Kelet Magyarország, 1999. december (56. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-31 / 305. szám
1999. december 31., péntek 5. oldal Örülünk, hogy segíthettünk Dankó Mihály Sokan utolsó mentsvárként fordulnak hozzánk, mások csak egyszerűen észrevételeiket szeretnék megosztani velünk, de megnőtt a köszönetek száma is. Ha visszatekintünk az évre, örömmel állapíthatjuk meg, az emberek bizalma nőtt a lapunk iránt. A levelezési rovatunkhoz érkező írások, telefonok, személyes megkeresések megnövekedett száma (több mint kétezer) is ezt árulják el. A panaszok hű tükörképe társadalmunknak. Rajtuk keresztül nyomon követhetjük, melyek a legégetőbb gondok, a leghúsbavágóbb kérdések. Továbbra is érzékelhető az elszegényedés: „Kérem a jóemberek segítségét, ígérem, ha dolgozni fogok, mindent visszafizetek majd.” Fokozottan hozzájárultak mindehhez az idén a bekövetkezett természeti katasztrófák is. Büszkén valljuk, ha lapunkban megjelenik egy esedező levél, öten, hatan, sőt előfordult húsznál többen kérték szerkesztőségünktől a címet. Bebizonyosodott, adni is tudnak egyesek: ruhát, cipőt, mosógépet, televíziót, s néha pénzt is. KM-illusztráció Szomorú tény, hogy néha az adományok is problémát jelentettek. Több településen vitát váltott ki például a bel- vagy árvíztámogatás felosztása is. Komoly felvetésnek tűnt a „Magyar ember, magyar árut vegyen!”. Meglepően jelentős számban értettek egyet a levélíróval. Tanúi lehettünk a kutyatartók és ellenzőik vitájának. A mindennapok feszültsége kikezdi az egymás mellett élés írott és íratlan hagyományait is. A napi mezsgyeviták mellett megjelent a fát permetező, a kutyamérgező, a hangosan zenét hallgató szomszéd is. Nehezebb helyzetben Vannak napirenden lévő slágercégek is, ilyen a Volán, a Matáv, a Titász, a Tigáz, a Távhő. Sokszor nem is a szolgáltatás színvonala, hanem az ott dolgozók magatartása „képezi” a vita tárgyát: „Nem tűröm el, hogy az ügyemet intéző rágógumit majszoljon”. Az örökös áremelések már fásulttá tették a fogyasztókat, s csak néha kapja fel egy-egy autós a fejét, ha a benzin árának emelkedését látja. Rengeteg kérdés érkezett a lakásépítési és -vásárlási támogatással kapcsolatban. Sok a bizonytalanság a különböző önkormányzati segélyek megítélésében is. A sérült emberek pedig még nehezebb helyzetbe kerülnek. A társadalmi odafigyelés csökken, a segítséget sokszor hiába várják. Az utak, a szemét, a parlagfű, a közvilágításon túl a fák védelme kapott többször hangot lapunkban. Olvasóink szívükön viselik (különösen a megyeszékhelyen) a környezetet szebbé, egészségesebbé tévő élőlények védelmét. Szomorú tapasztalat, hogy a félelmi reakció még mindig sok olvasót késztetett a névtelenségre. Pedig nem győzzük hangsúlyozni, csak akkor tudunk érdemben foglalkozni a kéréssel, ha ismerjük a panaszost. Nagy öröm számunkra, ha segíthetünk. Volt akit személyesen kerestünk meg, mások észrevételével kapcsolatban az illetékesek véleményét kértük ki. Örvendetesen megnőtt azoknak a leveleknek a száma, melyeket az Olvasóink írják rovatunkban közölhetünk. Számos kérdésben ad tanácsot jogászunk is. Büszkék vagyunk rá, hogy a sérelmek felét sikerül kedvezően elintézni, s ezt a visszajelzések is igazolják. A magyar megújulás ezer éve A millennium a társadalmi összefogás másfél éve is lehetne, hisz annyi a teendő Szent István szobra a megyeházán Balázs Attila felvétele 2000. január elsején, délután háromnegyed négykor az államfő, a kormányfő és a parlament elnöke megnyitja azt a. több mint másfél éves országos ünnepségsorozatot, amely a magyar államiság és a kereszténység felvétele ezredik évfordulójára emlékezteti a világ magyarságát. Ugyanaznap este 6-kor a katolikus főpapság a Bazilikában az egyház részéről adja áldását a jeles évfordulóra. Mire emlékezünk? Ünnepelni fogunk tehát 2001. augusztus 20-ig, a millenniumi megemlékezések zárónapjáig. Minden magyar település polgármestere átveszi az emlékzászlót az ország vezető politikusaitól, sok településen szobrot avatnak (csak Szent Istvánéból 52-t), emlékparkok készülnek, számos kiadvány, kiállítás témája lesz az elmúlt ezredév, s minden, e másfél év alatt születendő létesítmény, iskoláktól az utakig, színházaktól a felújított Árpád-kori templomokig a millennium gondolatával átszőve adatik majd át. Mire is emlékezünk e napokban, visszatekintve az ezredfordulóra? Kevesen tudják, hogy az évezred váltására készülő keresztény világ, az akkori Európa félelemmel teli reménykedéssel várta az 1000. évet. Félelemmel, mert a Biblia utolsó lapjain, János jelenéseinek könyvében (20-21. rész) olvasható jövendölést sokan úgy értelmezték, hogy az ezredik évben kiszabadul a Sátán, mérhetetlen szenvedést okozva. Reménnyel, mert Isten visszazárja a Sátánt a pokolba, bekövetkezik az első ítélet. Jézus követői, a példája szerint élők a megújult világban fognak élni, míg a gonoszok a pokolra jutnak. Az akkor élők között nagy volt a tanácstalanság, mit is kell tenniük? Elég lesz-e az örök üdvösséghez az áhítat, a böjt, a bűnök bevallása, az alamizsnálkodás, az ima, a kegyelem könyörgése? A szokatlan természeti jelenségekben, egy-egy tűzvészben, természeti csapásban sokan máris a világvége eljövetelének előjelét látták. Még a német-római birodalom feje, III. Ottó császár is Rómába zarándokolt, ott várva meg az évezred utolsó napját. Rokonszenv kell Magyarország az 1000. év küszöbén formailag nagyfejedelemség volt. Élén a keresztény Istvánnal, feleségével, a bajor Gizellával, kíséretének nagyobb része már az új hitet vallotta, állt Pannonhalma félig fából épült monostora, Veszprém székhellyel püspöke is volt az országnak, ám a nép nagyobb része még a régi szokások szerint áldotta az Egek Urát. Alig néhány évvel volt túl a nagyfejedelem rokonának és politikai ellenfelének, a pogány Koppánynak a legyőzésén (997), ám egy nagyjelentőségű szertartás, a koronázás előtt állt. Istvánt a világvég hiedelme nem ingatta meg, őt a megújulás szelleme hatotta át, ezért tűzte ki az önálló magyar államiság látványos kinyilvánításának napját 1001. január 1-jére, amikor fejére rátették a római pápától kapott koronát, kezébe adták a kardot, jogart, az országalmát, s a zászlós lándzsát, Róma zászlaját, ráadták a palástot, ujjára húzták a gyűrűt, azaz a királyi felségjelvényeket. A megkoronázott király erre az alkalomra pénzt veretett (az első magyar pénzt), majd megalapította az esztergomi érsekséget, amelynek alapító levelét már 1001 húsvétján adták ki ünnepélyesen. A pápa, II. Szilveszter és a császár úgy fogadta be Magyarországot az európai népek keresztény családjába, hogy nem kötött ki előfeltételeket vezetői számára. Azóta 999 év telt el. Dicsőséges és viharos történeti múlttal a hátunk mögött most éppen fordított a helyzet. Most nem koronázunk, csak a koronát helyezgetjük. Most nem a végítélettől kell félni, ellenkezőleg: az indokolatlan csodavárástól volna jó óvni honfitársainkat. A rendszerváltás örömében, zavarában kevesen figyeltek fel arra, hogy nem elégséges a Németországgal való különleges kapcsolatunk az Európához, pontosabban az Unióhoz való ismételt csatlakozáshoz. Ma — az ezer évvel korábbi eseményekhez képest — nem elegendő a pápa és a német vezetők jóindulata. Rajtuk és még 14 tagország elöljáróin kívül azok sok száz milliós lakosságának a rokonszenvét is meg kell nyernünk, hogy az új Európába betagozódjunk. Hiába verjük a mellünket, hogy Magyarország mindig is Európa részét képezte, a csatlakozás időpontja egyre inkább kitolódik. Segíthet-e ebben a millennium? Segíthet. Az ország ezeréves története bizonyítja, hogy a nemzet összefogása a legnagyobb válságokon is átlendítette a népet és vezetőit. A tatárjárást (1241) követte a vár- és városhálózat létrejötte, a második országépítés; az Árpádok halála utáni zűrzavart az Anjouk konszolidációja, az egységes jobbágyosztály; Rigómezőt (1448) a nándorfehérvári diadal (1456), Martinovicsék kivégzését (1795) a reformkor (1825); a 48-as szabadságharc bukását a kiegyezés (1867), s a sort a közelmúltig folytathatnánk. Az összefogás azonban nem érhető el úri dölyffel, gőggel, erre is figyelmeztet a nemzet történelme. Ma nemcsak egy új kulturális középosztályt kell megteremteni, de mert a nemzetbe beletartoznak azok a milliók, az új demokrácia vesztesei is, őket elsősorban felemelni, támogatni pártállás nélkül, kötelességként. Segítsd a magyart! A millennium tehát a társadalmi összefogás másfél éve is lehetne, hisz annyi a teendő, látva a mezőgazdaság, az egészségügy, a társadalombiztosítás, az oktatás, a kultúra állapotát, Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér adta ki híres jelszavát „Ne bántsd a magyart!”. Mindazoknak, akik bármely keveset is tehetnek a közjó javításán, legyen az új ezredfordulón a jelszavuk Kölcsey szellemében: „Segítsd a magyart!”, avagy mai divatszóval: „Esélyegyenlőséget!”. Németh Péter múzeumigazgató A minimális egység: egy utca Marik Sándor Moldova György riportúton járt megyénkben, fél évet töltött Szabolcs-Szatmár-Beregben. Új könyve szándékai szerint 2000 második felében kerülhet az olvasók kezébe. Az íróval idei utolsó megyei útján beszélgettünk. Elsőként a féléves mérlegről, általános benyomásairól kérdeztük. — Nem először járok a megyében, de most először néztem körül alaposabban — mondta a bevezetőben. — Eddig néhány napos útjaimon, az író-olvasó találkozók formális keretei között mit akarnak. Remélem, többükhöz valóban közel kerültem. □ Jegyzetfüzetei tehát sok panaszt tartalmaznak. — Igen, de nem egyéni panaszokat. Beszélgetőpartnereim rendre valakinek, egy-egy közösségnek a nevében szóltak, a minimális egység az egy utca volt. A falu, a gyár gondja, hogy a határban mennyi parlag van, a községben mennyi munkanélküli. Ez énrám mindig hat, mert az ember ebben az országban elszokik attól, hogy valaki önmagán túli feladatot, felelősséget vállaljon. Itt rengeteg felelősségteljes emberrel találkoztam, ami nekem, az én „vörös lelkemnek” különösen nagyon jólesett. Jó volt beszélgetni a baloldali emlyüket. Újra bebizonyosodott, amit korábban is gondoltam, hogy mire a szocialistának mondott rendszer megbukott, addig létrehozott egy rendkívül tehetséges csapatot. Divat azt mondani, hogy a politikai hatalmat ők átmentették saját gazdasági előnyökre. Voltak ilyenek is, de a megyében nem ez a jellemző. □ Nem akármilyen időszakban élt itt, még beszélt Zilahi Józseffel, és látta az utódlással járó hercehurcát... — Elszabadultak a dolgok, az emberek, az indulatok. Nem mondok neveket, úgyis mindenki tudja. Megdöbbentő dolgokat lehetett hallani. Egy nagy egyéniség — mert az volt kétségtelen, a hibáival együtt — megingása rögtön olyan erőket indított el, amelyek az ő idejében moccanni sem mertek. Ez különösen azért nagy baj, mert egy átalakulás kellős közepén történt. Kialakult, stabil megyei állapotok között nem lett volna ilyen nyomasztó, de ami eddig történt, a botrányok sorozata nem használ a megyének. Ma nincs ilyen nagyformátumú figurája a megyének, nem tudnak egységet teremteni. Számomra az volt az érdekes kezdettől fogva, hogy — még Zilahi életében — a megyében az erővonalak nem a pártszimpátiák, pártálláspontok szerint alakultak, hanem érdekek, nemigen kerülhettem közel az itt élő emberekhez, ám most igen. Meg tudtam kérdezni: hogy vannak, kik ők, mi történt velük, berekkel — ezalatt nem csak, vagy nem elsősorban MSZP-st értek — hanem olyanokat, akik a maguk módján megállják he-Névjegy Moldova György író. Budapest, 1934. III. 12. • Tanulmányai: Színház és Filmművészeti Főiskola, dramaturg, 1952-57. • Életútja: 1957—64. Fűtésszerelő, konzervgyári és építőipari munkás. 1964- szabadfoglalkozású. 1983— a Ludas Matyi, 1984- a Magyar Nemzet munkatársa, 1955- irodalmi folyóiratokban elbeszélésekkel jelentkezik, regényeket, riportokat, forgatókönyveket és színműveket is ír. SZOT-díj (1967), József Attiladíj (1973, 1978), Kossuth-díj (1983), Karinthy-gyűrű, Nagy Lajos-díj (1993), Maecenas-díj (1994), MSZOSZ-díj (1994), Demény Pál Emlékérem (1995). • Hobbija: labdarúgás, kocogás, sakk. Moldova György Lázár Zsolt felvétele szándékok, tervek szerint. A két pólus egyet tudott érteni sok dologban az országgyűléstől a legkisebb helyi érdekekig. □ Hol tart könyvének írása? — A legnehezebb a noteszből kimenteni az értékeket. Dialógust írni régen megtanultam, aránylag pontosan jegyzetelek is. Most egy testté kell formálnom az egész hatalmas alapanyagot. Vannak már kész fejezetek is, de a munka java hátravan. Természetesen jövök viszsza, mert még sok mindent szeretnék megtudni a megyéről. Tényfeltáró riportot írni nagyon aprólékos munka, és nem is mindig hálás. Azért kevés az ilyen vállalkozás.
