Kelet-Magyarország, 1999. augusztus (56. évfolyam, 178-202. szám)

1999-08-28 / 200. szám

1999. augusztus 28., szombat 9. oldal A dal szívből ered Lefler György Aki zenét hall, az magányát máris benépesültnek érzi — mondta a költő, s igaza aligha vitatható. Csak megerősít­heti e vallomást a tiszadadai So­mogyi József. — A magány­érzet, hála isten­nek, vüágéletem­_ . ben messze elke­Somogy. József rült s Igy van ez most is, amikor a fésűnek már nem sokat kell vesződnie a néhány szál hajjal. A ma­gány távoltartását a zenének köszönhe­tem, amely kitöltötte, kitölti életemet. A Tiszakarád melletti, egykor Pusztaka- rádnak nevezett tanyán születtem 1930. augusztus 24-én. A csöppnyi települést, a régen cselédházak sorát ma Tiszacser- melynek hívják. Hatodiknak jöttem a vi­lágra, de három testvérem nem is ismer­tem, meghaltak szegények még kicsiny gyerekként. Az elemit ott jártam ki, a pol­gárit már Sárospatakon végeztem. Pata­kon megnőtt a világ előttem, pedig sosem volt nagyváros. Onnan Nyíregyházára ke­rültem, a tanítóképzőbe. A zenével ott ta­lálkoztam, s mondhatom: a zenén keresz­tül lettem pedagógus. Nyíregyházáról Egerbe vezetett az utam, ahol a Pedagógi­ai Főiskola matematika-kémia szakán sze­reztem tanári oklevelet. A diploma átvétele után, 1953-ban az el­helyezkedésre felajánlott három település­ből Tiszadadára esett a választásom. Nem sokat, jóformán semmit sem tudtam a Ti- sza-parti faluról, de első pillanatra elje­gyeztük egymást. Ez a „házasság” aztán tartósnak ígérkezett, noha időközben hív­tak másfelé, én maradtam, mint a tenge­lyig süllyedt szekér. No, attól azért külön­bül, merthogy én mindig jól éreztem ma­gam itt. Az általános iskolai tanítás kevésnek bizonyult, rögtön pulzálni kezdett a nép­művelői vénám, s az akkori szegényes művelődési házat hamar sikerült élettel megtölteni. Először színkört, majd kórust alakítottunk, a mozi telt ház előtt ment. Hadd mondjam, megérte a fáradságot, mert hamar jelentkezett az eredmény. Az akkori dadai, de általában is a fiatalokat könnyű volt egybefogni, a közösségi igé­nyük mérhetetlenül erős volt. Hasonszőrű voltam magam is, megtaláltuk hát a közös hangot. 1956-tól már éneket is tanítottam az általános iskolában. Az énektanítást aztán annyira megsze­rettem, hogy kórust is alakítottunk 1963- ban. Az iskolai kar aztán számtalan elis­merést, bronz-, ezüst-, és többnyire aranyminősítést szerzett az évek hosszú sora alatt. Legutóbb 1997-ben érdemeltünk ki aranydiplomát. Az Éneklő Ifjúság kó­rusmozgalomban szinte mindannyiszor szerepeltünk, 1971-ben rádiófelvétel is ké­szült velünk. A férfikart 1965 őszén szerveztem meg, sokáig a környék egyedüli ilyen kórusa­ként tartottak számon bennünket. Igazán szép eredményeket értünk el a különböző megmérettetéseken, járási, megyei és or­szágos szintű fesztiválokon. Rendszeres szereplői voltunk a Tisza-parti Dalostalál­kozóknak, amely 1966-ban indult Tiszalökről. A bronz, az ezüstök után 1976- ban Aranykoszorúval tértünk haza, a kó­rus viszont rá egy évre sajnos megszűnt. Szerettem volna egy ifjúsági kórust is lét­rehozni, de a közeli üzemek kétműszakos munkarendje lehetetlenné tette az efféle próbálkozásomat. Maradt hát az iskolai énekoktatás, az iskolai kórus. Kilenc évvel ezelőtt nyugdíjba mentem, ám szerencsére visszahívtak az iskolába éneket tanítani. Ez kétségtelenül jól jön a nyugdíj mellé, de az igazi örömöm a fela­datban van, a munkában, a lélek csitításá- ban. Igen, mert a lélek az énektől megsze­lídül. Nem titkolom, 69 évesen is várom már a szeptemberi csengőszót. Három miniszterelnök tanácsadója Megérte, hogy szülőföldjén szobrot emeltek korábban üldözött édesapjának Marik Sándor Göncz Árpád köztársasági elnök — a külügyminiszter előter­jesztésére — rendkívüli és megha­talmazott nagykövetté nevezte ki O’sváth Györgyöt. A 68 éves köz­gazdász, jogász, a Magyar Mál­tai Lovagok Szövetségének elnöke elsősorban Magyarország euró­pai integrációját segíti majd nagykövetként. MTI, 1999. augusztus 18. Egy nem mindennapi alkalom­ból találkoztunk O’sváth Györggyel vasárnap Csenger- ben: édesapja szobrát avatták. A jeles esemény előtt bemutatko­zásra, emlékezésre kértük, ter­veiről kérdeztük. Börtön, menekülés O’sváth György: — A piarista gimnáziumban tanultam. Álla­mosítása után a gimnázium egyik diákvezetőjeként szólítot­tak fel, hogy a Mindszenty-per- ben nyilatkozzak a bíboros her­cegprímás ellen. Ezt én megta­gadtam sőt ezen túlmenően is szolidárisán nyilatkoztam a her­cegprímás mellett. Ezért az or­szág összes középiskolájából ki­zártak. így az akkor egyetlen nem államosított középiskolá­ban, a református gimnázium­ban tudtam az utolsó évet elvé­gezni és érettségizni. Ezzel nem volt vége; összeesküvés, tiltott határátlépés vádja miatt négy­Szabad székelyek Az Osváth-család Székelyud­varhelyből származik, ahol ma is élnek Osváthok. A 14. század első felétől húzódtak fel Szatmárig. Az 1500-as évek elejétől honosak Csen- gerben és Csengerújfaluban, ahol földbirtokot szereztek mint szabad székelyek. 1618-30-ban a család két ága nemesi oklevelet megerősítő oklevelet kapott II. Ferdi- nándtól. Onnan a családfa töretlen és bizonyított egé­szen a mai napig. Nagyon sok rokon, Osváth család él ma is Csengerben. Osváth György Csengerben, édesapja szobra előtt A szerző felvétele évi börtönre ítéltek. Az oroszlá­nyi bányában töltött évek után kiszabadulva a Keresztény Ifjú­sági Szövetség vezetőjeként részt vettem a magyar szabadságharc és forradalomban, utána pedig — menekültem nyugatra. Egye­temi tanulmányaim után az Eu­rópai Unió Bizottságának tisztviselője lettem. Harminc év- Apám, O’sváth László 1892-ben született Zsarolyánban. Szatmá- ron töltött kezdeti tisztviselői évei után 1917-ben került fel Bu­dapestre a Belügyminisztérium kötelékébe, ahol már a közigaz­gatási reform kérdéseivel, egy trianoni Magyarország nagyon nehéz problémáival kellett meg­küzdenie. Később a vármegyei és városi osztályt irányította, ab­ból a pozícióból került az elnöki osztály élére. E minőségében egy időben ő volt a Belügyminiszté­rium szellemi és szervezeti irá­nyítója; váltakozó miniszterek alatt megvalósította azt a kon­cepciót, amely hozzájárult a tria­után mentem nyugdíjba, de ma is dolgozom: a több újabb man­dátummal bízott meg, például az egyik jogharmonizációs bizott­ságnak ma is elnöke vagyok. Közös szellemi forrás — Antall Józseffel apáink szoros kapcsolata révén lettünk bará­tok. Hétéves korunktól együtt jártunk iskolába, a piarista gim­náziumba, a cserkészekhez; ugyanabból a szellemi forrásból táplálkoztunk mindketten. Ami­kor a választásokat megnyerve miniszterelnök lett, felkért, hogy kormányának külügyminisztere legyek, amit azonban akkor én nem tudtam elfogadni. Ellenben elfogadtam azt a felkérést, hogy személyes tanácsadójaként ve­gyek részt kormánya munkájá­ban, ami folytatódott a negyedik évben Boross Péter miniszterel­nöksége alatt is. E négy esztendő során a magyar kormány több döntésének előkészítésében vet­tem részt, olyanokban amelyhez értettem: például a Nemzeti Bank státuszának kialakításá­ban, az ÁPV Rt. megalakításá­nak koncepciójában, az ország Európa-politikájának kidolgozá­sában. Nemzetközi porondon — Orbán Viktor megtisztelő fel­kérése — hogy rendkívüli és meghatalmazott nagykövetként, utazó nagyköveti minőségben vegyek részt ismét a kormány munkájában — feltehetően eze­noni Magyarország túléléséhez, a magyarság fenntartásához. — Egyik legfontosabb tette volt O’sváth Lászlónak — aki id. Antall Józsefnek volt főnöke és szoros barátja —, a hazánkba menekültek mentése, istápolása és továbbjuttatása szabad földre, jobbára a második világháború alatt. Belgák, franciák, angolok, olaszok menekültek akkor Ma­gyarországra a hitleri támadá­sok és megszállások elől, de főleg lengyelek. 130 ezer lengyelt foga­dott be ez a kis ország és tette lehetővé tovább jutásukat a len­gyel emigrációnak biztos mene­déket adó országokba. ken a tapasztalatokon alapul. A felkérés szerint elsőrendű fela­datom a kormány jogi, admi­nisztratív, gazdasági, pénzügyi kérdésekben történő tanácsolása minden olyan viszonylatban, ami Magyarország integrációját érinti. A második része a nagy­A diplomata O’sváth György — aki egy ideig az Európai Közösség belpiaci és ipari ügyek főosztályát is vezette Brüsz- szelben — évtizedek alatt felhalmozott szakmai isme­retei, egész életútja, kapcso­latrendszere alkalmas arra, hogy nemcsak az európai integrációban, de Magyar- ország nemzetközi gazdasá­gi kapcsolatainak egyéb te­rületein is segítsen a kor­mánynak. Martonyi János követi megbízásnak az, hogy ese­tenként konkrét feladatokkal megbízva segítsem az ország ál­talános külpolitikáját. Tehát pél­dául a Világkereskedelmi Szer­vezetben vagy nemzetközi kör­nyezetvédelemi tárgyalásokon erősítsem a magyar tárgyalási pozíciókat, továbbá nemzetközi gazdasági, pénzügyi kérdések­ben segítsem tanácsokkal a kor­mány munkáját, amit eseten­ként fogunk egyeztetni. — 1945 után az ideiglenes ma­gyar kormány Debrecenben őt kérte fel a Belügyminisztérium budapesti részlege vezetőjének, amit a kormány fővárosba törté­nő visszaköltözéséig látott el. Azt követően átvette az ideigle­nes törvényelőkészítő osztály ve­zetését. E tisztségét 1947-ig töltöt­te be, amikor a kommunista be­lügyminiszter, Rajk László B-lis- tázta, később pedig Újfehértóra kitelepíttette családjával együtt. Az 1956-os magyar forradalom után jöhetett vissza Budapestre. 1970-ben hunyt el, Veresegyhá­zán temették el. O sváth György Az embermentő főhivatalnok A KM VENDÉGE Az év zenésze M. Magyar László Az elmúlt évad utolsó hangver­senyén, júniusban hirdették ki, hogy titkos szavazással kit vá­lasztottak meg maguk közül az év zenészének a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar tagjai. Ez alkalommal a kitüntető címet Szitha Miklósné oboista kapta, aki immár harminc éve megha­tározó tagja az együttesnek. Már gyermekkorában elköte­lezte magát egy életre a zené­vel. Mindez számára természe­tes volt, hiszen édesanyja zon­gorát és éneket tanított, ráadá­sul mind a három testvére is foglalkozott muzsikával. Hat éves korában megtanult zongo­rázni, tizenhárom évesen pedig az oboa titkait igyekezett elles­ni a nyíregyházi zeneiskolá­ban. Hogy miért éppen az oboá­ra esett a választása? Egy ka­maraegyüttes koncertjét hall­gatva tetszett meg neki ez a hangszer. Döntésében szerepet játszott az is, hogy testvérei fu­volán, fagotton, harsonán ját­szottak, az oboa ismeretlen volt még a számára. (így utólag, jó­pár évtizeddel később bevallja, hogy a fúvósok között a legne­hezebb, de a legszebb hangú hangszer.) Debrecenben a zeneművé­szeti szakiskolában zongora szakon szerette volna folytatni tanulmányait, ám elkeveredtek a papírjai, s lekésett a hivata­los felvételiről. így a Zrínyi Ilo­na Gimnáziumban diákosko- dott tovább, azonban nem mon­dott le a zenei pályafutásról. Az érettségi előtti évben végül fel­vették a debreceni középis­kolába: a közismereti tárgyakból az utolsó évet, oboából a harma­dik évet kezdhette meg. Érettségi után te­hát még egy évet ma­radt a zenei tantár­gyak miatt, majd a miskolci zeneművészeti főiskola oboa szakára je- % lentkezett. Még most is sok­sok szeretettel gondol vissza akkori tanáraira. Oboajáté­kát Bákonyi Tamásnál csiszolhatta még tökéletesebb re, szolfézs­módszertan­ra pedig dr. Friedrich Józsefné ta­nította. Szitha Miklósné A diploma megszerzése után — 1969-ben — visszakerült Nyíregyházára, a zeneiskolá­ban ugyanis éppen megürese­dett egy oboatanári állás. (Most, hogy a múltban kalan­dozik, újabb és újabb emlékek merülnek fel benne.) Lelkesen mesél arról a fúvósötösről, amelyet ifjú kartársaival alakí­tottak meg, s amellyel oly sokat szerepeltek. Országos verse­nyen is bemutathatták tudásu­kat, ahol végül a második he­lyet szerezték meg. Egy másik nagy szenvedélye a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar. Harminc éve tagja a népszerű együttes­nek, számtalan sok szép élményt köszönhet en­nek a közös­ségnek. Az oboa tanítása mellett zene­óvodát is ve­zet immár több évtizede. — Nagyon Martyn Péter felvétele tem a kicsinyeket és a zeneóvo­dát. Igaz, másképp nem is lehet foglalkozni velük, csak türe­lemmel és szeretettel — mond­ja az apróságok Mártika nénije. — Jó érzés látni a fejlődésüket, hiszen egy év alatt mind zenei­leg, mind magatartásbelileg na­gyon sokat változnak a növen­dékek, akik közül sokan a Ko­dály Zoltán iskolában kezdik meg az első osztályt. Ez szá­momra azért is öröm, mert ott egykori főiskolai csoporttár­sam, Szabó Dénes keze alá ke­rülnek felső tagozatban. Természetesen a gyermekei is tanultak zenét, bár a zenei pályát csak ketten választották. Nagyobbik leánya, Eszter óvo­dapedagógus Mátészalkán, az ifjabbik, Márta hegedűtanár Gödön, Miklós fia pedig ütő és szolfézs szakon a debreceni zeneművészeti főiskolán har­madéves hallgató. Nagyon vár­ja a családi találkozásokat, amikor mind a négy unokáját magához ölelheti. Bár az írás végére maradt hitvese, ez nem jelent sorrendi­séget. Jól tudja, mennyi min­dent köszönhet férjének, s há­lás is neki az elmúlt évtizede­kért. — Aktívan nem muzsikált sohasem, de szereti, támogatja a zenét. Az ő hobbija inkább a filmezés. Már a főiskolás éveim alatt sokat segített nekem. Később a családunkban ő jelen­tette a biztos hátteret, hiszen a zeneiskolában estig dolgoztam, aztán meg következtek a zene­kari próbák. Mindent magára vállalt, a főzéstől kezdve a gyermeknevelésig, hogy én nyugodtan zenélhessek. I t'O'A'ff &£ Az arany érdemkereszt a szerző felvételei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents