Kelet-Magyarország, 1999. augusztus (56. évfolyam, 178-202. szám)
1999-08-14 / 189. szám
1999. augusztus 14., szombat 8. oldal HÉTVÉGE 'MkiMjíA - í Benczúr Gyula festményei Millenniumi hódolat Nyúlás Madonna Martyn Péter felvételei Gazdag Benczúr Gyula-anyaggal dicsekedhet a Jósa András Múzeum. Nem is véletlenül, hiszen mint köztudomású, a nagy magyar festő Nyíregyházán született 155 évvel ezelőtt. Divatos, elismert festő volt, kevés kortársának művészetét fogadta a magyar közönség oly egyértelmű elismeréssel, mint az övét. Az állam és az ország arisztokratái elhalmozták megrendelésekkel. Számtalan elismerésben részesült itthon és külföldön, a magyar főrendiház pedig örökös tagjává választotta. Érdekes külön is megszemlélni millenniumi hódolat című, ma újra időszerű festményét. Patrona Hungáriáé Kiss Dénes: ÉDES ŐSZI LÁRMA Szüretek méz-illata s dongakongás hív haza várnak régi őszök Gesztenyefa pagoda könnyet ejtő sátora árnyában időzök Drótkarikán gesztenye kis koronám ékszere parázslana lángban Zöld csillagok köldöke nesztelenül feltörne öreg diófánkon Delavári muskotály nagyapám ki halott már s csillag-szüret várna Mustban fuldokló darázs mélyről izzó tűzrakás édes őszi lárma A ház, amely siralomvölgy lett... Kovács Éva Öccsével közös szobájukban minden úgy van, ahogyan utoljára hagyta. Ugyanaz a takaró, ugyanott állnak a bútorok, az ablakon félig lehúzva a redőny. A falakon érmek, melyeket sportolóként kapott, a plakátokon a kedvencek önfeledt mosolya. Egy dolog változott meg, de az visszafordíthatatlanul; az ágyon nem fekszik senki, gazdájának kedvenc kis párnáján nem a feje, a fényképe nyugszik... Bonyhádi Zoltán, a szoba egykori lakója ez év május 22-én, alig húszévesen egy másik, egy nagyobb szobába, szülőfaluja temetőjébe költözött... Zoltán Ny írvas váriban végezte az általános iskolát, majd kereskedelmi szakmunkásképzőbe, később a nyírbátori gimnáziumba iratkozott. Érettségi után úgy döntött, rendőrnek áll, ezért a miskolci rendőr szakközépiskolába jelentkezett. Idén végzett volna, rendőrtiszti főiskolára készült, anyja most is őrzi a felvételi lapot. Szép karrierről, izgalmas, tartalmas életről álmodott. — Mindig vonzotta az egyenruha, s nyugodtam mondhatom, nem véletlenül. Az én drága fiam egyenruhába termett, rettentő jól állt neki az uniformis. 178 centi magas volt, csinos, széles vállú, jóképű — mondja talpig feketében az édesanya. Az anyai szív lehetne elfogult, de esetünkben nem az. A fénykép, melyet a kezembe ad, szimpatikus arcú, igen helyes fiatalembert ábrázol. Azt a fajtát, akiért bolondulnak a lányok, aki puszta jelenlétével is hódít közöttük. Bonyhádi Zoltán halálának hiteles története mindmáig ismeretlen a szülők előtt. A balesetet megelőzően is minden úgy történt, ahogy történni szokott. A hétvégét családjával töltötte a fiú, majd vasárnap estére visszautazott Miskolcra. Készült a Mikulás-napra. A szülők már csak arról értesültek, hogy gyermekük kórházba került. Az anya így emlékezik; — Először azt mondta, egy konzervet akart a késsel felbontani, a kés azonban a fémen megcsúszott, így szúrta meg magát. Utána azt állította, a szobatársa akarta a késsel a szekrényajtót kifeszíteni, ő közvetlenül mellette állt, így történt a baleset. Egy biztos; azonnal a miskolci kórházba szállították, ahol 12 napig feküdt, ebből három napot az intenzív osztályon töltött. Máig nem értem, miért mondott el két történetet a fiam, s a kettő közül melyik az igaz. A titkot magával vitte a sírba, hiába figyelmeztettem, hogy leendő rendőrként nem hazudhat. Nem hazudott, inkább hallgatott. Számomra az a megdöbbentő, s egyben megfejthetetlen is, hogy az utóbbi Bonyhádi Zoltán, aki magával vitte a titkot Amatőr felvételek változat mellett a szobatársak is kitartanak. Hallgatnak, egyikük sem mond semmit. Bonyhádiné hajthatatlan, sírással küszködve mondja;. — Tudom, hogy a gyermekemet nem lehet feltámasztani, de képtelen vagyok belenyugodni, hogy nem tudom, nem tudhatom, miért kellett meghalnia. Igaz, a szomorú történetben nemcsak a balesetet, illetve annak körülményeit övezi titok. A szülők számára legalább ennyire nincs magyarázat arra, hogy ha a Zoltán alsó ruháit rendben megkapták, hová tűnt, és miért nem tud senki semmit a pólójáról, amelyen a szúrás nyomának is rajta kellene lennie. A miskolci kórház 12 nap után gyógyultnak nyilvánította, otthonába bocsátotta Zoltánt. Mentővel vágott neki az útnak, s bizonyára maga sem gondolta, milyen kalandok után ér inajd haza. Azt az estét az anya soha nem felejti — December 19-e volt. Egész nap vártuk Zoltánt, tudtam mikor indul el vele a mentő a kórházból. Ügy kalkuláltunk, a koradélutáni órákban már itthon kell lennie. Órák teltek el, de ő még sehol nem volt. Majd megőrültem az idegességtől. Este 9 órára ért haza, teljesen kimerülve. Mint kiderült, valóságos sétakocsizást csaptak vele a mentők, miközben két órát Nyíregyházán, kettőt Rakamazon várakozott. A saját lábán, egyedül jött be a házba, azonnal vacsorázni kezdtünk. Tizenöt percet se töltött itthon az én fiam, amikor rosszul lett. Falfehér volt, folyt róla a veríték, ordította, anya, segíts, majd elveszítette az eszméletét. Utólag tudom, nem volt hosszú idő, de akkor örökkévalóságnak tűnt, amíg a nyíregyházi kórházba ért velünk a rohammentő. A sürgősségi osztályon heroikus küzdelmet folytattak a fiú életéért. Megműtötték, többször újraélesztették. Eközben agykárosodást szenvedett. Már nem az a vidám, értelmes fiatalember volt, mint ama nevezetes vasárnap este előtt. — Csak nézett rám öntudatlanul. A szívem akart érte megszakadni. Képtelen voltam elfogadni ezt a helyzetet. Felvettem a Belügyminisztériummal a kapcsolatot, így előjegyzés után felvették az Országos Rehabüitációs Intézetbe. Arra az osztályra, ahol az agykárosodottak gyógyítása folyik. Február 16-tól május 12-ig feküdt itt, s én állandóan ott voltam a betegágya mellett. Vigyáztam minden pillanatát, beszéltem hozzá, kérdezgettem akkor is, amikor semmiféle reakciót nem mutatott. Istenem, milyen boldog voltam, amikor — ha csak a szemét hunyorítva is — először jelzett, hogy érti, amit mondok. Szegénykémnek hányszor meghúztam a haját, hogy tudjam, érzékeli-e a fájdalmakat... Azt reméltük, itthoni környezetben jobban javul. Úgy döntöttünk, visszahozzuk a nyíregyházi kórházba, ahol oly sok mindent megtettek érte. De Bonyhádi Zoltán soha nem tért igazán magához. Alig észrevehető életjeleket adott ugyan, de beszélni nem tudott. Édesanyja a halála napján is ott volt mellette. Megborotválta, etette, levágta a körmeit, megmosta a fogát. A fiú mindezt szó nélkül tűrte. Az anya úgy emlékszik, amikor végeztek, mosoly volt a szemeiben... — Úgy fekszik a koporsóban, ahogy én rendbetettem... Márpedig az a koporsó nem volt akármilyen. Csak ez az egyetlen dolog százhúsz ezer forintba került. — Neki már nem rendezhetek se diplomaosztót, se esküvőt, örökölni sem fog semmit. Úgy gondoltam, legalább az utolsó útja legyen olyan, amilyen megilleti... A temetésre kivonult az egész falu. Nem azért mentek, hogy kíváncsiskodjanak. Zoltán minden vasvárit ismert, őt is ismerte, szerette mindenki. Munkahelye, Budapest ötödik kerületének rendőrkapitánysága igencsak kitett magáért. Kifizették a költségek felét, zenakarral, díszsorfallal búcsúztak el egykori kollégájuktól, akinek sírjára hófehér orchideából készíttették a koszorút. A virágnak bárki csodájára járhatott. Három hétig teljes pompájában virított a síron, addig egyetlen szirmát se hullajtottá el. — A mi házunk a temetés óta nem az, ami azelőtt volt. Tudnom kell, hogy a kés, mely behatolt a mellüregbe és megsértette a szívburkot is, hogyan került a fiam közelébe. Keresem a választ arra is, miért hurcolta a mentő órákig a gyermekemet, s hogyan mondhatták rá Miskolcon, hogy gyógyult, amikor a hazajövetele napján kómába esett. A napokban összegyűjtöttem a papírokat, átadtam egy ügyvédnek, mert úgy döntöttem, beperelem a miskolci kórházat. Nekem nincs pénzem a perre, de ha kiharcoljuk a kártérítést, alapítványt hozunk létre, hogy fennmaradjon a fiam neve. Amikor fia holmiját Bonyhádiné a kórházból hazahozta, ki akarta mosni, és a szokások szerint elégetni fia kedvenc kispárnáját. A most 18 éves testvér — aki a közös szoba érintetlenségét oly határozottan őrzi — egyiket sem engedte meg. Kezébe vette a párnát, s anyjára nézve sírva kérdezte: — Anya, hogy tehetnél ilyet? Nem érzed, hogy a Zoltán illata van rajta!? A család mellett a kollégák és Nyírvasvári szinte minden lakója ott állt a hófehér koporsó mellett Értékeink Zarándokok ezrei keresik fel a nyári búcsuk alkalmából a máriapócsi görögkatolikus templomot, amely az egyház- kerület kegyhelye. A vasárnapi búcsúra is legalább 15 ezer hívőt várnak. A templom előtti tér alkalmas arra is, hogy lélekben felkészülve léphessünk be az 1730-as évek körül épült bazilikába. Az itt található kegykép Má- riapócs másik nevezetessége. Az eredeti Mária-képet sajnos Eleonóra császárné kívánságára Bécsbe vitték, ma is ott áll a Stephansdom jobb első oltárán Balázs Attila felvétele
