Kelet-Magyarország, 1999. október (56. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-02 / 230. szám

1999. október 2., szombat 3. oldal Vannak hírek, amelyek fölött gyakorta elsik- lik az ember szeme. Ilyen, bombasztikusnak egyáltalán nem nevezhető információ volt tegnapi lapunkban, hogy az újfehértói Erkel Ferenc Általános Iskola tantestülete és tanu­lóifjúsága köszönetét fejezi ki a Létminimum Alatt Élők Társasága Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Érdekképviseletének, mert az iskolai könyvtárat több száz értékes könyv odaaján- dékozásával gyarapították. Gondoljuk csak végig! A Létminimum Alatt Élők Társasága siet egy anyagiakban szűkölködő megyebéli iskola segítségére, nyílván azzal a szándékkal, hogy az ott tanu­ló gyermekek sem szenvedhessenek na­gyobb hátrányt a városbéliekkel szemben. Ok is jussanak hozzá a kötelező iskolai olvas­mányokhoz, megszerezhessék azokat az is­mereteket, amelyek majd későbbi életükben nélkülözhetetlenek lesznek. Van ebben az adományozásban valami jelképszerű: a bajban lévők általában össze­fognak, megosztják egymás között amijük van, s még akkor is adnak, ha a másik nem kéri. Ide illő a közismert példa: amikor a sze­gény ember vendéget vár, annak igyekszik megadni a módját és nem azon meditál, hogy ha levág egy tyúkot, milyen veszteség éri. Nem bánja, hogy hány eladható tojással gazdagíthatta volna, hanem arra törekszik, hogy minél jobban érezze magát az őt megtisztelő vendég. Persze, nyomban el­hangzik erre a reprika: pontosan ezért nincs neki semmije, mert eljótékonykodja amije van. Ebből aztán következik az ellenérv: tud­niillik, akinek viszont sok pénze van, össze­zárja a markát, sokszor magától is sajnálja a jó ételt és italt, ám a fogát nem kíméli, ami­kor hozzá kell verni a garast. Olvastam nemrég egy panaszos levelet, amelynek írója azon kesergett, hogy hiába keresett meg tehetős cégeket, közismerten gazdag embereket, hogy bajbajutott család­ján (víztől szenvedtek) segítsenek, egy választ kapott csupán. írója — egy cég PR-mene- dzsere — sajnálattal közölte, hogy nincs módjuk támogatásra, különben is elárasztják őket ilyen teljesíthetetlen kérésekkel. Minde­közben számolatlanul juttatnak hatalmas összegeket nem éppen a létminimumon élők megsegítésére, hanem sok-sok belterjes, áltu­dományos társaság soha semmi haszonnal nem járó konferenciájára, külföldi utazgatá­sokra. Most meg halljuk, hogy hamarosan meg­szüntetik a fillért, az egy forint lesz a legki­sebb pénznemünk. Milyen jó! A jövőben már nem lesznek filléres gondjaink... Leánykérés Soha jobbkor Ferter János karikatúrája □ Szüreti mulatság A Hodász Hátrányos Helyzetű Gyermekekért Alapítvány javára ok­tóber 2-án vidám szüreti felvonlást tartanak Hodászon. Az egész napos program jó szóra­kozást kínál az érdeklődőknek, majd a mulat­ság este szüreti bállal ér véget. □ Küldöttértekezlet A Pedagógiai Társa­ság Szabolcs Megyei Szervezete a hét köze­pén tartott küldöttértekezletén beszámolót hallgatott meg az elmúlt két évben végzett munkáról. Megválasztották a novemberi or­szágos tanácskozás megyei küldötteit és elő­készületeket tettek az év végi tisztújításra is. Fizetni kötelező, de nincs miből Megyénk kórházaiban is gondot okoz a tizenharmadik havi fizetés előteremtése Az egészségügyben dolgozók munkája felelősségteljes, bérezése már korántsem tekinthető annak Balázs Attila felvétele Kovács Éva Nyíregyháza (KM) — Tönkre­teszi a kórházakat, ha dol­gozóiknak a törvényben előírt tizenharmadik havi bért ki kell fizetniük. Az igazgatók állítják: pénzük nincs, örülnek, ha nem men­nek csődbe kórházaik. a Mi a helyzet valójában, ki felelős a törvényben előírtakért? Séra Gyula, Megyei Jósa And­rás Kórház: — A tizenharmadik havi bér ötlete azokról a területekről származik, amelyekben profit, haszon keletkezik. A vezető ott mond(hat)ja azt, jól dolgoztatok, igy szétoszthatunk a nyereség­ből. Hazánkban azonban más a helyzet. A rendelkezés megszüle­tett, de a pénzt nekünk kell(ene) kigazdálkodnunk. A forráshiá­nyos kórházaknál ez különösen nehéz. Eddig az OEP megelőle­gezte számunkra a pénzt, ennek azonban fél év után vége lett. Ez pedig azt jelenti, hogy a 13. havi bérek kifizetésre nincs meg a fe­dezet. Megoldást nehéz találni, hiszen a számlavezető bankunk besorolja a fizetnivalókat, így, ha akarnánk se tudnánk a hoz­zánk érkező pénzekből erre a célra leemelni. Nagyházi Árpád, Mátészalka: — Egyenlőre fogalmam sincs, miből fogjuk a szükséges össze­get előteremteni, hiszen még mindig nem tudjuk, megkapjuk- e központi forrásból, vagy köl­csönt kell felvennünk erre a cél­ra. Ha az utóbbi megoldást kell választanunk, végképp ellehetet­lenülünk, hiszen a május óta be­vezetett új finanszírozási rend­szer miatt szinte folyamatosan, hónapról hónapra romlik az anyagi helyzetünk. Bár kifizetet­len számlánk, adósságunk nincs, csak az utolsó pillanatban tud­juk rendezni kötelezettségeinket. További takarékoskodásra már nem gondolhatunk, hiszen a gyógyszerköltségtől a villany- számláig mindent a minimumra csökkentettünk. Üjabb spórolás már csak a létszámleépítéssel lenne elérhető, ehhez a módszer­hez azonban nem szeretnénk fo­lyamodni, hiszen akkor nem fe­lelünk meg azoknak a minimum- követelményeknek, amelyek a működésünkhöz, minősítésünk­höz szükségeltetnek. Arról nem is beszélve, hogy az elbocsátás a végkielégítések miatt sem olcsó mulatság. Vadász Mária Szatmár-Beregi Kórház: — Nehéz feladat elé állít ben­nünket a tizenharmadik havi bér kifizetése, amelynek fedezetét ed­dig is előre felvett előlegekből fo­lyósítottuk. A mi esetünkben csak ez az egy költség harminc- millió forintos kiadást jelent. Ed­dig nehéz munkával, önálló, szi­gorú gazdálkodással talpon tud­tunk maradni, most azonban, ez­zel az újabb teherrel nehezen fo­gunk megbirkózni, kezdhetjük ott, ahol abbahagytuk. Ráadásul további spórolásra se igen van módunk, megtettünk e téren min­dent, kimerítettük tartalékain­kat. Pénzkereseti lehetőségeink szűkösek, szolgáltatási feladato­kat csak korlátozott területeken vállalhatunk. Az anyagi gondok mellett súlyos probléma az is, hogy kiszámíthatatlannak tűnik a finanszírozási rendszer. Várat­lan intézkedések, előre nem ter­vezhető kiadások terhelik a kór­házak gazdálkodását. Hegyi Henrik, a Megyei Egész­ségbiztosítási Pénztár finanszí­rozási osztályának vezetője: — A megyebeli kórházak hely­zetét, gondjait ismerem, azokat meg is értem. Mivel az intézmé­nyek költségvetési intézmények, dolgozóik pedig közalkalmazot­tak, a törvényi kötelezettségként előirt tizenharmadik havi bért meg kell kapniuk. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár erre a célra január végén, illetve feb­ruár elején finanszírozási előle­get biztosított a kórházak igé­nyei alapján. Az előleget — ugyancsak a törvényi előírások­nak megfelelően — kamatmente­sen, havi ellátmányukból kell a TB-alapba visszafizetniük. A dol­got tovább nehezíti, hogy ezzel párhuzamosan kell visszafizetn­iük azt a pénzt is, amit ez év ele­jén, egy jogszabály téves értel­mezése miatt jogalap nélkül utal­tak ki számukra. Szabolcs-Szat- már-Beregben ez utóbbi összeg kétszázmillió forint, amelyet au­gusztustól, havi részletekben von le az egészségbiztosítási pénztár. Ez pedig azt jelenti, hogy három hónapig mindkét adósságukat törleszteniük kell az intézményeknek, s ez valóban súlyos teher. Soha nem elég a pénz Csak Szabolcsban havonta ki­lencszázmillió forintot utal át a MEP a kórházaknak. Az Országos Egészégbiztosítási Pénztártól kapott összegből a kórházak mégsem tudnak min­den kiadást lefedni. Tény ugyanakkor, hogy az elvárás, mely szerint a kórházak fenn­tartásába szánjanak be a tulaj­donos önkormányzatok is, nemigen tartható, mivel az ön- kormányzatoknak sincs erre elegendő pénze. Ezért is került nemrég szóba, — s kavart nagy vihart — hogy a csődkö­zeiben lévő egészségügyi intéz­mények kerüljenek állami tu­lajdonba, hiszen jelenleg ket­tős helyzet uralkodik: a gazdál­kodás az intézmények felelős­sége, a csőd pedig az államé. •álHÍ íláPHX Kártyán nyert ebéd Páll Géza I3öbééknél kártyacsata dúlt, ahol a férje és barátai igy mérték össze volt vagy éppen valós játéktrükkjeiket. De szó­ba került itt a világ minden nyűge, a kormányválságtól az embereket nyomorító maffió­zóig — igazában mégis a kár­tya maradt a lényeg. A kártya és annak ezer és egy arculata. Csak az a baj, a játékok olykor öt-hat óráig is eltartottak, s Böbe már nem győzte kivárni a végét. Ő volt olykor a mér­leg serpenyője is, aki ha lehet, igyekezett igazságot tenni vagy legalább egy-két pohár háziborral enyhíteni a sérel­meket. Mert barátság ide vagy oda, a törvények szerint a vesztesnek fizetnie kellett, bár a tét nem volt ugyan magas, de olykor négy-öt ezer forint is gazdát cserélt. A csata nem akart enyhülni, sőt, ahogyan a poharak tartal­ma is fogyni kezdett, a kábult játékosok már a szokásos gya­nakvástól sem mentesítették magukat. Elhangzottak a bántó szavak: te bizony az előbb csal­tál. Valójában lehet, hogy nem csalt senki, de a kártyajátékot egy kis ugratás nélkül aligha lehet élvezni. Legalább ilyen­kor mégis felugrik a vesztes, vagy éppen a nyertes. De a csa­ta nem akart befejeződni. Böbe pedig már nagyon unta a foly­tonos békítgetést, kínálgatást, és az álom is kezdte nehézzé tenni szempilláit. Aludni, pi­henni is akart már, hisz az óra már jól túljárt a tizenkét órán. Éjjel. De semmi nem mutatott ar­ra, hogy ezek a férfijátékosok egyszer mégis abba fogják hagyni az ultizást. Mindig az újabb és újabb erőpróba hajtot­ta őket, meg a borgőz. Ekkor Böbének eszébe jutott valami. Egy szem nem maradt könny nélkül, amikor a résztvevők meghallották, hogy Böbe beáll a játékosok közé. Mindenki a hasát fogta, méghogy Böbe és a kártya. A férfiak játékosan be­lementek a játékba, kivéve a férjét. Néhány perc alatt a le- kókadt, fáradt játékosok elve­szítették minden fillérjüket. Kezdtek is szépen hazaballag­ni, fáradtan, bénán. Csak a Bö­be férje nem szólt semmit, ő tudta a felesége évekig egy kár­tyakor tagja volt. Akkor tanult meg játszani. Csak eddig titkol­ta. így meglett a következő hó­nap konyhapénze. Kerti munkák Ősszel a földeken és hétvégi telkeken kiássák a megtermett zöldségeket, összegyűjtik és elégetik az elszáradt leveleket Martyn Péter felvétele Szegények öröme Angyal Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents