Kelet-Magyarország, 1999. október (56. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-02 / 230. szám

1999. október 2., szombat KM-TÁRLAT Komiszár János festményei I\omíszár János festőművész máriapócsi születésű. A több diplomával rendelkező ta­nár Debrecenben él, az ottani Brassai Sá­muel középiskolában rajzot tanít. Közéleti ember, mintegy száz kiállítást szervezett az ország különböző városaiban. Képeiből, amely elsősorban akvarell és olaj techniká­val készül, csaknem félszázat városának, Máriapócsnak ajándékozott. Halásztanya A máriapócsi Bazilika tér Nyírségi tanyácska Szekérrel Elek Emil felvételei MÚZSA Dsida Jenő: ■■ Öreg október Be jó lenne még azt mondani mindig: Szívem fürösztik tavaszi kegyek, a napsugár is éget, virágosak a rétek, és holnap kirándulásra megyek. Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel elintézni az egész őszi dolgot: — Eh, nem fél, aki bátor, csak rövid nyári zápor, és boldog marad mindig, aki boldog. De hiába, már nincs levél a fákon, halk tűz robogja be a tűzhelyet, felhők — mint soha régen — bóbiskolnak az égen, s már nem lehet, már nem lehet... Ágyban, párnák közt halnak meg A hospice csendes szolgálat • A másvilágra is jobb kéz a kézben menni Ugye, nővérke, nem hagy magamra? a szerző felvételei Szőke Judit Mást vártam. Félhomályt, árnyé­kokat, misztikus csendet. Az ágyak melletti, pillanatnyilag keskenyre húzott függönyöket (a jelzőnek később jelentősége lesz) akár Van Gogh is festhette volna — öröm-sárgák. A színes tévéből Ömlőitek a vi­lághírek, vibráltak a klipek, in­dult a szappanopera. Csak az ágyak keményített fehérségében hamuszürkék az arcok, mosoly helyett grimasz rezdül. Valahol ez mégiscsak egy más világ. A Szivárvány Idősek Otthonának hospice részlegén (a megye egyetlen ilyen, 1991 óta létező he­lye) gyógyíthatatlan, utolsó stá- diumos, csont-bőr emberek fek­szenek. Itt már mindenki azt csi­nál, amit akar, azt eszik, amit megkíván, ha életében soha sem kényeztették, akkor most az is kijár neki. Most. Itt. Már. Még. Korlátot csak a helyzet, a lelkierő szab. Tér van, de az időt, azt e falak közt ne kérje számon senki. Van, aki fel sem tud kelni az ágyból, de van, aki jár-kel. Ha lehet, mindenkit levegőztetnek az ápolónők egy kicsit. A nap­fény életelixír. S itt mindenki meg fog gyógyulni. Gyógyítani kell mindazo­kat, akiket lehet, enyhíteni kell azok szenvedését, aki­ket nem lehet meggyógyíta­ni, el kell kísérni a halálba azokat, akiken már más­ként nem lehet segíteni — vallja a hospice. A 78 éves bácsikának nem volt ideje megnősülni, itt is temérdek a dolga, pedig egyre gyengébb. Halászhálót köt hajnaltól, fél­meztelenül dolgozik az erkélyen, napestig. Á, nem eladásra szánja a fontos, küométernyi holmit, csak nem tud leszokni róla. Hogy is tudna, mikor a Tisza mellett töltötte az életét...? Sza­vai nem érthetők, cetlikre íro­gat. Azt tervezi, hogy a napló­szerűvé fűzhető levélkéket kia­datja. A háromszemélyes női szobá­ban egy ágy üres, a múlt héten hunyt el az élete utolsó napjait itt fegyelmezetten, zokszó nélkül megélő 28 éves fiatalasszony, akire az élettársa rá se hederí­tett. Kisfiáért a megye egyik leg­távolabbi csücskébe mentek el, hogy még utoljára láthassák egy­mást. Mindegyik ember elhunyta- kor meghalnak egy kicsit, akik a betegeket ápolják, de a fiatal ko­rukban végleg eltávozókat vala­mennyien megkönnyezik, s rá­juk még többször gondolnak. Ügyeletes beszélgetőtársaim em­legetik a fiatal férfit, akit a dél­szláv háború okozta tüdőlövés tumorkövetkezménye vitt el, s mind, a többieket, szinte név sze­rint, akik a parányi részleget és őket, a gondozókat látták utoljá­ra ezen a földi világon. Hospice alaptanfolyamot vég­zett és folyamatos továbbképzés­ben vesz részt a 12 órás munka­rendben dolgozó Kaponyás Sándorné és Papp Istvánné. Tőlük tudom meg, hogy öt szak­képzett ápolónő dolgozik a ha­gyományos kórházi osztályoktól eltérően nem a nagy sürgés-for­gás, nyüzsgés (ugyan ki és vajon miért is zajongana?) jellemezte részlegen. Minden gondozott teljesen egyéni módon kezeli a megvál- tozhatatlant, és veszi/vagy nem tudomásul, hogy innen már nincs tovább. Mindenkihez más­ként és másként, de végtelen ta­pintattal is finomsággal közeled­nek. Vannak mindent elutasítók, s teljesen kitárulkozók, gyónók és sorsmesélők. Közös, hogy minden körülménytől, ténytől függetlenül azt hangsúlyozzák, kik voltak ők, s hogy ők voltak valakik. A Bibliából, melyből van egy a polcon is, rögtön a „Nézz csak fel, az ég magas, csak hadd mondják, hogy nem igaz... Kell ott fenn egy ország, mely talán ránk is vár, kell ott fenn egy or­szág, amit senki nem talál... kell ott fenn egy ország, mely bárkit átölel, kell ott fenn egy ország, amit so­sem rontunk el...” (Zorán- dal részlete) gyógyszerek mellett, felolvasást inkább az idősebbek igénylik — teljesen mindegy, hol nyílik ki a vigaszkönyv. A gyámolításból a hozzátartozóknak is jut, s őket, ha igénylik, felkészíteni is a nővérkék feladata. Erre a mun­kára nem alkalmas bárki... Az elmúlásig elkísérni valakit, arra születni kell. A magányból, fáj­dalomból, bizonytalanságból táp­lálkozó halálfélelem leküzdése társsal könnyebb. A szülés közeledtével a nő tes­te általában megváltozik, meg­duzzad az ajka, az orra — jelez­nek az arcvonások. Valahogy így van a halál előtt is — hallom a tapasztalt szakemberektől. Eltor­zulnak a vonalak, megnyúlik az orr, a tekintet réveteggé, valami nagyon távolba, lehet, hogy föl­dön túl látóvá(?) válik, a nyelés nehezen vagy egyáltalán nem megy, férfiaknál megjelenik a dobmell, beesik a has. Van, aki belealszik a halálba, van, aki na­pokig agonizál, némelyek észre­vétlenül csúsznak ki az élet kezéből, csúszik ki kezükből az élet. Ilyenkor sem hagyják egy pillanatra sem magára. Ha meg­történt, ami mindannyiunk élet­regényének utolsó oldalára van írva, elhúzzák a néhány órára szinte megfakuló függönyt, jön az orvos megállapítani, a halot­tat megfürösztik, felöltöztetik — minden némán játszódik le. S két órán belül gördül a fekete autó... A szoba többi lakója csak az üres ágyat veszi észre, már aki érzékeli a létszámcsökke­nést. Néha megszólalnak: valaki hiányzik. Hová lett? Elment ha­za? Amennyiben ez a kérdés, ak­kor a válasz: igen. Mindenki kórlapján van egy rubrika: értesítendő:... Onnan kezdve már megy minden a maga sajá­tos módján. Vajon fáj-e a halál? S egyálta­lán: a halál egészen más? Van-e hozzá valami közünk, hiszen amikor mi vagyunk, akkor még nincs jelen, amikor viszont a ha­lál már kopogtat, már mi nem vagyunk. Lehet, hogy sokszor jó­barát, vagy távolról érkező, ret­tegett izgalommal várt szerető? Aki már messziről int: élők, vi­gyázzatok, ne fecséreljétek el az életeteket jelentéktelen dolgok­ra! Halálosan jelentéktelenekre. Nevezetes­ségeink Több éves gyűjtő­munkának a kincsei tekinthetők meg az újfehértói múzeumban. A település centrumá­ban álló egykori lakóházat a földbirto­kos Grünberger család építette az 1860-as években. Stílusa kúriá- lis, magán viseli a helyi népi építészet jegyeit is. Falazata terméskő alapra vályogból készült, tertőzetét az 1960-as évekig fa­zsindely fedte. Balázs Attila felvétele 8. oldal ...igyekezz úgy élni, hogy mosolyogva távozzál... — hindu mondás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents