Kelet-Magyarország, 2000. január (60. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-22 / 18. szám

2000. január 22., szombat HÉTVÉGÉ 9. oldal A fénymobilok művésze Bodnár István Bodó Károly Gondolkodó alkat, tudatos művész. Vi­szonylatokat, ará­nyokat kutat, ecset­tel, szerszámmal próbál választ adni a világ problémái­ra, kihívásaira. Festékformákkal, színekkel, tónusok­kal igyekszik a tár­sadalmi mozgáso­kat ábrázolni. Nem hívő ember, de idealista. Filozófiája sze­rint, a világmindenség rendező elve, teremtő ereje a fény, amely átfogja a vilá­got. Kommunikatív alkat, képes néhány mondattal felvázolni a legrejtettebb és leg­bonyolultabb gondolatait. Hallgatóját lenyűgözi, érdemes szavaira figyelni. Bodó Károly festőművész, a Nyíregyhá­zi Főiskola Rajz tanszékének tanára min­den útkeresés és elbizonytalanodás ellené­re — többé, kevésbé — mégis megtalálta helyét a világban. Nem tartozik a fiatal művészek sorába, már életművet tudhat magáénak. Rendkívül sokoldalú, mond­hatni modern művész. Több ellentétes korszaka volt, a realista művek után absztrakt, expresszionista képeket is fest, olykor a mikrokozmoszba ragadja el fan­táziája, fénymobiljai és mozgó szobrai pe­Tenger mélye I. dig rendre elismerést szereztek számára. — A mobil a huszadik század végének olyan próbálkozása — mondja, — amely a technikát az emberiség szolgálatába állítja azért, hogy humanizáló hatása legyen. Mostanában mégis mintha visszakozott volna az extra-modern művek stílusaitól. Elismert festő. Korábban rendszeresen szerepelt a Fiatal Művészek Stúdiójának kiállításain. A Nemzeti Galériában is lát­hatók voltak képei, a Művészet című szak­lapban pedig többször méltatták újszerű, egyéni hangú festményeit. Tanul, bejárja a félvilágot. Rendszeresen kiállít külföl­dön is. Egy Finnországban készített szob­rát például Helsinkiben az Alvar Aalto Múzeum szerezte meg. A Négy évszak című fénymobiljáról előadás hangzott el Budapesten a Nemzet­közi Színdinamikai Konferencián. Egyik pályázati nyertes munkája, fénymobilja már 15 éve ott áll a Ferihegy-2 tranzitvá­rójában. (Ezt a munkáját egyébként „az év kiemelkedő köztéri munkája” címmel ju­talmazta a Kulturális Minisztérium). — A modern művészetnek minden időben korszerűnek kell lennie. Sokáig azt hittem, hogy a kor égető kérdéseire a művészetnek is választ kell adnia, de kénytelen voltam belátni, hogy erre nincs igény. A fogyasztói társadalom olyan szintjére jutottak az emberek, hogy nem akarnak filozofálni a lét értelméről. Min­denféle kacatot vásárolnak inkább, hogy jól érezzék magukat — vallja. A festő pillanatnyilag nem hisz a művészet aktív, segítő hatásában. Talán ezért is vállalta fel, hogy tanítani fog. Olyan lelkes, fogékony fiatalokat, akik még érzékenyek és igényesebb elvá­rásaik vannak. Bodó Károly festőművész­nek a nyíregyházi Városi Galériában ja­nuár 22-én nyílik tárlata, amely február 9- ig tekinthető meg. Tenger mélye II. Elek Emil felvételei Feltámadni igazából versben lehet Beszélgetés Csoóri Sándorral költészetről, irodalomról, Kölcsey-díjról Csoóri Sándor Martyn Péter felvétele Györke László Szatmárcseke (KM) — A ma­gyar kultúra napja szatmár- csekei központi rendezvényé­nek vendége, szónoka és ki­tüntetettje volt Csoóri Sán­dor. Ez alkalomból kérdeztük — a költőt. Rosszabb korszak □ Hallani olyan véleményeket: a költészetre az ezredforduló rohanó emberének nincs igénye. — Valóban vannak, akik azt mondják: mint egy szép színes fá­cán, mely elrepül a táj fölött, majd eltűnik a bozótban, így fog eltűnni a költészet is. Mondják: az eposzok is eltűntek. Az én véle­ményem más. Lehetséges, hogy az irodalomnak, költészetnek van­nak rosszabb korszakai. Ez a kor­szak is ilyen. Kosztolányi Halotti beszédében van egy mondat: „Az ember egyedüli példány”. Ez az egyediség a lét törvénye. Ha lét­törvény, akkor pedig kell olyan lí­rának lenni, ami éppen az egyéni­séget, a személyiséget képviseli minden percben. Én egyáltalán nem félek attól, hogy a vers eltűnik, annál is inkább, mert az embereknek szinte „falvédőigé­nyük”, hogy a költészettel kapcso­latos dolgok megmaradjanak. — A költészet lényege: az em­ber ráeszmél arra legbelső titok­ra, ami benne él. És ha ezt kifeje­zi, akkor tudja a valóságot igazá­ból újrateremteni. Az ember az élményekből, a hírekből, a saját valóságából tud új valóságot te­remteni. Én azért sem hiszek a költészet elmúlásában, mert ha a mai költőket nem fogják olvasni, akkor a holnapiak a tegnapiakról, tegnapelőttiekről is elfeledkez­nek, s az emberiség az egész múlt­ját tékozolja el. — Ráadásul itt van a nyelv kér­dése, amely összefügg a költészet kérdésével. Az emberek leszoktak a könyvről, rászoktak az újságok­ra, a televízióra, félszavakkal feje­zik ki magukat. Pedig minél több szót, érzékletes igét használ az ember, annál gazdagabb a szel­lem, a lélek. Ha erről lemondunk, akkor lassan lemondunk arról a kultúráról, amely Európát létre­hozta. A veszélyeztetett nyelv leg­többször a költészetben találja meg az igazi védelmét, hisz a leg­mélyebbre a versekben érkezik el az ember. □ Egy korábbi interjújában azt mondta: feltámadni igazából vers­ben lehet. Ma talán ritkább a fel­támadás? — Az ember folyton vár a feltá­madásokra, hisz annyi minden mulasztja el benne azt az érzé­kenységet, amellyel az életet élnie kellene. Minden vers: újrakezdés. Verset írni majdnem annyi, mint­ha újra kellene kezdeni az életet. Hogy kilencven óta sokkal keve­sebbet tudtam írni, nagy fájdal­maim közé tartozik. Bár az utób­bi években megint több vers szü­letett. Debrecenben éppen most próbálják összegyűjteni az eddig írt és az új verseket. Ha megér­jük, a könyvhétre megjelenik az új gyűjtemény. — Nagyon sok belső drámát él­tem meg, sokszor gondoltam, hagyni kellene a politikát, a közé­letet, mert a vers az egyetlen olyan műfaj, amelyben az ember a legteljesebben kifejezheti ma­gát. De hát Jónás se akart próféta lenni, mégis el kellett mennie Ni- nivébe. Magyarországon sokunk­nak el kellett menni Ninivébe. Eleven szellemi életet! □ A mindenkori hatalomnak sose volt igazán édes gyermeke a költő. — Ma a politikát — sajnos — nem érdekli az irodalom. De nem ez a nagyobb baj. Az irodalom meg tudna élni magában is, ha meglennének létfeltételei. Ha egy folyóirathoz össze kell koldulni a pénzt, az eléggé megalázó. Ma­gukra maradtak azok a folyóirat­törekvések, amelyekben a széllé­Csoóri Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyban. Kossuth-, kétszeres József Attila- és Herder-díjas köl­tő, író, esszéista. 1983-ban Duray Miklós könyvéhez (Kutyaszorító) írt elősza­váért — amelyben kiállt a kisebbségek mellett — itt­hon hallgatásra Ítélték. Az MDF alapító tagja, a Hitel című folyóirat főszerkesztő­je, 1991 óta a Magyarok Vi­lágszövetségének elnöke. mi élet kikristályosodhatott vol­na. Hogy van 170 folyóirat, ez maga a képtelenség: a szellemi élet szétszóratása. Én úgy gondo­lom, hogy egy kis ország éppen a szellemi életével tudna kiválni még Európában is, hisz egy nem­zetnél nem a lélekszám, a terjede­lem a legfontosabb, hanem az ér­telem, a stüus, a milyenség. — Az úgynevezett információs társdalomban rendkívül nagy sze­repe lesz a tudásnak, a művelt­ségnek, hiszen az információ ak­kor igazi, ha érzelmekkel, művelt­séggel társul. Én az egész nemzet szempontjából tartom rendkívül fontos erőnek a kultúrát, hiszen például a határon túliak ezzel tudnak igazán bekapcsolódni a nemzet életébe, ezáltal tudnak egyenrangúak lenni, magától értetődően ebbe a nyelvbe beleil­leszkedni. Ehhez kellene mozgé­kony, eleven szellemi élet, amely minden műfajra kiterjed: az iro­dalomra, festészetre, zenére. Kölcsey utóda □ Mit jelent az ön számára a Köl- csey-díj? — Az ember a díjakkal úgy van, hogy sose számít rá. Termé­szetesen meghatódva és megille- tődve vettem át, mert ez egyszer­re a költészetre és arra a közéleti- ségre is utal, amely Kölcsey nevé­vel összefonódik. Illyés Gyula Írja Kölcseyről: vannak alkotók, akik­nek az életműve elhomályosodik, ha egyetlen művét külön ismerik. Ha Kölcsey nem írta volna meg a Himnuszt, jobban ismernénk az életművét. Pedig az egyik legiz­galmasabb, legtépelődőbb, leg­nyugatibb alkatú írónk volt, aki igazi kritikát, esszéirodalmat akart teremteni már a reformkor kezdete előtt. A díj azt erősíti: a magyar írónak ma nem kell le­mondani arról, hogy társadalmi kérdésekkel foglalkozzon, hisz ma is annyi elintézetlen kérdése van az életnek. Diákkorunkban azt ta­nultuk, az igazi irodalom megelő­zi a korát. Illyés Gyula szerint nem biztos, hogy megelőzi, lehet: a kor marad el az irodalomtól. Én harmadikként azt mondom: saj­nos, most az irodalom marad el a korától. Ha ennyire része lett éle­tünknek a politika, akkor önvéde­lemből is kellene az irodalomnak politizálnia, de egészen más mó­don: úgy, hogy nagy művek szü­lessenek. □ Mi hiányzik még az életmű­ből? — Van egy takargatott tervem: az elmúlt korszaknak az életraj­zát szeretném megírni a magamé­val összeszőve, hiszen kevesen vannak, akik annyi mindent meg­éltek 1953 óta, mint amit én a közéletben. Ebbe beletartozik az irodalom, a film, a politika, a ki­sebbségek kérdése, a táncházmoz­galom: a népi kultúra reneszán­sza. A sok tapasztalat mindeddig megíratlan. séggel találkozom. Ilyenkor a bolt is gazdagodik egy szép da­rabbal, s az ügyfélnek is örö­met okozunk. Most éppen van egy ilyen esetünk, egy csodála­tos ülőgarnitúra, melynek felú­jításához eredeti századfordu­lós bécsi mintakönyvből vá­lasztottuk a kárpitozáshoz szükséges anyagot. Én egy régi csészében, kana­péban nemcsak a tárgyat lá­tom, hanem az őt évtizedekig használó embert. Ilyenkor gyakran jutnak eszembe Szabó Magda sorai, aki arról írt, édesapját mennyire zavarta, hogy a tárgyak túlélnek min­ket... — Az élet persze egyetlen percre sem áll meg, mi is újabb és újabb terveket szövögetünk. Igaz, tervnek még nem, inkább csak álomnak tűnik, amiről mostanában oly sokat beszélge­tünk. Meggyőződésünk, hogy a polgárosodás folyamata vissza­fordíthatatlan Magyarorszá­gon, és ez Nyíregyháza eseté­ben is elmondható. Mind töb­ben lesznek, akik egy nívósabb, jobb életet képesek maguknak teremteni, s akárcsak a magyar történelem boldogabb idejében, tudnak és akarnak a szépre, a jóra költeni. Rájuk alapozva le­hetne Nyíregyházán is különfé­le árveréseket, aukciókat ren­dezni. Ezek az események nem­csak arra lennének jók, hogy a tárgyak gazdát cseréljenek, de arra is, hogy az emberek társa­sági életet éljenek, kikapcsolód­janak, beszélgessenek. A régiségkereskedő és becsüs Kovács Éva A Borsod megyei Edelényben született, a miskolci Zrínyi Ilo­na Gimnázium ének-zene tago­zatán érettségizett, így kézen­fekvőnek mutatkozott, hogy a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola magyar­ének szakára jelentkezik. A sikeres felvételivel gyöke­res fordulatot vett az élete, nemcsak hivatást, de szinte az­zal egy időben párt is talált ma­gának. Vadász Csabáné Verebély Il­dikónak még főiskolásként be­kötötték a fejét, s mint a mesé­ben, a boldog házaspárnak két kislánya született. Ezért főisko­la ide vagy oda, a mások gyer­mekeit egy pillanatra sem, a sajátjait azóta is a legnagyobb szeretettel, odaadással neveli. — Amikor azon gondolkod­tunk, hogy mi az a közös mun­ka, amiben a család, a gyer­meknevelés mellett én is részt vehetek, arra jutottunk, leg­jobb lesz, ha régiségkereske­déssel foglalkozunk. Eleinte csak egy-két darabnak keres­tünk gazdát, később egyre több szép dolog szegődött mellénk. A férjemet, mint a legtöbb férfit, e téren is a birtoklási vágy ve­zette, engem azonban inkább a tárgyak sorsa, múltja érdekelt, izgatott. A Vadász házaspár tudta mit akar, s azt is, hogyan érheti el a kitűzött célokat. Vadászná Il­dikó ezért is kezdett ismét a ta­nulásba, ült újra az iskolapad­ba, hogy kitanulja a becsüsszak­ma valamenynyi fortélyait. A tananyaghoz a festészetről, a bútorokról, szőnyegekről és ékszerekről szóló ismeretek tartoztak, a hallgatók megszerezhettek minden lényeges elméleti tudást. Vadász Csabáné mellett legalább annyira fontos gyakorlati ismereteket legin­kább a mindennapokban lehet megszerezni. Amit erről tudni kell és tudni érdemes, az első­sorban az életben tanulható. Annál is inkább, mert itt min­den darabnak sorsa, önálló éle­te és története van, s ezek a tör­ténetek hol vidámak, hol meg szomorúak. Utóbbi több­nyire akkor fordul elő, ha a család évtizede­ken át dédelgetett kin­csét hozzák, amelyről szakértő szemmel kide­rül: csak eszmei értékkel bír, csak a gazdájának ér­ték, a piacon azonban ér­téktelen. Ezt az Ítéletet kimondani mindig nagyon nehéz, mint ahogyan azt látni is, hogy valaki a megél­hetését szeret­né a nagyszü­lők csészéjé­nek, festmé- n y é n e k árából fe­dezni. Iga­zi örömöt az jelent, ha valami különleges­ségre buk­kanok, ha valami rit- Elek Emil felvétele ka régi-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents