Kelet Magyarország, 1999. december (56. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-31 / 305. szám

1999. december 31., péntek KMt» szilveszter 15. oldal Kétezerben még több teher hárul ránk Martyn Péter felvétele Ici-pici dolgok Marik Sándor Még a télen történt. Az Amerikai Kereske­delmi Kamara üzleti ebédjén — amelyen megyénk volt a díszvendég — vettem részt Budapest egyik legelegánsabb szállodájá­ban. Micsoda vendégsereg! Az asztalnál szemben egy multinacionális világcég ke­let-európai fejlesztési igazgatója ült, tőlem balra egy Európában terjeszkedő elektro­nikai cég bécsi pénzügyi igazgatója, mel­lette egy svájci multi magyar cégének el­nök-vezérigazgatója. Az utolsó perceket is kihasználtam kisinterjúkra. Már kiürült a terem, amikor hozzáláttam telefonon lead­ni a tudósításomat. Hazaindulás előtt még bementem a bál­terem nagyságú tükrös mellékhelyiségbe rendbe szedni magam. Egy intim pillanat­ban észleltem, hogy valaki benéz, leoltja a villanyt, ráfordítja a zárat. Szólni se volt időm, fogságba estem. Ha tudnám a szálloda számát, felhívnám mobilon — gondoltam —, s kérném, szaba­dítsanak ki. Végül itthonról kérdeztem meg; miközben folyamatosan dörömböltem az ajtón. Szerencsére meghallották és (kár­örvendő mosolyok közepette) kiengedtek. A feketeleves csak eztán jött. A földalat­tin ért utol a hír: a számítógépben „el­szállt” az anyagom. A Nyugatiban a har­madik telefonfülkénél végre sikerült a te­lefirkált falról leolvasni, milyen számon hívhatnak vissza, mert a mobil már gyen­gélkedett a sok megpróbáltatás után. Öt perc volt vonatindulásig. Szepesi sebesség­gel diktáltam. Már mozdult a szerelvény, amikor az utolsó pillanatban fel tudtam lépni. Pulzus, vérnyomás — rágondolni se ér­demes. Piroskák • De hol a farkas? Balázs Attila felvétele Angyal Sándor Az én sztorim a szépségki­rálynőhöz fűződik. Felkértek, hogy legyek a zsűri egyik tagja (utólag úgy tűnik, jól dolgoz­tunk, hiszen a nyíregyházi leg­szebb lány lett a szépek szépe az országos döntőn.) A Móricz Zsigmond Színház­ban volt a helyi elődöntő, amit szokás szerint divatgála és műsor is színesített. Fellépett többek között Nagy Natália is, az énekesnő (Nagybandó András lá­nya), aki szokásához híven élő közvetlen kapcsolatot teremtett a közönséggel. Lejött a székso­rok közé, dúdolt egyik-másik ki­választott férfi fülébe, majd később kérte, hogy négy vállal­kozó szellemű, fitt úriembert hívna a színpadra. Persze, hogy nem jelentkezett senki, hiszen egy telt ház előtt színpadra állni, azért mégsem akármi a földi ha­landónak. Mondta erre az énekesnő, hogy van egy névsora és ha nincs jelentkező, akkor szólít. Szólított is, valahogy így: Valami Antal Sándor? Erre a telt ház közönsége egyszerre kiáltot­ta: Angyal Sándor! Mit tehettem, irány a színpad, s magam is ott illegtem, billegtem az énekesnő mögött, s kaptam tőle finom kis puszit tánc közben. Örömömnél már csak a zavarom volt határ­talanabb, valójában nem is hal­lottam a zúgó tapsot, színpadi táncprodukcióm végén. K érü n k egy Táncprodukcióm Telefon Györke László Telefonhívás a szerkesztő­ségbe még a belvíz idején. A vonal túlsó végén idős férfi hangja: — Jöjjenek gyorsan, mert már teljesen körül­vesz bennünket a víz. — Honnan tetszik telefo­nálni? — Hát innen, a fülkéből. — És hol van az a fülke? — Hát itt, a falu közepén! Avattunk Nyéki Zsolt Béla, neked aztán fenékig tejföl az élet! — szóltam rovatvezetőm után, amikor az új szerkesztősé­günkben az ünnepélyes avatón ál­lófogadással láttuk vendégül a megye apraját-nagyját. Béla mo­solyogva intett vissza, de amikor a zakójára mutattam, rögtön rá­jött, hogy nem a szokásos poénko­dásról van szó. A zakó alján ugyanis rendesen fehérlett a tej­föl, amit valamelyik asztalnál gyűjtött össze. Hiába, a szerkesz­tőséggel együtt az elegáns ruha­darabot is felavattuk. Szerencsére vigaszdíjból sem szenvedtünk hi­ányt: az IPOSZ megyei szervezeté­nek elnöke, Géresi József kedves vendégként jóféle hegyaljai bort hozott ajándékba. Kis kóstoló ju­tott belőle mindenkinek, csak az egyik kollégánk szabódott egy ke­veset. Nem tudod miből maradsz ki, ez Géres csepp! — hangzott biztatásunk, nem is eredményte­lenül. Jó hangulatban vettük bir­tokba új otthonunkat, ezt kellene átmenteni az új évre is. Fehér, de Szőke