Kelet-Magyarország, 1999. november (56. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-13 / 265. szám
1999. november 13., szombat 9. oldal Fába varázsolt zene Bodnár István Leghűségesebb társunk a fa. Elkísér minket a bölcsőtől a sírig. Akár az élniakarás jelképe is lehetne, ha levágod az ágát, új nő helyette, sőt még a törzsét vesztett fa is újjáéled, tavasz- szal újabb hajtásokat ont. Nehéz lenne Bereget is elképzelni a fák ligetes erdei nélkül. Az itt élők kapcsolatát a fával jóízű szilvák, almák, diók jelzik. Még holtában is becsülik errefelé a fát, ha- rangtomyok, templomok, faragott kerítések, házak sora, használati eszközök sokasága bizonyítja ezt. Bereg a mesék birodalma. Mintha mesevilágban járna itt az ember. Évszázados templomokkal, az idők hajnalából itt maradt lápokkal és mocsarakkal, népmesékkel és nyitott emberekkel találkozhat itt a vándor. Talán Schmidt Sándornak, a tősgyökeres bereginek sem volt véletlen a találkozása a népművészettel, a fával. Ám a tanár neve sem maradhat el, Babus Joláné, a néprajzkutatóé, aki a gimnázium népművészeti szakkörében ráirányította az érdeklődő ifjúnak figyelmét a míves famegmunkálás örömeire. Aztán egy kézbe került bot következett, amely felajánlkozott, s amire minta került. A faragott botot újabb munkák követték. A fordulópontot az első sárospataki fafaragótábor jelentette, ahol szépérzékkel megáldott, aranykezű paraszt ősök szépre vágyó utódai serkentették következetes munkára a fiatal mesterjelölteket. Ezt követően Schmidt Sándornak és néhány lelkes embernek köszönhetően Vásárosnaményban is alakult egy fafaragó tábor, amely a múlt esztendőben már a 25. jubüeumát ünnepelhette, és országos hírre tett szert. Tettvággyal, tudásszomjjal teli amatőr alkotók mellett évszázados örökséget ismerő kézműves mesterek formálták itt az alkotó közösség arculatát. A résztvevők tanultak és tanítottak, tág teret biztosítva az egyéni kibontakozásnak. Az otthont adó város, Vásáros- namény is gazdagodott a lelkes társaságnak köszönhetően. Három évvel ezelőtt megnyitották a Fafaragók Galériáját, ahol több száz darabos válogatott gyűjtemény csodálható meg. Egy alkotás a sok közül Közben Schmidt Sándornak, a tábor vezetőjének a munkái is sokasodtak. Alkotásai tetszést arattak, nem maradt el az elismerés sem: elnyerte a népi iparművész címet. Említsünk meg a több száz alkotásból néhány fontosat: Életfa Nyírbátorban, a múzeum előtt, a máriapócsi Pápa téren a stilizált királyi ajtó, a gyulaházi házasság- kötő terem díszítése, Nyírmadán a Mint a mesékben című alkotás, és a legújabb, a mostanában átadott Triptichon Vitkán, amely előtt majd ünnepelni lehet, Kölcsey, a 48-as szabadságharc és a világháború elesettéinek emlékét. A mívesen megmunkált műveken a legősibb motívumok, Bereg fái és virágai tekintenek ránk. A segédeszközök mindig a legegyszerűbbek: vonalzó, körző és egy furcsa ingarendszer. Schmidt Sándor aktívan részt vállal Vá- sárosnamény művészeti és közéleti tevékenységében. Fontosnak tartja, hogy megalapítása óta tagja a Liszt Ferenc kórusnak. Jól érzi magát ebben a közegben, ahol barátokra lelt, és amellyel bejárta szinte egész Európát. Az itt szerzett élmények, a zene röptető varázsa valami csoda folytán a famunkákba is átöröklődnek, nem egy alkotásán a zene jegyei érhetők tetten. Fáradságos, türelmet próbáló munka a fafaragás művészete. De a hosszas alkotómunka sikerességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy lelkes követőkre talál. A családban is van már utánpótlás, nem egy alkotás az idősebb és az ifjabb Schmidt Sándor közös munkája. Schmidt Sándor váci Mihály: Gyalog a porban 1943 szeptemberében tanító lettem. A tanyáról értem jött Lőjek András, foglalkozására nézve szegény ember. Egylovas taligájára rakta kevés holmimat. Mentünk a messzi tanyára. A ho- mokúton nyöszörgőit a taliga. Néha prüszkölt a ló. Lőjek András a taligán ült. Én lent követtem a gyalogúton, a porban. Lőjek András le-leszólt hozzám néhány szót. Aztán, hogy a végtelen sóhajú homoklankák közé értünk, a nagy csendben — talán, hogy ne féljen — mind imádságosabban mondta: — Igyekezzünk, tanító űr, ha meg nem sértem. Igyekezzünk. No, te, Csinos! Elnyugszik a szárnyaló madár is, lefelé megy a nap — pedig hol még az iskola! Aztán várja — nem várja valaki vacsorával, ki mondja meg? Se vánkost nem ágyaznak nyugvásához, se lámpa nem vet világot lába elé. Igyekezzünk hát, no csak! Szaporán. Már meg ne neA költő szobra a Bessenyei téren hezteljen szegény fejemre, hogy csak így, gyalogosan. A tanító úrnak! De hát — rozoga a taliga, törékeny a tengelye, aztán ezt a csepp helyet is elfoglalja a maga kis szegénysége. A sifony, az ágy közé, a batyu tetejébe meg csak nem ülhet, ugyebár. Nem bizony! Ha már egyszer tanító! Gyű, te girhes! Ó, te varjútöpür- tyű! Hogy dűti magából! Végezd már be — az Úr könnyítsen nagy A költő szülőháza terheden. Na! Egyszóval, a tanító úr csak nem vonulhat itt akképpen, hogy fent lássák a népek a batyun. Az mán meg nem valósulhat! Én, én! Hét, ugye, számít az? De maga? Az már nem! Adni kell a népek szájára. Mindjárt más, ha gyalogosan teszi, amúgy urasabb. Sétálni nem is szokott ember, csak az úr. Hát erről mindjárt megismerik messziről, ha a tanyákból kinéznek. — Nézd már, az meg a Lőjek! Hozza az új tanítót! Ott jön utána. — ezt mondják a népek, mert az isten se látja úgy a csillagos min- denséget, mint a szerencsét leső, szegény nép a más határát, ahol csak a talpa nyoma az övé, azt is elviszi a legelgető szelecske. Nahát, azért mondom én — ha most az a sok nép látná, hogy a batyun ül valaki, azt hinné, a vásárost viszem... ...Tetszik látni, a! Tanító úr. Itt a tanyabokor. Ahun van, e. Kapaszkodunk itt egymáson, mint malacok rínak a csecsen, de hát döfödhetjük a sovány égalját, alig cseppenti áldását. Isten panaszként ne vegye, nem is azért mondtam én. Csak ha végre türelemmel van hozzánk valaki emberséges ember, akkor mindjárt kikívánkozik a lélekből a szó, mint napsütésre a virág. Tanító úr tanulta a szót, gondolom, érti vele a bajt is. De itt a forduló. Tessék nézni, arra, az ostor irányába, ott áll az a szép, nagy topolyafa. Látja-e hát, a mellett az iskola! Megérkezünk lassan, mire elül bennem a panasz. Nem azért, hogy dicsekedjek, de ez a mi iskolánk — az aztán! Ahogy az öregek emlékeznek, megy ugyebár írás van arról lefektetve — még 1864-ben építették. Mit tetszik gondolni! Az első tanítója — tán szívfájdalmában vagy mi! — egy jegenyefát ültetett mindjárt az iskola kapujához. Most aztán ott van azóta. Nyolcvan éve... ...Mert hát ugyan mire is mennénk mi, annyi jámbor lélek, az iskola nélkül. Ezen a szélcsavarogta, rívó pusztaságon, ahol elsírja magát a szemezgető madár is, a búzaaljban szinte éhen eped a földönfutó fúrj is. Egymásnak motyogó vadak lennénk itt, lélek nélkül vonyító falka. Merre szé- ledne, mejjünkből a sírás, hova kapaszkodna a baromsorba szánt népség, merrefelé tapogatna a szegényben ébredező elme, ha nem nyújtaná felé ereszét az iskola. A tisztesség kordája az nekünk, jó szándék intelmezője, emberség ünnepi széke, vályogból emelt templom, hová bebotolhat a sáros csizma, szoronghat egymás mellett a ködmön. Az nekünk az iskola, ami az uraknak a mennybolt, édes italok úrvacsorája, tengeri menedékhely, hegyi levegő tüze, könyvből se érett paloták muzsikája, messzi városok, amik ragyognak, mint a kibontott óra. Olvastam én, hogy vannak házak, a templomnál fényesebbek, komédiákra, fényre, muzsikára. Vannak városok, csengenek mint a tenyérbe kiöntött pengő; tengerek lélegzenek, mint szerelemben a szép lány, és partjaikon meztelen futkos a szél. Igaz ez, tanító úr? Hát mondja, tanító úr, ha jó fia anyjának — mi lesz hát végre velünk? Vergődik itt velünk is a végesteien világ. Mire viszi sorsunk? Ismer-e, tud-e rólunk valaki? Számba vesz-e minket, akire tartozik a lelkünk?... ...No, de megérkeztünk, nyitom a kaput. Ez hát itt az iskola. Tessék csak beljebb. Hát ez volna! A tanterem. Fagerendás a mennyezete ennek. Ez aztán! Úgy, ez a mestergerenda már majdhogy száz éve szolgál a tető alá. Olyan ez, mint a szegény ember háta — ropog, görnyede- zik, bántja a nyilalás, de azért csak kifeszíti a szükség. Ahun van — ott a sarokban, az az öreg szekrény. Tessék csak. Ez, kérem, egyidős az iskolával meg a jegenyével. Tetszik látni, itt van az ajtó belső, gyalult deszkáján ceruzával beírva a legelső tanító neve, utána meg, hogy — 1864 Azután alatta, sorban lefelé, ni, a többi tanító neve. Akik csak itt léteztek. Mind ide beírta a nevét. Olvassak csak. Ez is, meg ez is. Aztán Arany György 1906-ban, Csertő László 1940-ben, Kiss László 1937-ben. Ez cseréppel be- fedette a nádtetős iskolát. Iskolásokkal, legényekkel színdarabot játszott, ami pénz bejött, abból. A drótkerítést is ő felhúzatta. Prékopa József, 1941. Az olyan volt, mint a fel nem esküdött pap. Beszédje annak, mint jó hír. Mindenről nagy szava volt. Aztán Agárdi József, 1942. Ugye_, aztán Pápai Mihály, 1943-ban. Ő szegény — isten békítse lelkét —, ott elveszett a fronton. Elment, fiatalon, mindjárt ott halála meglelte. Hát eddig van, látja. A tanító úr következik. Van még utánuk egy kis hely, itt lenn, az ajtó alján. írja be oda a tanító úr is a nevét. Talán tessék... Úgy ni, letérdelni. Úgy talán még oda tudja írni a nevét utánuk. Méltó hely az ottan. ban, Németországban, Finnországban. — 1987 novemberében kértem nyugdíjaztatásomat. Ezt követően megszakításokkal közel három és fél évet Németországban és Ausztriában fürdőhelyeken zongoráztam. Tulajdonképpen zeneterápiás koncertekről volt szó. A klinikák orvosai elmondták, a zeneterápián részt vevő betegek nyu- godtabbak, kezelhetőbbek, kiegyensúlyozottabbak. Jelenleg ismét tanítok, mégpedig a főiskola levelező tagozatán. A zongorázás mindennapi kenyerem, nem telhet el úgy nap, hogy ne üljek le játszani. Rendszeresen felkérnek arra is, hogy zongorázzam a miskolci Vigadóban. A műsoraimat úgy szoktam összeállítani, hogy olyan népszerű dallamokat választok, amelyeknek művészi értékük is van. Nem szabad nagyon elvont, túl modern műveket játszani. Én a klasszikus, romantikus szerzeményeket játszom a legszívesebben. A sok szereplés után kell(ett) az aktív pihenés, s ezt segíti mind a mai napig az a kisvasút, amelynek a terepasztalához jelenleg 350 gomb tartozik. Hatvan évvel ezelőtt, tizenkét évesen kapta az első szerelvényt, s azt fejlesztgette apránként az elmúlt évtizedekben. Három fia nevelésében is jó szolgálatot tett a kisvasút, napjainkban pedig az unokák nézik álmélkod- va, amint a zongoraművész nagypapa egy nagy pályaudvar forgalomirányítójaként eligazodik az érkező és induló vonatok között. A vonatozgató zongoraművész M. Magyar László Jól megfér egy miskolci toronyház tizedik emeleti lakásában a zongora és a vasúti terepasztal. Hogyan is haragudhatnának egymásra, hiszen mindketten gazdájuk életének fontos részét alkotják — immár több mint hat évtizede. Igaz, először a hangszerrel kötött szoros barátságot Rőczey Ferenc, de ezen egy cseppet sem csodálkozhatunk, hiszen édesapja kedvtelésből hegedült, az édesanyja pedig zongorázott. Abszolút hallásának köszönhetően négyévesen már felismerte a hangokat, s szinte természetesnek vette, hogy a nővérét követve ő is zongorázni tanult. Az általános iskola befejezése után a Fővárosi Felsőbb Zeneiskolában folytatta tanulmányait — ez felelt meg ugyanis napjaink zeneművészeti szakközépiskolájának. Horu- sitzky Zoltán növendéke lett, s az ő irányításával tanulhatott később az akadémiai évek alatt is. A tanári diploma megszerzése után egy párthatározatnak köszönhetően Szombathelyen kezdett el dolgozni 1954-ben. Abban az időben még volt rendszeres légijárat hazánkban, így repülővel utazhatott első munkahelyére. Igaz, nem sok időt töltött a városban, csak a hét első felét, a többi napon már ismét a fővárosban tartózkodott, ugyanis akkor végezte a művészképzőt. A tanulmányok befejezése után 1957ben Miskolcon a zeneművészeti szakközépiskolában helyezkedett el. Ide egyrészt ismerős kollégák hívására jelentkezett, másrészt a választásban szerepet játszott az is, hogy mint szenvedélyes természetjárót vonzotta a Bükk közelsége. A gyönyörű táj végül annyira megigézte, hogy Bükkszentke- reszten vásárolt egy házacskát, s amikor csak teheti, ott tartózkodik. — Csak szeretettel tudok visszaemlékezni a hatvanas, hetvenes évekre eleveníti fel a múltat Rőczey Ferenc. — A tanítás mellett na gyón sok lehetőség volt koncertezésre is. Ját szottam szólóestet, zongoraversenyeket zenekari kísérettel, adtam hangversenyt az Országos Filharmónia keretében nagyon sok helyen, így Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is. Ehhez a megyéhez egyébként úgy is kötődöm, hogy nagyon sok szakközépiskolai és főiskolai növendékem érkezett innen Miskolcra. Ismeretetterjesztő klubkoncerteken is szerepeltem — immár a feleségemmel, Sikorszky Erzsébet hegedű- művésszel. Gyerekeknek és felnőtteknek játszottunk, közben magyarázatokat is fűztünk az elhangzott művekhez. Külföldön is megcsodálhatták a tanár úr virtuóz játékát a zenebarátok. Adott hangversenyt többek között Lengyelországban, Csehszlová- k i á Rőczey Ferenc A szerző felvétele IKfÉflí^ HITVÉGE
