálló életet élt volna. Pedig a kosztümöt a fiatal lány, a tervező Pintér Anina negyedik osztályos iskolatársnője ihlette. A modell neki, rá készült, az ő testére, egyéniségére sza- bódott, varródott, s eggyé is vált vele. Tökéletesen illeszkedett fehér bőréhez, kissé arisztokratikus tartásához. A héten mutatták be Nyíregyházán, a Művészeti Szakközépiskolában azt a Pintér Anina ötödéves díszlet- és jelmez- tervező szakos diák által megálmodott ruhát, mely elnyerte a fődjat a III. Országos Ruha- modell-tervező versenyen, Budapesten. Elsőként a rajzokat, a terveket tekintette meg a tekintélyes zsűri, s csak az innen kiválogatott 46 darab kerülhetett március 7-én este, óriási közönség előtt, a Vígadóbéli bemutatóra. Az elkészült modelleket először a vállfán lógva, öt órán át szemlélte a bírálóbizottság, s csak aztán jött a kifutó... Anina csillogó szemmel mesélte, hogy a számára kedvező végső döntést az is befolyásolta — ezt emelték ki a szakemberek — hogy ő volt az egyedüli, aki a kategória címének (estélyi ruha a divattörténet jegyében) megfelelt. A modellhez a szecessziót választotta — ehhez adott egy csipetnyi színházi, színpadi ízt —, ezt ő fogalmazta ígyNagyon sok könyvet áttanulmányozott a szecesszió zenei világáról, életérzéséről, színmiliőjéről, mire eljutott a végső elképzeléshez. A hosz- szú ujjú, a test vonalát „kíméletlenül” követő, uszályos csoda leginkább egy Tiffany-lám- pára emlé- kezPintér Anina tét, olyan hatást kelt, mintha darabokból lenne összeillesztv- e. A fekete kásagyöngy (ez a legparányibb létező gyöngyfaj- ta)-vonal (ez 12 méter hosszú, elkészítésében sokan segítettek) választja el és egyszersmind köti össze a kék és lila ezernyi ámyalát képviselő foltokat. A fej-, illetve a hatalmas póthajat is összefogó hajdísz tulajdonképpen egy egzotikus álarc, mely papírból, s részben gipszből készült. Saját gyár- t á s ú . Ahogy a hölgy haját és a sminket is maga készíti el. A ruha, tekintve, hogy bár egyszerű szabású, igen igéA szerző felvétele nyes munkát kíván, egy olyan pesti szalon munkáját dicséri (köszönhetően a tanári közbenjárásnak), mely harminc éve dolgozik a filmgyárnak, s színházaknak. Három hétig készült a mű. Közben Aninával folyamatosan konzultáltak, kis módosításokat is javasoltak, de tiszteletben tartották és elfogadták a fiatal tervező ötleteit. Anina sokat tanult tőlük. S mindezt egyedül csinálta végig. Tanárának, Gyarmathy Ágnes Munkácsy-díjas díszlet- és jelmeztervezőnek (akinek Anina asszisztál az Új Színházban) jó ideig nem is volt tudomása arról, tanítványa milyen izgalmas vállalkozásba kezdett. Aztán örömmel segített neki, de hagyta önállóan dolgozni. Az ő modelljét fogadta ß legnagyobb tetszésnyilvánítás a közönség soraiból is. A kulisszák mögött készültek, ott izgulta végig a bemutatót. Nem számított ekkora sikerre. Az első helyért egy Interlock varrógép járt. Elnyerte a divat- tervező szakma egyik nagyasszonyának, Vámos Magdának a különdíját, s a másiktól, S. Hegyi Luciától meg fontos három hetet kapott, amit a szalonjában tölthet... Ha magának kellene tervezni, a reneszánszt választaná. Kedveli magán a szolid, elegáns ruhákat. Nemigen van olyan öltözete, amiben valami fekete vagy szürke ne lenne. Hogy miért? Mert a színek ezek mellett érvényesülnek igazán. A Képzőművészeti Főiskolára készül, ezért sok időt tölt Budapesten. S már ki is nézett egy következő pályázatot... . MMm HÉTVÉGE