Judit Ömlött az eső. Ismerősömnek sza­badság alatt szívességet akarván tenni, felajánlottam, hogy ha küld értem egy autót, majd én elho­zom, amit kért. Fehér Mitsubishi jön értem — üzente. A megbeszélt időben a kaputelefonban udvari­as férfihang közölte: itt vagyok, kezitcsókolom. Már penderültem is ki az ajtón, lesöpörtem a lép­csőházon át, egészen a bejáratig, ahogy szoktam, mivel egy fehér Micu rögtön a kapu előtt parkolt, még gondoltam is, de rendes, hogy nem akar áztatni az esőben. Kirántottam az autó ajtaját, kö­szöntem egy gyorsat, lehuppan­tam az ülésre, ugyanazzal a moz­dulattal már be is csatoltam a biz­tonsági övét, s elégedetten kiad­tam a sofőrnek az utasítást: me­hetünk. A férfi a volánra fektetett Újság üres oldallal? Sípos Béla Este, úgy kilenc körül még egy­szer átnéztem a másnapi újság oldalait, egyeztettem a címeket, imprimáltam (aláírtam) az olda­lakat, s elköszöntem a kollégák­tól. Ennek a napnak is vége — gondoltam, s hazaindultam. Még be sem zártam a garázsajtót, amikor megcsörrent a mobilom. Szerkesztő úr, hiányzik egy ol­dal — mondta tördelő kollégám, hangjában olyan kisördögösen. Akkor semmi probléma nem le­het, ha igazán nagy baj lenne, egyszuszra elmondaná. Ám a folytatás már nem nyugtatott meg: hiányzik egy oldal. Miután eljöttem a szerkesztő­ségből, kiderült, egyszerűen nem csináltuk meg a hetes oldalt. Üres. Nincs rajta semmi. Úris­ten, nyilallt belém a felismerés, valóban, nem szerkesztettem meg egy oldalt. Ismét autó, irány a szerki. A visszafelé úton végig­pörgettem az aznapi eseménye­ket, s teljesen világos lett: az új­ságíró kolléga nem adta le az anyagokat, én sem kértem tőle, így elsikkadt az oldal. De hogy néz ki egy újság üres lapokkal?! (Egyszer láttam egy olyat — két nap múlva megszűnt...) Monda­nom sem kell, rohamtempóban dolgoztunk, nem ismertünk lehe­tetlent. Másnap megjelent a Ke­­let-Magyarország. Kézfogó. Lampert Mónika: ne szorítsd már úgy, Feri! Balázs Attila felvétele melyik? újságot komótosan összehajto­gatta, az orrán lévő szemüveget feljebb tolta, s már indított is. A kézmozdulattal egyidejűleg óvato­san hangzott a kérdés: jó, jó, de hová? Mérges lettem, milyen ér­­tetlen. Hát tudja, Z.-hez, Túrára. Kiszaladunk, visszarohanunk, szabadságon vagyok, nincs sok időm — hadartam türelmetlenül. Belenyugvóan jóváhagyta, s már kanyarodtunk, amikor gya­nút fogtam: Y. küldte magát? Nem, én a szervizbe jöttem, de még nincs nyitva. Ám ilyen szép fiatalasszonyokkal szívesen ko­­csikázok. Fejemben a piros lámpa felvillant. Na, több se kellett ne­kem, már bújtam ki az övből, s nyitottam az ajtót valami bocsá­natfélét motyogva. Ebben a pilla­natban dudaszó harsant, s egy is­meretlen fiatalember vadul inte­getett egy ugyanolyan autóból. Két méterről arrébb. Egy huszas Cservenyák Katalin Síelni ugyan nem tudok, vi­szont remek anorákom és hócsizmám van. Havas-lucs­kos időben le nem szakadna rólam. Tegnap délelőtt tör­tént: kocsimmal beálltam a parkolóba, majd vállamon a táskámmal, munkahelyen felé baktattam. — Ez a parkoló is ide tar­tozik? — kérdezte a felém igyekvő fiatalember. — Tessék? — kérdeztem vissza, mire megismételte. — Ja, igen — feleltem, s már mentem volna tovább, amikor pénztárcájából egy húszast nyújtott felém. — Tizenöt percig még itt maradnék... Bíróságon Fullajtár András Gyakran megfordulok a bí­róságon. A különféle bűn­­cselekmények, szomorú és tragikus esetek tárgyalása­in néha derűs pillanatok is előfordulnak. A tanúként beidézett idős bácsika (később meg­tudtam 88. évét taposta) iz­gatottan toporgott a tárgya­lóterem előtt. A teremben már zajlott a tanúkihallga­tás, amikor a hangosbe­mondón keresztül szóllítot­­ta a bíró. Többször megis­mételte a nevét, de az öreg­úr csak nem jött be. Többen is mondták a tárgyalóte­remben: látták, hogy itt van. Végül az egyik ülnök kiment és betessékelte a megszeppent embert. — Miért nem tetszett be­jönni, amikor szóllítottam? — kérdezte a bíró. — Tekintetes bíró úr, én hallottam a nevem azon a masinán keresztül, de gon­doltam, majdcsak kijön ér­tem valaki. Tudja, én 1932- ben voltam utoljára bírósá­gon. Szintén tanúként hall­gattak meg, de akkor a csendőrök odavittek... Még hogy nem öltöztet a nyakkendő? Martyn Péter felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents