Kelet Magyarország, 1999. december (56. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-24 / 300. szám
1999. december 24., péntek Kelet# KARÁCSONY 22. oldal Régi szokás a szalmahintés Nagy István Attila A magyarságot letelepedésétől kezdve többféle hatás is érte, amelyek együttesen a magyar karácsonyi szokások kialakulásához vezettek. Ilyenek voltak a középkortól kezdve a katolikus egyház szertartásai, karácsonyi énekei, továbbá a szerzetesek és tanítók által ideplántált Színjátékszerű mozzanatok, mint a karácsonyi játékok, a jászolállítás szokása. Ezeknek a századok során népi formaváltozatai alakultak ki. Más, inkább mágikus jellegű rítusok is meghonosodtak nálunk, mint a karácsonyi asztal elkészítése, a karácsonyi szalmahintés szokása, a pásztorok karácsonyi veszszőhordása. A karácsonyi népi színjáték középpontjában hazánkban a kifordított bundát viselő bohókás betlehemes pásztorok tréfálkozása, éneke, játéka áll. A betlehemezők házilag készített jászol vagy templom alakú kis betlehemet hordoznak magukkal. Ma általában gyermekek adják elő a betlehemes szövegeket, kivéve egyes székely falvak felnőtt férfiak által előadott karácsonyi misztériumait, amelyeknek külön érdekessége, hogy a pásztorok állatbőrből készült, félelmes álarcokat hordanak. A karácsonyi játékok legrégibb rétegét hazánkban is latin nyelvű liturgikus játékok képviselik, amelyek a XI. századtól kezdve az istentisztelet részét képezték. Középkori magyar nyelvű karácsonyi játékszöveg nem maradt ránk, nyomon követetjük azonban e műfaj barokk szakaszát. A XIX. századtól a betlehemezés két fő formáját ismerjük, az élő szereplőkkel és a bábokkal előadott karácsonyi játékot. A betlehemes játékok fő jelenete hazánkban a pásztorjáték. A mezőn alvó pásztorokat az angyal keltegeti, és az újszülött Jézushoz küldi. A főszereplő egy süket öreg pásztor, akinek tréfás félreértései alkotják a humor fő forrását. A pásztorok, néha a napkeleti királyok is, ajándékot visznek a kisdednek. Japánt tanul Osakában Marik Sándor Tartja eredeti elképzelését, jogász lesz a nyíregyházi Zrínyiben érettségizett Nagy Éva, csak éppen egy kis kerülővel: Osakában előbb megtanul japánul. Kilenc hónapja gyűrkőzik a kandzsikkal (írásjelekkel), 1157-et tud, az átlag japán két-három ezerrel leélhet egy életet, az értelmiséginek persze többre van szüksége. Éva nem tervez számokat, inkább szakaszokban gondolkodik: egyévnyi nyelvtanulás után négy év nemzetközi jog következik az osakai egyetemen, amely nem császári ugyan, de jó színvonalú. Most egy kis szünetet tart, három hétre hazajött szüleihez Orosra, együtt karácsonyoznak. Közben interneten tartották a napi kapcsolatot. — Váratlan fordulat volt az utazás Japánba, hiszen a közeli külföldön is alig jártam — mondja. — A miskolci egyetem jogi karára jelentkeztem, de felfigyeltem arra, amit pesti érettségi elnökünk mondott: ő nagy barátja Japánnak, érdemes volna megpályázni egy ösztöndíjat, minden évben szívesen látnak néhány angolul tudó magyar fiatalt is... A húszéves Éva akkurátus. Prospektusokból, képeslapokból, saját fotókból albumot készített, amely a repülőút első percétől tartalmazza a kilenc hónap rövid krónikáját, csoportképet az osztálytársakról, képet a patronáló családról, akik segítenek pótolni a több, mint tízezer kilométerre lévő szülőket, testvért, barátot. — A japán nyelv valóban nehéz, írni alighanem a született japánoknak is — magyarázza. — Az első csalódás az volt, hogy a tanárok nagy része nem tud angolul, így az ígéretekkel ellentétben japánról tanuljuk a japánt. Érdekes, hogy az osakai egyetemen magyart is tanítanak. — Nemcsak gyönyörű helyeken jártam már, iszom a híres zöld teát, nem kellemetlen a japán étel, de azért én gyakran főzök. Ami a legmeglepőbb volt: a nevezetes cseresznyevirágzást nem követi gyümölcs a fán. Mindenestre nagy fordulat állt be az életemben, de eddig nem bántam meg, folytatom. Különösen, hogy már nem tudnának eladni japánul. Nagy Éva Osakában A családi albumból Haruyo Mátészalkán Elek Emii felvétele Magyarul Szálkán Kállai Krisztina A pagodák világától több mint kilencezer kilométerre teljes valóságában is meglátta azokat az állatokat, melyeket eddig csak a televízió képernyőjéről ismert. A tizenhat éves japán lány, Miyamoto Haruyo természetesen nemcsak azért érkezett Magyarországra, hogy lovat és szarvasmarhát lásson. Az idegen nyelvek és kultúrák iránt .érdeklődő gimnazista számára igen ígéretesnek tűnt, a hazánkban eltölthető egy év lehetősége. A Rotary Club egész világot behálózó szervezetének köszönhetően Haruyo jelenleg a mátészalkai Esze Tamás Gimnázium tanulója. S hogy mi a véleménye a magyar emberekről, a magyar konyháról, az országról és a városról, azt a vendégeskedés ötödik hónapjában már magyar nyelven mondta el. Kitűnő nyelvérzéke nem az egyetlen adottság, amellyel dicsekedhet. Zongoratanár édesanyjától örökölte tiszta énekhangját, melyben Mátészalka lakói már több ízben gyönyörködhettek. Nem hiányzik Haruyoból az ambíció sem. A gimnázium elvégzése után egyetemen szeretné megtanulni az újságíró szakma rejtelmeit. Természetesen ezt már Japánban, de szívesen ellátogatna hazánkba televíziós riporterként is, hisz a magyar emberek — ahogy ő mondja — nagyon kedvesek, s mentalitásuk hasonlít a japánokéhoz. Nem beszélve a magyar konyháról, amely néhány nap alatt a tokiói lány kedvencévé vált. A metropoliszokra jellemző túlzsúfoltság után Mátészalka barátságos, kisvárosi hangulata hamar elnyerte tetszését. A koedukált iskola is az újdonság erejével hatott Haruyora, aki Japánban lány gimnáziumba járt. Közbiztonság szempontjából is Mátészalka a befutó, ahol nyugodtan eljárhat szórakozni. A vendéglátó családok kedvessége, s az internet biztosította napi kapcsolat csökkenti a nagy térbeli távolságot hazájától. Nem panaszkodik honvágyra, de az új év közeledte gyakran eszébe juttatja szeretteit. Nem a karácsony, hisz Japánban az hangos ünnepléssel, szórakozással telik, hanem az óév búcsúztatása, mely a család legmeghittebb ünnepe ott, ahonnan ő jött.
